Édesanyám egyszer,
Mikor felkelt,
Mondotta a csodás létet,
Melynek neve szerelem tüze.

Gondolkoztam el mélyen,
Mi is a szerelem?
Tanakodtam, gyanakodtam,
De semmire sem jutottam,
Mint most voltam,
Gyerekkorban.

Hallgatom a galambom szavát,
Halkan cseng,
Éjben a szél hátán.
Gondosan figyelem arra,
Mert a szerelemben nincsen-e háború, hajsza?

Édesanyám mosolyog,
Tudja, hogy kíváncsi vagyok.
Csak annyit mond erre:
Megtudod, fiam, mi is a szerelem tüze.

Hosszú fel-felsíró
Sóhaj kél szüntelen;
Búgnak a vén falak:
S bár a sok bús beteg
Szeme könny, sebe vér:
Mégis hisz mindegyik,
Csak egyre hisz, remél.

Itt a vén ember zihál,
Amott gyermek zokog.
Csitulj el halk panasz!
Egy szív végsőt dobog.
Oly mély s kínos e csönd . . .
De kint dalol a szél,
S ki élve maradt: mind
Tovább hisz és remél.

A halott szendereg.
Szemünknek könnye gyűl -
De megdöbbent szívünk
Titkon ujjong, örül -
A halott oly csöndes,
Ki él: súgva beszél.
Az az egy elpihent -
A többi hisz, remél.

Fel-felsír sóhajunk,
Rajtunk halál lebeg,
De oly szépek s nagyok
Ott künn a zöld hegyek!
Erő, hit, diadal
Bennünk újulva kél -
Jöhet száz elmúlás:
A szív csak hisz, remél . . .

Ó térj be hozzám ifjú lány!
Tavaszban áll a kertem,
Legyen tiéd virága mind,
Szedjük csokorba ketten.
Mit ér nekem e sok virág,
Szívén, ha nincs ki hordja?
Kebledre fonj egy szép füzért
És egyet homlokodra!
- Mily sok virág! S ez mind enyém?
Ó add csak jó barátom!
Pompázhat-é szebben virág?
Miként egy ifjú lányon?! . . .

Ó térj be hozzám ifjú lány!
Tiéd a birodalmam -
A föld s az ég, nézd, pírban ég
És cseng a csermely dalban . . .
Szebb itt a fény, zengőbb a dal,
Bíborban kél az este -
E sok szépség legyen tiéd,
Fogadd be kis szívedbe! . . .
- Enyém, enyém, e szép világ? . . .
Mily jó barátra leltem!
Költözz szívembe szent öröm,
Legyen szebbé a lelkem! . . .

Alvó virágok kelyhiből
Susogva kél az ábránd,
Ezüst holdfényben áll a táj,
Sóhaj lebegve száll rád,
Erdő mélyén mereng a vágy . . .
E bűvös holdas éjjel
Megejti szíved - érzed-é? -
Felzsongó halk beszéddel . . .
- Látom szívemnek álmait
Lebegni át a tájon . . .
Engedd, maradjak mindig itt,
Hol szép a lét - egy álom.

Maradj örökké hát. De lásd,
Árván szívedre várva:
Vágyó lelkem feléd reped -
Szeret téged leányka.
S bár szép e kert, ez éj, e táj,
De sokkal szebb szerelmem:
E sok széppel, mit látsz körül,
Fogadj szívembe engem! . . .
- Mily boldogság! Szerelmedet
Mélyen magamba zárom.
El nem hagylak többé soha
Te áldott hű barátom . . .

Hányszor lebegsz elém te csöndes árnyék,
Szép álomkép, én kedvesem?
Most is közelegsz, igéz a régi vágy még,
S beszélek hozzád csendesen:

- Arany kelyhünket vedd kicsiny kezedbe,
Ily ritka művű nincs sehol.
Tudod: mi ez? - Szemét reám emelve
"Tudom. Szerelmünk kelyhe . . ." - szól.

- Igyék belőle tiszta, édes ajkad!
Ne vívd tovább e vágy-tusát!
Remegsz? Miért Mit érzel? Zord fuvalmat?
Nézd, ellobog az ifjúság . . .

Halk hanga sír és könnye gyűl szemének,
Fehér arcára árny borúl -
"A vágy borának mélyén űl a Vétek . . ."
Szól s a kehelybe könnybe hull.

"Ó vétek inni a bűnös vágy borából!
Nekünk örökre válni kell . . ."
Lemondóan tekint rám. Arca gyászol -
Kihull kezéből a kehely . . .

Előttem áll megtörten, haloványan,
Lecsüggedt fővel, hallgatag . . .
Szemem könnyén szétfoszlik röpke álmom,
Homályba vész az árnyalak . . .

Egy hattyú szállt a tó fölött -
Nyakán hold fénye rezgett,
Két szárnya habtól gyöngyözött,
S halkan dalolni kezdett.

Alatta megzajdúlt a tó -
A csillogó habokban
Arcod fehéren, mint a hó,
Merült fel szép halottam.

Fénykör támadt a zöld habon
Hol, édes, felmerültél,
Szárnyak lebegtek válladon,
Kitártad - felrepültél.

Mögöttem felzúgott a kert -
A tó halkan morajlott -
A hattyú búsan énekelt,
Fejed fejére hajlott.

Felém tártad ki két karod,
Kezdett peregni könnyed -
Aztán - a vízbe hulltatok,
S körűl nagy, néma csönd lett . . .