Mint halk morajt a zúgó szélben
úgy hallom néha a hangodat,
mint árnyékot a sűrű hóesésben,
úgy látom néha az arcodat.

Mint puszta fák,mit zúzmarák takarnak
úgy érzem magam most nélküled,
mint hópelyhek,mik hulldogálnak némán,
olyan vagyok most én is nélküled.

Mint lágy tavasz,úgy hiányzol nékem!
De köd takarja tőlem arcodat,
mint jégcsapok,mik olvadoznak éppen,
úgy lepi el könny az arcomat.

Mint fák a fényt,úgy akarlak én is,
hogy felolvaszd jégbe zárt szívem,
jössz-e már?Hisz kiderült az ég is!
Ha nem jössz,tavasz sem lesz már nélküled.

Ez a versem kicsit más, mint a többi,
erről az emberről is lehet mit írni.
Már hajnal ötkor felkel,
kicsit még álmos,de kit érdekel.

El is indul a munkába elég kábán,
néznek is rá az emberek furán.
Beér a munkahelyre,köszön halkan.
Éjszakás társa épp hogy meghallja.

Átveszi az osztályt,és a betegeket,
Látott ő már ilyet,nem egyet,de rengeteget.
Eteti,itatja,ápolja az elesetteket,
dolgozik is nem is keveset.

Az emberek őt nagyon szeretik,
A fáradtságot ő nem is ismeri.
Lassan letelik a műszakja,
de a munkát otthon se hagyja abba.

Lassan lépeget az utcán,
Kérdezik is a szomszédok:Ki is ez a lány?
Ő is csak egy ember,mint más.
Ha ő ápol,nem érhet csalódás.

Otthon is keményen tevékenykedik,
hogy hogy bírja,mások nem is érték.
És hogy miért lettem én is ápolónő?
Talán mert kemény lelkemnek ez ad erőt.

Kopott kabátját levette már az ősz
reszketve,halkan didereg,
s a levetkőzött csupasz fák közt
némán,megtörten integet.

nem vitt el magával semmit,
csak az őszi nap erejét,
de itt hagyta vigaszul nékünk
szívének minden melegét.

Helyébe csikorgó tél jön,
a föld is fagyosan didereg,
s a reszkető,deres,csupasz fák közt
hópelyhek közül integet.

Csendes az erdő halkan hull a hó,
hajnalra a fákat lágyan betakaró.

Ébred a vaddisznó, ébred a szarvas,
távolból egy varjú károgást hallat.

Megindul az élet, élelmet keresnek,
vaddisznó az orrával feltúrja a földet.

A fák sűrűjében szarvas lépked csendben,
lába alatt mégis egy ág megreccsen.

Riadtan megáll, figyelme nem lankad,
egy ideig csak áll, majd tovább baktat.

Lassan közelít egy tisztás felé,
etető áll, s benne széna friss illata száll felé.

Madarak is éhesek, röpködnek fáról-fára.
Fenyő ágain keresnek enni, mégsem találnak.

Bokrok sűrűjében mi piroslik ottan?
Odaszáll egy rigó, hogy jobban lássa.

Hangos csipogással hívja társait,
gyertek ide gyorsan, találtam valamit.

Jön a madársereg, ellepik a bokrot,
kínálja magát a sok piros bogyó.

Mohón nekilátnak, nem irigy egy sem,
újonnan érkezők is serényen esznek.

Van még bokor elég, rajta érett bogyó,
jut itt bőven enni, míg nagy a hó.

Lassan esteledik, elcsitul az erdő.
Elbújik a sok állat a fagyos szél elől.

A nap is alábukik, hegy gerincén még látni,
vékony vörös csíkja rajzolja körbe a fákat.

Őszi kék ragyogva száll ma
rőt rozsdának ellenállva
fák közt ringatózó alkony
emlékeink hangja lebben

peregnek regényes halkan
filmkockákon éled lassan
feltündököl a kék térben
mint égre-fűzött lámpasor

körbe-aranylón az évek
sorolnak ? előttem élnek
dúdolnak fülembe szépen
megelevenedő dallam

nyújts felém szeretőn újra
szíved a lelkemnek kútja
fuss által a tűzfalakon
csodát váró éterien

lásd a lenyugvó nap is fenn
kegyébe fogadott minket
pirosan őrzi az álmunk
csörgedező patakokban