Míg ezen versemet írom… sőt, vastagszik.

(Septolet)
Utcán hó,
Ablakpárkányon jó,
Gyerekeknek jó,
Szánkózható hó!

Jégvirág üvegen,
Látás kellemetlen,
Sőt, lehetetlen.
*
Száz méterre vonat,
Kiad füttyhangokat,
Tetején vastag hótakaró,
Lehulló.

Hó, hulláskor neszez.
Kötelez
Valakihez.
*
Vendégem jött régen látott,
Emlék… mállott.
Vágyott,
Osztott,
Írott.

Idefele, recsegett hó…
Kandalló!
Hősugárzó…
*
Vonat füttyentés hallik,
Állomáson, hó vastaglik.
Beszélgettünk,
Meséltünk…
Cseréltünk.

Nagy füles-sapkádban,
Már mennél hóviharban?
*
Állomás tornácán
Vonatra várván,
Hóvihar tálcán…

Hó esik,
Recseglik,
Vonat késik?
Itt volt… emlékszik?
*
Régi ismerősöm Marinka,
Örültem látva…
Kikísértem kapuba.
Ment nagy hóba…

Hó,
Nem műhó,
Elcsússzantó…
*
(3 soros zárttükrös)
Nem volt rajtam hócsizma, toporogtam a papucsba,
Jólesett énékem fehér vastag hó, recsegő-szép zaja…
Nem volt rajtam hócsizma, toporogtam a papucsba.
*
(Sedoka)
Kicsit esik is.
Engem nyugtat hóesés,
Serceg, hallani mesés.

Ég, hullajt pelyhet.
Fönntartja a recsegést,
Hallgatom… ezt a mesést!
*
(Tízszavas)
Hó, mint ismeretlen angyal, repdes szépen,
Nem csúsztam el jégen…

Vecsés, 2020. október 30. – Kustra Ferenc József- írtam: ismeretlen szerző a „Hóesés neszez” c. verse átirataként.

Fújtat a zord szél;
Háznak falát szárítja...
Barázdált időt.

Életnek nyomát
Őrzik törött cserepek,
Időnek hamva.

Időt hállózza
Ódon falak közt a pók...
Múltnak álmait.

Elfeledett ház
Huzatos ajtaja nyög...
Mállott emlékek.

Repedésekben
Hódít az ős-természet.
Visszakövetel!

Megaszalt idő
Zsugorodik a mában,
Holnapot remél.

Megint nyár van, és virágzik minden,
piros pipacsoktól díszlik a határ,
aranysárgába öltözött minden,
szinte aranylik minden búzaszál.

Olyan szép minden. Foltos felhők úsznak
takarót bontva az ég vásznaján,
rongyos ruhájuk mintha szél cibálná,
olyan tépettek. Mégis oly csodás.

Felhő szemüknek kéklő tisztasága
elbűvöl mindig, és nyugalmat ád,
szinte hallom a sóhajuk a szélben,
mikor szemeikből sűrű könny szitál.

Hajlonganak a büszke búzatáblák,
s felhőkbe bújik most a napsugár,
milyen furcsa! Most mosolyog ő is,
egyszerre esik, s napfényes a táj.

Milyen jó volna nekünk is így élni,
hogy könnyes szemünkben ott a ragyogás,
felszárítva a kiontott könnyet,
mit azokért ontunk, ki nem lehet már


velünk, hisz messze, vitte már a sorsuk,
s szívünkben mégis miattuk van nyár,
s érezni, ahogy mosolyuk szétárad
szívük mélyéből, ha gondolnak reánk.

Jó volna végre úgy ébredni
minden pirkadó hajnalon,
hagy arcodat lássam, amikor ébredsz,
s ujjam hajadba túrhatom.


Érezni minden simításban,
hogy épp olyan fontos vagyok,
mint a szellő, amelyik felfrissít,
míg végigsuhan az arcodon.

Érezni, ahogy hozzám simulva
halkan a nevemet suttogod,
hogy tudhassam, milyen fontos is néked,
amikor átölel két karom.

Hiszen az idő egyre csak múlik
deret szórva a hajamon,
s te messze vagy, annyira messze!
Csak a fényképed láthatom.

Hallom hangod a telefonban,
és tudom, érzem, hogy szeretsz!
De úgy hiányzik az érintésed!
S oly ritkán vagyok most veled.

Néha jó volna felégetni
mindent, ami még visszatart,
hogy veled ébredjek minden reggel,
míg nem köszön ránk az alkonyat.

Mélytengeri az élet…

(leoninus)
Súlyos a probléma: tíz méterenként egy bar, -lefelé- a víz nyomása.
Négy kilométeres mélységben, már négyszáz bar a víz nyomása.
Nos, bizony itt kell boldogulni, mert a nyomáson nem lehet változtatni…

Ilyen mélységben is vannak kövek, nézem az ablakon át, vannak-e vésetek?
Ha van, már valaki járt erre, de nem tudom, hogy ez volt-e halála vagy élete sikere…
Én meg az U-boot megyünk lefele, látom is egyre kisebb a halak tömege…

Magányos az utam egy ilyen hátköznapi óceánban, csak lefelé megyek a távolságban.
Ha elfogy a benzinem, vagy defektet kapok, hogy jövők föl, vagy lent maradok és horkolok?
Álmodhatom, hogy ott vagy velem és szeretjük egymást, már nincsen is… csak egymást.
Hülye hangot hallok, kopognak az ablakon… lám, fölismertem óriás polip csőre az koppintón.
Van nálam egy kis szíverősítő, de én nem megyek ki vizes leszek, ő meg nem fér be… épp’ fürdő.

Juj, gyorsan elsuhantam egy nagyobb szikla mellett, mintha lett volna egy lefelé-nyíl véset.
Ha volna külső tükröm, visszanéztem volna, a véset íritál, mintha ott volna…
A marha nagy polip megállt, nem jön lejjebb, mosolyos a pofája, ezzel kísér lejjebb.
Mernék én szeretni itt is, de nincsen, akit, nem vagy velem… ima és az öngyónás, más nincsen.
Eszek-e még főztődből, vagy épp’ nem vagy otthon… ha még egyszer otthon leszek! Ottlakón.

Hetvenhat évesen, már minden lehet… még az is lehet, hogy életvégem egy rövid-akut őrület…
Ha a batiszkáfom meg egyszerre, hirtelen berobban, sose tudom meg, hogy meghaltam… valósan.
Lihegve sóhajtozok ebbe a vaksetétbe, mivel világitani nem tudok, akkut hol töltsem ily’ sötétbe.
Nézek, ki az ablakon, nyomásmérőm meg átkúszott a háromszáznyolcvan báron.
Lehet, hogy utoljára látok az égen csillagot! Mert, ha defektet kapok… gumit, itt ragasztok?

Vizi kuckómban a legyek csak hullanak, lefelé… csoda ez, nincsen oxigénjük, csak hörögnek.
Ó, ha tudhatnám a polip miért mosolygott, ami láthatón gonosz és becsapós volt legott.
Nem tudom lefekhetek-e még, a nyári forró macskakőre, egy kóbor kutya ugathatna… dőre.
Ki tudja, hogy még a szemembe néz-e az élet, kényelmesen eltudom-e fogyasztani estebédet?
Remélek a polip nem settenkedik utánam és nem dobál sziklákkal… de itt nincs gránát, mi mással?

(Senrjon)
Félek a defekttől, így bíz’
Nem megyek tovább, ó, lakótárs!
Négyszáz a bárom!

(tíz szavas
Hátha még élhetek egy picikét,
Ha tudnám… batiszkáf sorsa végét…

Vecsés, 2024. augusztus 21. -Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként, alloiostrofikus versformában.