Az ember is olyan, mint a hangszer,
mely elszakadt húrral nem zenél,
csak nyiszorog, minthogyha sírna,
s keserű könnyét rejtené.

Hiába húzzák a legszebbik nótát,
nem hallja már a dallamát,
csak a szívéből feltörő sóhaj
hallatja zúgó moraját.

Az ember is olyan, mint a hangszer,
legszebben annak beszél,
kiért a szíve oly mélyen dobban,
hogy neki adná tán mindenét.

Minden szavában úgy cseng a dallam,
hogy feltörő hangja égbe kiált,
olyan szépen és oly tisztán csendül,
mint a legszebben szóló gitár.

Az ember is olyan, mint a hangszer,
amely csak akkor zenél
szépen, ha törődnek véle,
s bársonyos tokban védenék.

Szívében ott él minden dallam,
de ha nem értik énekét,
mint a gitárhúr, elpattanhat,
s könnyekbe fojtja énekét.

(Anaforás „Grádics” csokor)
Nincsen félelmem
Asztalnál nem, vagyok egyedül
Itt ül magány… rendületlenül.
A hívatlan magány terheli szembe székem!
Nem tudom, mi kellene, ne legyen még végem...

Félnem nem kell már
Ablakomat fedi, porfüggöny,
Tapadt por… nem jön át fényfüggöny.
Nekikészülők és több verset írnék immár,
Egyedül vagyok, hozzászoktatott magány már.

Félni nincs mitől,
Az életévekben egyedül
Múlattuk az időt, remekül…
Dia, ég egy mécses, boldog vagyok, de mitől?
Poétaként, nem múlik magány, esengéstől?
*

(Anaforás, 10 szavas duó)
Az én magányom, nagyon kitartó
Nézi, hogy verselek, hű fegyverhordozó.

Az én magányom segít, hogy írjak,
Itt ül... minden-magányt kibírjak.

(Septolet)
Készülök
Írni, nekifeszülők,
Szédelgök…

Tollamat forgatom,
Harsonát nem hallom…
Ceruzacsonkom előveszem,
Ezzel várom ihletem…

Vecsés, 2019. október 20. – Kustra Ferenc József

Vad az éj, csöndje suhan nesztelen,
Éjszaka ember, állat meztelen,
De mit számít az, amikor alszunk,
Csak álmokban éldegél tudatunk.

Éjszaka sötét van, nem látunk,
Bár a csend miatt jobban hallunk.
Meztelenség az összes ruhánk,
Nem tudjuk reggel mi vár miránk.

Álmodunk vagy sem, eljő a reggel,
A virradat tele új élettel.
Mai borús napot másként látjuk,
Holnapi nap is a mi világunk.

Részben kialusszuk a fájdalmat,
Így is regeneráljuk magunkat.
Mit tehetünk, biz' tovább kell élni,
Jó lenne teljes életet élni...

Budapest, 1997. június 8. – Kustra Ferenc József

Akik sodródnak csak az árral
sírva keresve kiutat,
azok tudják csak mi a bánat,
ajkukon még sincsen panasz.

Hallgatnak csöndben. Mit se várva,
összeszorítva ajkukat,
bármily nehéz is, nem adják fel
oly féltve őrzött álmukat.


Befelé csordult könnyeikből,
amely a lelkükből fakadt,
nem tudja senki mennyi folyt el,
s mennyi bánat, mi ott maradt.


Mégis erősek, mint a tölgyfa,
mely a viharban ott marad,
erős szele hiába tépi
ellenáll, s egyenes marad.


Bárhogy égeti tűző napfény,
gyökere nedvességet ad,
hiszen messzire nyúl a földben,
s táplálja hűs vizű patak.


Erős marad, ahogyan ők is,
kiket oly sokan bántanak,
pedig a lelkük oly törékeny,
akár egy porcelánbaba.


Hiszen épp attól ember az ember,
hogy van benne annyi akarat,
mely elsöpör minden nehézséget,
és azért is felül marad.

Naplemente szemet nagyon gyönyörködtető,
Amikor látszik a bárány… rózsaszín felhő!
Olyan, mint amikor az álom és valóság
Egyesül és így lesz gyönyörű, valós világ.

Nap és az éj összefonódnak egy röpke nászban,
Mi meg gyönyörködünk e varázslatos világban.
Remeg rajtam a libabőr, csak ámulok és bámulok,
Olyan szép, ha még soká nézem, lehet, hogy elájulok…

Magam mellé, leültetem a csendet,
Karolom, és együtt nézzük az estet.
Elmerengek magamban, milyen az élet,
Csend nem is zavar… várja őszinteséget.

Ahogy süllyed bennem az este
Úgy süllyedek el én is benne.
Jő sötétség, át veszi hatalmat
És látom, nem mulasztja alkalmat.

Naplemente után az éj sötétjébe veszek,
Majd magamba fordulok, a csend én magam leszek!
A sötétben majd csak hangtalanul hangoskodok
És a múlt… szép naplemente után vágyakozok.

A fránya éj, mindent beborít fekete-korom fénnyel,
És ez lesz a mérvadó reggelig, így tán egész éjjel?
De nem! Tudom, hogy ez a sorsunk, az életünk,
Reggel ismét fent, és akkor újjá születünk.

Kapuban áll az éjszaka,
Látom, hogy vadul az arca.
Egy bátortalan fénysugár, még az udvarba oson,
Körbe sem néz, csak megy, épphogy végigfut az udvaron.

A kezdődő sötétben hallgatom a suttogó lomb szavát,
Légkör meg eldúdolja csoszogva közeledő éj dalát.
Ész nappali sötétben sem tűri a rabszolgaságot,
Bízzunk benne, hogy holnap reggel látunk egy jobb világot.

Én még meglátom, hogy a Nap kihunyó sugarától legott
A templomtorony kísérteties, vörös fényben ragyogott,
De gyorsan elmúlt a fényorgona pazar játéka,
Mert nagy rohanvást ideért a vaksötét éjszaka.

Vecsés, 2013. február 24. - Kustra Ferenc József