Egész nap hegyet másztam magam
a tavaszhó vakító sivatagán,
lejöttem Napszállat határán,
a legfelső legelőre - zöld
a vízesés hideg ködében,
a vízpókhálóhoz, amely
szőve a vadírisz számtalan
csilla virágaival;
s messziről láttam tüzünk füstjét,
mint száll föl a szirtfal közéből:
emberi jel az Űr-hegyekben.
Ott álltam a szirten
örvényvizek közepett,
örvénylő íriszillat szédületében
látomásként láttalak
valósabban mint a való:
hajad mély csigáiban: tűz;
tangóra örvénylett a csípőd,
ringva a ködtömjénezte fényben;
orcád hópír, citerák csöngnek,
az egész síkunyhó népe
táncol, dalol; karod fehéren
villan a barna őszi vízben,
átúszva a halott lombokon,
áradó pókhálóját szőve
a szikamorfákon a fénynek;
combod feszes íve, a finom fátyol
átsiklik kezemen, s izgalmad már
a ledérség határán;
melled érintése, szaga,
a szex édes titokillata.
Az örökös rádgondolás
és az írisz ragyogása,
a gyűrött írisz-szirom,
a hímporpúderes aranyhaj
és a szövevényes víz ködös
éneke és az égő,
szenvtelen hócsúcsok
itt mind összebogozódtak.
E tény és látomás e pillanata
érinti a halhatatlanságot
s a hely szellemévé lesz.
És a valósult szerelem és látott szépség
felelőssége ég
az égő angyalban
virágon s kövön túli valóként.

Te harmatnál és dérnél kevesebb,
mit nap emészt, holtabb, mint a halott,
ki egykor élt. Nem hagytál soha ott,
mert nem jöttél, el sem vesztettelek,
mert nem bírtalak; nem hirdetheted,
hogy egész vagy, nem őrzi hát tagod
a föld, hol lábad nyomot nem hagyott,
mert hol test nincs, ott lélek sem lehet.
Délibáb vagy benső pusztám fölött,
bolyongtál csak, míg meg nem alkotott
hősége elmém hullámainak.
Mert ha hiányod búsít, rájövök,
hagy csak magamból egy részt gyászolok,
ki nulla lettem mínuszod miatt.