Idő 
Értékelés 
Értékelés (Az EMBER 14 parancsolatja!)
Irigység.
Irigység embert sárgává tesz,
Mert benne, tenni nem volt mersz.
A másé az mi kéne neki,
De nincs mersze megszerezni.
Gyűlölet.
Gyűlölet éltet embereket,
Kik nem ismerik szeretetet.
Haragszanak mindenkire,
Kinek nem beteg a lelke.
Erőszak.
Az erőszak éltet egyeseket,
Kik nem szeretik az embereket.
Tévednek, mert hiszik, ettől nagyok,
Pedig ha tudnák; lelki toprongyok.
Hiú Remény.
Kiben dúl a hiú remény,
Abban tán? kevés az erény.
A kóros hiúság káros,
Erről lemondani sármos.
Önuralmat tanúsíts.
Őrizkedj a haragodtól,
Mert elválaszt ágytól, asztaltól.
Ha így teszel jó lesz, meglátod,
Mert nem lesz késő bánatod.
Ne uralkodj.
Mással szemben, ne uralkodj,
Tőle így el ne távolodj.
Igyekezz, ne tégy gonoszat,
Magadba nyomd el a rosszat.
Ne vétkezz.
Igyekezz, hogy meg ne bánts mást,
Jó nevelt ember tisztelt mást.
Ne vétkezz a másik ellen,
Másokat nevelj ez ellen.
Ne légy önző.
Ne magad törvénye szerint élj!
Magadnak olyat be ne mesélj,
Hogy mások szemében ettől
Magasra emelkedsz Földtől.
Alkalmazkodj.
Tudj alkalmazkodni máshoz,
De legfőképpen családhoz.
Ők életedben biztos pont,
Ha szeretet a középpont.
Tiszteld a másét.
Mi a másé, tisztelj mindent,
Kerüld elvételt, erkölcstelent.
Ne kívánd vagyonát, párját,
Érd be azzal, mit sors rád testált.
Tiszteld a Tanítód
Ki Tenéked Tanítód, az barátod.
Ezt élet igazolja, majd meglátod.
Tanítódra felnézni tisztelettel,
Felér egy nagyon jó cselekedettel.
Tiszteld az idősebbeket.
Idősebbet, őreget tisztelni kell,
Ővele szemben hadakozni hittel
Hibás, nagyon csúnya dolog, ezt hidd el.
Öregszel, Te is így jársz az élettel.
Becsüld a szellemi örökséged.
Ki örökségként jó nevelést kapott,
Már mondhatjuk, hogy jó helyről származott.
E származásra legyél nagyon büszke,
Ér annyit, mint a grófék szérűje.
Ne rombolj.
Védjük, óvjuk a természetet,
Ne romboljuk le a környezetet.
Ne tegyük tönkre éltünk alapját,
Óvjuk meg a természet világát.
Vecsés, 1998. október 26. ? Kustra Ferenc
Irigység.
Irigység embert sárgává tesz,
Mert benne, tenni nem volt mersz.
A másé az mi kéne neki,
De nincs mersze megszerezni.
Gyűlölet.
Gyűlölet éltet embereket,
Kik nem ismerik szeretetet.
Haragszanak mindenkire,
Kinek nem beteg a lelke.
Erőszak.
Az erőszak éltet egyeseket,
Kik nem szeretik az embereket.
Tévednek, mert hiszik, ettől nagyok,
Pedig ha tudnák; lelki toprongyok.
Hiú Remény.
Kiben dúl a hiú remény,
Abban tán? kevés az erény.
A kóros hiúság káros,
Erről lemondani sármos.
Önuralmat tanúsíts.
Őrizkedj a haragodtól,
Mert elválaszt ágytól, asztaltól.
Ha így teszel jó lesz, meglátod,
Mert nem lesz késő bánatod.
Ne uralkodj.
Mással szemben, ne uralkodj,
Tőle így el ne távolodj.
Igyekezz, ne tégy gonoszat,
Magadba nyomd el a rosszat.
Ne vétkezz.
Igyekezz, hogy meg ne bánts mást,
Jó nevelt ember tisztelt mást.
Ne vétkezz a másik ellen,
Másokat nevelj ez ellen.
Ne légy önző.
Ne magad törvénye szerint élj!
Magadnak olyat be ne mesélj,
Hogy mások szemében ettől
Magasra emelkedsz Földtől.
Alkalmazkodj.
Tudj alkalmazkodni máshoz,
De legfőképpen családhoz.
Ők életedben biztos pont,
Ha szeretet a középpont.
Tiszteld a másét.
Mi a másé, tisztelj mindent,
Kerüld elvételt, erkölcstelent.
Ne kívánd vagyonát, párját,
Érd be azzal, mit sors rád testált.
Tiszteld a Tanítód
Ki Tenéked Tanítód, az barátod.
Ezt élet igazolja, majd meglátod.
Tanítódra felnézni tisztelettel,
Felér egy nagyon jó cselekedettel.
Tiszteld az idősebbeket.
Idősebbet, őreget tisztelni kell,
Ővele szemben hadakozni hittel
Hibás, nagyon csúnya dolog, ezt hidd el.
Öregszel, Te is így jársz az élettel.
Becsüld a szellemi örökséged.
Ki örökségként jó nevelést kapott,
Már mondhatjuk, hogy jó helyről származott.
E származásra legyél nagyon büszke,
Ér annyit, mint a grófék szérűje.
Ne rombolj.
Védjük, óvjuk a természetet,
Ne romboljuk le a környezetet.
Ne tegyük tönkre éltünk alapját,
Óvjuk meg a természet világát.
Vecsés, 1998. október 26. ? Kustra Ferenc
Lángoló szívem vágy álmon,
Vándorolt a végtelen pusztákon.
Úgy féltem én a kihalt vidéken,
Az árnyak körülfogtak,
Bezárt portákon a kutyák vonítottak.
Édes kesernyés haragján, frissen,
Tépte vadul a szél az ingem.
Néma hegedűk dallamán táncolt,
Kóborló múltamban, vissza nézek százszor.
Hitem megcsalta rég az élet,
A nyári napnak melegét, már nem érzem.
Putrik kitárt ajtaját tángálja a szél,
Sok, sok szép emlékről mesél.
Bőgő hangja zsong a távol,
Fekete árnyékon sírva gyászol.
Kísért a múltamon egy rozoga szekér,
Legendás életem holt oklevél.
Vándorolt a végtelen pusztákon.
Úgy féltem én a kihalt vidéken,
Az árnyak körülfogtak,
Bezárt portákon a kutyák vonítottak.
Édes kesernyés haragján, frissen,
Tépte vadul a szél az ingem.
Néma hegedűk dallamán táncolt,
Kóborló múltamban, vissza nézek százszor.
Hitem megcsalta rég az élet,
A nyári napnak melegét, már nem érzem.
Putrik kitárt ajtaját tángálja a szél,
Sok, sok szép emlékről mesél.
Bőgő hangja zsong a távol,
Fekete árnyékon sírva gyászol.
Kísért a múltamon egy rozoga szekér,
Legendás életem holt oklevél.
A vers itt marad. Csak én, én múlok el...
Mennybe vágynék, ha kapnék szárnyakat,
de lehet, hogy maga az ördög visz el,
ha bezárul a kéklő árnyalat.
Álmodtam róla, hogy magával cipel.
Úgy hitte, fázom, s jó, hogy rám akadt.
Emlékszem, nem féltem. Az élet ilyen.
Hamisak, igazak... hiszem, nem hiszem.
Alkotott pokol... egyre nő mélysége.
Hajszolt a bűn, ártani szenvedély.
Hogy honnan ered...? Soha nem lesz vége...
gonoszé e kór, egy lélek-fekély.
Fölénnyel csábít gőgje a hűségre.
Eladott lelkekért pazar esély...
Cinkos lehetnék... a vonzását érzem
lehajtott fejjel, rózsafüzér kézen.
Könyörgés fakad, soha nem írt imák,
nincs jegyzett leltár, az sem, hogy hányszor
szakadt fel sóhajtott \'Ámen\'... csendvilág.
Kinyílik, ha kell. Itthon a vándor!
Családért fohászom sokszirmú virág.
Magamért nem kell, talán majd máshol,
ma még vagyok... a gondolat bezárul,
\'Isten hírével\' a sötét megbámul.
Adj erőt, jó Uram! Meg ne szánjanak
sötétlelkű malasztot keresők!
Mert erőssé tesz az is, ha bántanak
álszent \'simák\' és méregkeverők.
Bennem vénült el... haragom hallgatag.
Az üres szók sehonnan eredők.
Csakis Isten lát a lelkem tükrével.
A vers itt marad. Csak én, én múlok el.
Mennybe vágynék, ha kapnék szárnyakat,
de lehet, hogy maga az ördög visz el,
ha bezárul a kéklő árnyalat.
Álmodtam róla, hogy magával cipel.
Úgy hitte, fázom, s jó, hogy rám akadt.
Emlékszem, nem féltem. Az élet ilyen.
Hamisak, igazak... hiszem, nem hiszem.
Alkotott pokol... egyre nő mélysége.
Hajszolt a bűn, ártani szenvedély.
Hogy honnan ered...? Soha nem lesz vége...
gonoszé e kór, egy lélek-fekély.
Fölénnyel csábít gőgje a hűségre.
Eladott lelkekért pazar esély...
Cinkos lehetnék... a vonzását érzem
lehajtott fejjel, rózsafüzér kézen.
Könyörgés fakad, soha nem írt imák,
nincs jegyzett leltár, az sem, hogy hányszor
szakadt fel sóhajtott \'Ámen\'... csendvilág.
Kinyílik, ha kell. Itthon a vándor!
Családért fohászom sokszirmú virág.
Magamért nem kell, talán majd máshol,
ma még vagyok... a gondolat bezárul,
\'Isten hírével\' a sötét megbámul.
Adj erőt, jó Uram! Meg ne szánjanak
sötétlelkű malasztot keresők!
Mert erőssé tesz az is, ha bántanak
álszent \'simák\' és méregkeverők.
Bennem vénült el... haragom hallgatag.
Az üres szók sehonnan eredők.
Csakis Isten lát a lelkem tükrével.
A vers itt marad. Csak én, én múlok el.
Kirándult a vihar is, kutyafuttában?
(3 soros-zárttürös)
Az őszi napsütésben álmosan susogtak a falevelek,
Napsütés, nyárias ízt vitt a lombokba? éltek a levelek.
Az őszi napsütésben álmosan susogtak a falevelek.
(10 szavas)
Ősznek fénye fürdette a faleveleket,
Nyár nedűje még éltette őket.
*
A felhősödés hirtelen elkezdődött,
Magasban a sok esőfelhő előjött?
A felhősödés hirtelen elkezdődött.
Váratlanul az égen sötét, morc felhők gyülekeztek,
Gomolyogtak, tekintetükkel fenyegettek.
*
(bokorrímes)
Szél is oly' hirtelen kezdődött, alacsony-repülésben támadta erdőt,
Az eddig szinte napozva hervadó levelek, fellármázták lomberdőt.
Az első szélroham, biztos csak tartalékból volt, egyeztették teendőt.
(Haiku)
Szél kerekedett,
Fújt, segítségért dudált.
Felsírt az erdő...
*
Aztán gyorsan ideért a már rendesen kiképzett szélroham,
Ez már mély-repülésben támadta a földet, rohant, boldogan...
Tépte a lombokat, mintha haragudna, ez volt... szuronyroham.
Szélvihar tombolt,
Mindent magával sodort.
Földön, tört lombok.
*
Mi meg csak ültünk egy sátorban és fogtuk, szél, ne vigye,
Közben imádkoztunk, legyen ennek vége, de ízibe.
Mikor lesz vége...?
Kértük, reméltük... legott!
Elfáradt kezek.
*
Aztán hirtelen eltűntek a felhők, vihar is elment,
Szerencsére nem lett kárunk, ő meg már tovább nem hergelt...
Aztán hirtelen eltűntek a felhők, vihar is elment.
Hittük, végünk... ám, ahogy jött, eltűnt,
Szerencsénkre, kárt nem szenvedtünk.
*
Az őszi napsütésben álmosan susogtak a falevelek,
Napsütés, nyárias ízt vitt a lombokba? éltek a levelek.
Az őszi napsütésben álmosan susogtak a falevelek.
Ősznek fénye fürdette a faleveleket,
Nyár nedűje még éltette öket.
Minden él, virul,
Ám lassan elcsitul,
Az ősz ránk simul.
Vecsés, 2017. október 1. Szabadka, 2018. szeptember 16. ? Kustra Ferenc ? A verset és a 3 soros-zárttükrös- öket én írtam, alájuk a 10 szavasokat és a senrjú -kat, szerző-, és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. A vegyesének címe: ?Ősznek fénye?
(3 soros-zárttürös)
Az őszi napsütésben álmosan susogtak a falevelek,
Napsütés, nyárias ízt vitt a lombokba? éltek a levelek.
Az őszi napsütésben álmosan susogtak a falevelek.
(10 szavas)
Ősznek fénye fürdette a faleveleket,
Nyár nedűje még éltette őket.
*
A felhősödés hirtelen elkezdődött,
Magasban a sok esőfelhő előjött?
A felhősödés hirtelen elkezdődött.
Váratlanul az égen sötét, morc felhők gyülekeztek,
Gomolyogtak, tekintetükkel fenyegettek.
*
(bokorrímes)
Szél is oly' hirtelen kezdődött, alacsony-repülésben támadta erdőt,
Az eddig szinte napozva hervadó levelek, fellármázták lomberdőt.
Az első szélroham, biztos csak tartalékból volt, egyeztették teendőt.
(Haiku)
Szél kerekedett,
Fújt, segítségért dudált.
Felsírt az erdő...
*
Aztán gyorsan ideért a már rendesen kiképzett szélroham,
Ez már mély-repülésben támadta a földet, rohant, boldogan...
Tépte a lombokat, mintha haragudna, ez volt... szuronyroham.
Szélvihar tombolt,
Mindent magával sodort.
Földön, tört lombok.
*
Mi meg csak ültünk egy sátorban és fogtuk, szél, ne vigye,
Közben imádkoztunk, legyen ennek vége, de ízibe.
Mikor lesz vége...?
Kértük, reméltük... legott!
Elfáradt kezek.
*
Aztán hirtelen eltűntek a felhők, vihar is elment,
Szerencsére nem lett kárunk, ő meg már tovább nem hergelt...
Aztán hirtelen eltűntek a felhők, vihar is elment.
Hittük, végünk... ám, ahogy jött, eltűnt,
Szerencsénkre, kárt nem szenvedtünk.
*
Az őszi napsütésben álmosan susogtak a falevelek,
Napsütés, nyárias ízt vitt a lombokba? éltek a levelek.
Az őszi napsütésben álmosan susogtak a falevelek.
Ősznek fénye fürdette a faleveleket,
Nyár nedűje még éltette öket.
Minden él, virul,
Ám lassan elcsitul,
Az ősz ránk simul.
Vecsés, 2017. október 1. Szabadka, 2018. szeptember 16. ? Kustra Ferenc ? A verset és a 3 soros-zárttükrös- öket én írtam, alájuk a 10 szavasokat és a senrjú -kat, szerző-, és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. A vegyesének címe: ?Ősznek fénye?
Ébredés után keresem a helyem,
a szürke fátyolt kapott eget lesem,
esőcseppek sora töri a csendet,
megszokott illat tölti fel a teret.
Nézem a fákat, a bokrot a kertben,
hogy lesz lassan minden zöld, egyre zöldebb,
keresek valamit, mely megértést hoz,
tekintetem egy megtört vödörhöz vonz.
Mindig is ott volt a kert szegletében,
nem mindig van az ember figyelmében,
hisz a napsugár átsuhan a széllel,
csak az eső hoz borulást az égre.
Úgy tűnik, félig telve van már vízzel,
bizony, tudjuk, összejátszik a szívvel,
minden egyes csepp egyenlő egy heggel,
nem az elsőt kapja a mai reggel.
Telnek az órák, míg haragos az ég,
és egyre jobban mondja a magáét,
gyorsan gyűlik védtelen, nyílt terepen,
elkerülni nem tudja a sebeket.
Egy ponton túlfeszül a víznek szintje,
túlcsordul, akár az érzelem innen,
könnyel együtt áztatja hát a földet,
ez örökre fájó lesz a vödörnek.
a szürke fátyolt kapott eget lesem,
esőcseppek sora töri a csendet,
megszokott illat tölti fel a teret.
Nézem a fákat, a bokrot a kertben,
hogy lesz lassan minden zöld, egyre zöldebb,
keresek valamit, mely megértést hoz,
tekintetem egy megtört vödörhöz vonz.
Mindig is ott volt a kert szegletében,
nem mindig van az ember figyelmében,
hisz a napsugár átsuhan a széllel,
csak az eső hoz borulást az égre.
Úgy tűnik, félig telve van már vízzel,
bizony, tudjuk, összejátszik a szívvel,
minden egyes csepp egyenlő egy heggel,
nem az elsőt kapja a mai reggel.
Telnek az órák, míg haragos az ég,
és egyre jobban mondja a magáét,
gyorsan gyűlik védtelen, nyílt terepen,
elkerülni nem tudja a sebeket.
Egy ponton túlfeszül a víznek szintje,
túlcsordul, akár az érzelem innen,
könnyel együtt áztatja hát a földet,
ez örökre fájó lesz a vödörnek.
