A Herkules-bölcsők ideje volt
S még a Sors sem aggoskodott miattunk
S mi, azóta már fölnőtt valakik,
Unalmunkban kigyókat fojtogattunk
S nem volt jelszónk a forradalom,
Csak tudtuk, hogy hős Jövőkkel jegyződtünk.
Kit itt, kit ott érlelt a Sors, a lomha,
Nagy, illetlen, magyar forradalomra.

És Páris volt hazánk helyett hazánk,
Magyar-becsmérlés fájdalmatos kéjünk.
Kerültük a dunai Ázsiát,
Hogy dühvel, mindig, csak róla beszéljünk.
Arany János volt végső lobbanás,
Süket és sötét volt a magyar lélek,
Majd harminc évet rossz álomban szunnyadt,
Míg csalt; ágált, élt a politikushad.

Köd a boulevardon s köd a sziveken,
Mély bánatok, kiket az Ősz kovácsolt,
Csilinges, kis, honi históriák,
Mögöttük a vén Hunnia, a rácsolt,
Otthon minden félszeg, vigasztalan,
Itt rámolunk egy bolond-szebb Jövőre,
Bizót nem kapva s másokért is bízván.
Akkor jött volt először Tisza István.

Otthon a csöndes, piszkos erjedés
Utálatos halál-ideje tartott,
Mikor Párisban kék, magyar acél
Masszájából formálódtak a kardok.
Kardok, később majd hazaérkezők
Lelkünkért s pro pátria, libertáte.
Együtt forrtunk ott, ki must, ki félig bor:
György úr, jogász, én s Ottokár, a piktor.

Páris akkor még nem volt csámborult,
Hunn gyülevész-had sűrü menedéke
S otthon se tudta több, mint száz magyar,
Hogy tőlük fél a petyhüdt, úri béke.
Kis, űzött, éhes, vad csapat valánk,
Kiket a Sors méltán messze-zuhantott,
De már honnról piroslottak a rózsák
S egy-kettőnkre az örökkévalóság.

Akkor nagyon Tisza-Kálmán-szagu
Volt még mindig e Bécs-vorstadti élet:
Zsidó báróság, türelmi adó,
Dzsentri, mágnás, pap és tűrő cselédek.
Kasztjából ritkán és óvatosan
Mert valaki vágyódón kinyujtózni.
Hiszen nem volt másabbul sokkal, mint most,
De rémnek hittek egy Vázsonyi Vilmost.

De hallottunk már merészségeket
S pesti Eszterek kezdtek öltözködni,
Zsidók közül támadott férfi, nő,
Ki bátrabb, szebb s több volt, mint mind a többi.
És lent, a Pest-szabásu végeken
Rejlő jelre vártak nyugtalan ifjak
S Bródy Sándornak jó hívei nőttek
S nem azért, mert szép s kellő volt a nőknek.

Szélvész-várásban telt hát az idő,
Szélvészt, asszonyt s újat várt a triászunk,
Közös nőnk volt egy fehér, távoli
S ültük vele ledéren lelki nászunk.
Zsidó leány - mondtuk -, szimbóluma
Ránk-siető, új, szép, magyar időknek.
Addig is, bár nem voltunk nagy-serények,
Éltünk álmaink sok-sok istenének.

Sok politika és sok szerelem
S kavarogjon a holt, magyar, pimasz tó,
Sok buja vers, utazás, papfalás
Volt tervem és sok, hangos, nép-riasztó
Zenebona, rivalgó ujitás:
Egy poéta-Széchenyi vágytam lenni
S mellékesen, hogy lábunk frissen szedjük,
Vészi József és Bartha Miklós együtt.

Az Ottokár bolond, nagy vásznain
Forró testű nők tobzódtak, lihegtek
S György is, bár módján, szerény-csöndesen
Zsákmányára készült asszony-szíveknek.
Páris, dicsőség, harc és szerelem
Lázát hordta mindhármunk ifjusága.
Ifjú fejünk Égnek s csodáknak szegzett,
De Ottokár volt a leghívőbb, legszebb.

S a nők közül szent híreket dobott
Felénk a lyány, kit hívok Margitának.
Ifjú szépségét növelte a tér,
Legenda, pletyka és a furcsa bánat,
Mely kijóskodott a szemeiből
S Erdős Renéet ütő vers-vágya, vére
S Párisban, hol vágy akkor annyit termett,
Távolról is kincsünk volt ez a gyermek.

Ez a fél-nő és fél-irodalom
Volt az asszony-neműeknek tetője
S Györggyel, ki dzsentris, finom, hallgatag
S Ottokárral együtt reszkettünk tőle
És vártuk akkor a nagy amazont,
Vártuk és féltünk, hogy el talál jönni.
Piktorom, kivel majdnem egy-az voltam,
Margitát vallott, sugton, félig-holtan.

És hányszor átvitáztunk éjeket,
Mert tudtuk, hogy immár hajtja a vágya
És szépsége a szépségek felé,
Az életbe, szerelembe, világba.
S hogy egyikünk sem lesz a kezdete
A kezdetek legeslegszebbikének,
De legalább kinek lesz első nője,
Vigye majd ki boldog virág-esőbe.

Együtt-bódultunk, én, György s Ottokár,
Alkonyati, szörnyű, párisi zajban.
Izgult, főtt Páris, hírek jöttenek:
Kozákéknak legkeletén nagy baj van.
S összekarolt a Nippon-babona,
Japán-rokonság éltette a gőgünk,
Vágyunk, rabságunk, szerelmünk és lázunk:
Vén Földünknek még majd mi magyarázunk.

Ekkor és éppen ekkor jött a hír,
Hogy minden mást szivünkről leszakasszon:
Párisba jött a mi menyasszonyunk,
De ki most már, jaj, igazán menyasszony.
Hogy Margita most már élni akar,
Férj lesz hamar első, nagy stációja.
Csak Ottokár maradt meg tréfás hősnek,
ťFiúk - szólt vígan -, a japánok győztekŤ.

És föltárultak előttünk csaták
S csaták fölött Margita fehér árnya,
Ahogy bennünket balga fiukat
Hí a harcba, magához, haza, várva
S hogy minden bennünk csak: Ő, Margita,
Menyasszonyunk, a csodás ismeretlen,
Ő, akiért minden vágyunk nyilallik:
Hungária, ha blaszfémnak is hallik.

No, megvan a kár! hajdani címerünk
És régi díszünk pernye alatt hever.
Amit tehát dicső atyáink
A veszedelmes idők s bajok közt

Hol életek, hol drága vagyonjaik
Feláldozásán tudtak, az ellene
Folyvást agyarkodó veszélyek
Körme alól ki-kiváltogatni,

Gyász omladékban hányja szemünkre, ma
A fényes úttól mennyire távozánk,
Melyen nagyérdemű atyáink
Felnyomozák vetekedve Kodrust.

Hív bajnokinknak mennyei lelkei
Kik Régulusnak legnehezebb nyomán
Törtettetek romolhatatlan
Vára felé az örök neveknek.

Bátran vivén a nyársakat, a kemény
Halálra, kedves honnyotokért, ugyan
Lássátok e szörnyű veszéllyét
Aljasodott maradékitoknak,

Áldott atyáink! hogyha ugyan lehet
A bóldogoknak sírni, sirassatok,
Mert vége a Palládiumnak.
Vége van! és mi, ihol la! élünk.

Szánjátok-e már elcsenevült fiak
Lassú veszéllyét, mert oda hajdani
Egymás eránt való szerelmünk,
Melyet örökbe ti hagytatok ránk.

Sem a tatárok, vagy törökök, sem a
Rossz nyíri pajkos nép riha tábora
Nem tettek ennyi kárt közöttünk,
Mint ihol a ravasz elpuhúlás.

A közhaszonról már nem is álmodunk,
Egymást emésztjük, s bóldog atyák! jeles
Érdemteket, hív társaiknak
Kornyadozó nyakakon tapodják

Némely, csak önnön hasznokat éhező
Fukar kevélyek. Mert bizony a sasok
Bagoly torongyokká fajultak.
Óh, esedezzetek istenünknél

Értünk, dicsőült lelkek! E hamvain
Szent templomodnak, mennyei jó Atyánk,
Im én is elbágyadva kérlek,
Halld meg uram! Könyörülj hazámon!

Add vissza közénk a szeretet tüzét,
Mely szíveinkből mind kialudt! vele
Hadd légyen e szent hely, midőn majd
Helyre fog állni, dicsőbb amannál.

I. Ének

Ábrahámnak nagy jóságú istene!
A tebenned bízó szívnek mindene!
Kitől vagyon minden mozgás, lehellet,
Légy kegyelmes hadnagy kis néped mellett.
Ennek Áronjával
És egész házával
Lakozz mind éjjel-nappal;
Hogy ember dícsérjen,
Alleluját zengjen
Házadban e főpappal.

II. Ének

Dávidnak szent múzsája, űlj ajakinkra nyelveddel,
Illesd meg a mennyekből csepegő tiszta mézeddel!
Pengesd, Úrnak egész háza! víg Jedutumodat,
Tisztelt papodat,
Hív Áronodat.
Leányi Sionnak
Majd víg nótát vonnak,
Cedruságat e megtisztelt főre fonnak.

Szent öröm fohászkodik Jéruzsálemnek ligetén,
Inneplő muzsikával örvend papjának életén.
A vígadó vőlgyekből felhat s az egekig ér,
Így mindent megnyér,
Érted amit kér,
Óh, mi is, a mai
Próféták fiai,
Hadd lehessünk e nagy innep lantossai!

III. Ének

Vígadj, szűz Pegazus! csergedezzen
A hegyek alatt zuhogó szent forrásod,
Víg nótát kettőzve zengedezzen
Hunyadi nevén örvendő ekhózásod.
Szent hegyeink múzsái nevét hírdették
S azt az örök Hónornak köveire tették.
Zengjetek,
Ligetek!
Mély tiszteletet tévén érdemének,
Amelyet
Sok helyek
Tudósabb fiai tevének.

Az elmondott beszéd

Titkot énekelek, oly titkos esetet,
Melyet csak poéta-elme szemlélhetett:
Nekünk poétáknak mert a bé nem fedett
Képzelés sok titkot esmérnünk engedett.
Hatalmas képzelés! gerjeszd fel szikrádat,
Lobbantsd fel elménkben világos fáklyádat,
Amelynek fényénél láthassam azokat
A testi szemektől elrejtett dolgokat!
Csak alig hanyatlott a komor éjtszaka,
Melybe a borzasztó homály köde laka:
A múló setétség ellankadásával
Sárgúlt már a hajnal első világával;
De feljebb emelvén a rózsaszín fáklyát,
Bontotta az édes álom gyenge mákját,
Megszakadt ruháit szedvén szemem körűl,
Igéző orcáját vetette tűkörűl,
Melybe mit mutatott egy szent fantázia,
Te tudod, óh! mennyből szállott Uránia.
Mely látást csak alig tudna beszélni el
Egy Krisztus lábánál űlő Gamáliel.
Leszállott a Vallás - mennyei nevezet!
Mely a mindenható szent Atyához vezet -
Leszállott a Vallás. Óh, szentségek Atyja!
Mennyei súgárral fénylett ábrázatja,
Melynek szent felsége édességgel játszott,
Rajta a Jehova négy betűje látszott.
Méltóságos mellén az Urim Thumimmal
Tűndöklött, két lángot-vetett Kérubimmal,
S tisztelő fényt vetett, kik látták, azokra;
Mint emészthetetlen Mózes csipke-bokra.
Derűlt benne szívet enyhítő tekintet,
Melyről vígasztalás lágy balzsamát hintett.
Édes nyúgodalom űlt szempillantásán,
Felséges szelídség minden mozdúlásán.
Ez az a szent követ az ég és főld között,
Mely hozzánk az Isten öléből kőltözött.
Ez az a jóltévő, melyet ha megvetünk,
Életet hazudó halál lesz életünk.
Ez jött le, s oly szent fény omla orcájáról,
Mint Mózesnek, mikor lejöve Sináról.
Leszálla s egy fényes felhőre leűle,
Ruhája az égről a főldig terűle,
Melyet sok halandó tudományok fogtak,
Alatta tisztelő csókkal mosolyogtak.
E' jött le tisztelni azt a vídám napot,
Melyben idvezlették sokan e főpapot.
Így szólott, s csak alig kezdettük hallgatni,
Szent borzadás fogá lelkünket meghatni:
Istennek hív papja! kit e nagy Sionnak
Leányi tisztelnek egy kegyes Áronnak,
Kinek szent érdemid az Úrnak házába
Hosszas sorral vagynak metszve sittim-fába,
Ki az Úr házában állsz hív szolgálatot,
E néppel mindennap tévén áldozatot,
Hogy még a te lelked az élők főldén él,
Kedvesebb a sok száz lelkek életénél;
Öröm van a mennybe, a főldön vígadnak,
Ég-főld közt a sok száz vivátok szaladnak.
Meglész, amit mindég kívántak mindenek,
Mert az égre ilyen kérések jöttenek:
Isten! a kegyesség jó bírája s atyja,
Ezt esdekli sok száz szívnek indúlatja,
Hogy tartsd meg sokáig kegyes püspökünket,
Aki szent orcádhoz vezérli népünket,
Az élet vizével legeltetvén nyáját,
Hordozza a tőled írt törvény tábláját.
Kerítsd körűl őtet minden javaiddal,
Hordozd kézen fogva több prófétáiddal,
Folyjon rá, mint drága kenet, szent áldásod,
Hogy légyen házadat építő Esdrásod.
Egész nemzetsége e Lévi-fiának
Légyen a nép előtt szente Jehovának.
Jábesi időket érjen örvendéssel;
Végre az egekbe ragadd fel Illyéssel,
Ahol zengjen száján az a dicső ének,
Melyet énekelnek a huszonnégy vének.
Ilyen szók lebegtek az Úr zsámolyánál,
Mely a Kérubimok rettentő vállán áll.
A Jehova hármat mennydörgött ezekre
A változhatatlan végű kérésekre;
A lelkes állatok trónussa dörömbölt,
Alól, a felhők közt a főld s tenger bömbölt,
Melyet a sikoltó lárma tisztelettel
A forgószeleknek szárnyán végezett el -
Így esett. Ti pedig mind, mind örüljetek,
A Jehova lelke lakozik veletek,
Ád kegyes Abdiást, kegyes Esdrásokat,
Törésre állt Mózest, istenes papokat.
Ád szuperintendenst, amilyet csak kértek,
Olyat, mint Hunyadi, akit már esmértek,
Olyat, mint Hunyadi, s annál is bőlcsebbet -
Bőlcsebbet? - mit mondok! - Már nem szólok többet.
Ezt mondván, hirtelen eltűnt szemem elől,
Hosszan bársonyozván az eget jobbfelől.
Láttuk a felhőkbe miként bemerűle,
S az élő Istennek lábaihoz űle,
Csókolván grádiccsát dicső trónusának,
Háromszor kiáltott szentet Jehovának;
Melyre a dicsőűlt lélek templomában
Zengett a szent minden szerafim szájában.
Trombiták harsogtak, a triumfus ének
Hangjára az egek öszverendűlének. -

Ezt láttuk; s csak azért jöttünk udvarodra,
Hogy azt, amit láttunk, adhassuk tudtodra;
Nékünk poétáknak mert a bé nem fedett
Képzelés esmérnünk sok titkot engedett.

IV. Ének

Ha valaha lefoly az a gyászos óra,
Melyben maga, óh!
Maga Hunyadi megyen a koporsóra,
Óh, keserves szó!
Halálát a népek siratják,
Gyászhalmát könnyekkel áztatják,
Rózsákat béhullatják,
Maga zokog az egekig óhajtozó
Jajjal az Ekhó.

V. Ének

Isten, légy a főpapoddal,
Árnyékozd bé jóságoddal,
Mint több kegyes prófétáidat.
Mint a Libánus vőlgyére,
Forrásként áraszd fejére
Onnan feljűl bőv áldásidat,
Míg az élők főldjét lakja,
Jóvoltod légyen sisakja.

Csöndes az éj és csöndes a világ is,
Caesar Augustus aranyos mosollyal
Zárta be Janust, Mars fegyvere rozsdás:
Béke a földön.

Hallgat a germán és hallgat a pártus,
Néma az indus és néma a hellén,
Herkules távol oszlopa se rendül,
Thule se mozdul.

Már az aranykor új eljövetének
Hírnökeit, a szomorú szibillát
S a szűzi Virgilt födi földi sír és
Hír koszorúja.

S messzi mezőkön nyájaikat őrző
Pásztori népek nézik a derengő
Új csillagot, mely aranyát elönti
Jászoli almon,

Hol mosolyogva és fázva az éjben,
Szőkehajú és szelíd anya keblén,
Most mutatod meg magad a világnak,
Isteni gyermek!

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Ki Betlehemben született ez este,
A jászol almán, kis hajléktalan,
Szelíd barmok közt, édes bambino,
Kit csordapásztoroknak éneke
Köszöntött angyaloknak énekével.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Hogy anyja az Úr szolgáló leánya
És apja ács volt, dolgozó szegény.
És nem találtak más födélt az éjjel
A városvégi istállón kivül.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Kit a komor Sibillák megígértek,
Kit a szelíd Vergilius jövendölt
S akit rab népek vártak, szabadítót.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
A betlehemi kisded jászolára,
Amely fölött nagyobb fény tündökölt,
Mint minden földi paloták fölött.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Augustus Caesar birodalma elmúlt,
Az ég és föld elmúlnak, de e jászol
Szelíd világa mindent túlragyog.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Ki rómaihoz, barbárhoz, zsidóhoz,
A kerek föld mindegyik gyermekéhez
Egy üzenettel jött: Szeressetek!

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
És hallgassátok meg az angyalok
És pásztorok koncertjét, mely e szent éj
Ezerkilencszázhuszonhároméves
Távolságából is szívünkbe zeng.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
S gondoljatok rá holnap és minden áldott
Napján e múló életnek s legyen
A betlehemi énekből öröm,
A karácsonyi álomból valóság
És békessége már az embereknek!