Idő 
Értékelés 
Értékelés Évek múltak el, és te elmaradtál,
emlékeimben lassan megfakulsz,
nem fáj már úgy, ha lehunyt szemeimmel
arcodat látom, ahogy lángra gyúlt.
Messzire tűnt az idő sodrásában
szemeid fénye mely úgy csillogott,
hogy el hittem azt a két szemedbe nézve,
veled lehet csak biztos holnapom.
Ma már tudom, hogy hazugság volt minden,
s hazug volt minden szó az ajkadon,
és az a tűz mely szemeidben égett,
hazug volt, mikor értem csillogott.
Évek múltak el. Szívem mélyén dér van,
nem maradt más, csak néma, bús közöny,
sötét hajamra sűrű dér szitál már,
s a rút idő szárnyán én is őszülök.
Néha még feltűnsz elmúlt álmaim közt,
de az emléked ma már oly ködös,
mint megfakult kép az esti szürkületben,
míg halk sóhajjal az este beköszönt.
emlékeimben lassan megfakulsz,
nem fáj már úgy, ha lehunyt szemeimmel
arcodat látom, ahogy lángra gyúlt.
Messzire tűnt az idő sodrásában
szemeid fénye mely úgy csillogott,
hogy el hittem azt a két szemedbe nézve,
veled lehet csak biztos holnapom.
Ma már tudom, hogy hazugság volt minden,
s hazug volt minden szó az ajkadon,
és az a tűz mely szemeidben égett,
hazug volt, mikor értem csillogott.
Évek múltak el. Szívem mélyén dér van,
nem maradt más, csak néma, bús közöny,
sötét hajamra sűrű dér szitál már,
s a rút idő szárnyán én is őszülök.
Néha még feltűnsz elmúlt álmaim közt,
de az emléked ma már oly ködös,
mint megfakult kép az esti szürkületben,
míg halk sóhajjal az este beköszönt.
Már kisgyermekként észrevették rajtam,
ha játszottam az öreg zongorán,
lábam rögtön gyors ütemre váltott,
ha éreztem a zene ritmusát.
Egyik reggel jött hozzánk egy bácsi,
s elvitte az öreg zongorát,
én bennem is elhalkult a dallam,
fájt a szívem, s nem tudtam mi bánt.
Évek múltán, poros kis pincében
találtam egy ócska zongorát,
és azóta minden egyes nappal
slágerektől visszhangzott a ház.
Azóta is minden este játszom,
s dalba mondom, ha valami bánt,
mert amíg a torkomban egy hang van,
gyönyörűvé válik a világ.
Játssz még: súgja egy halk hang,
játssz még! Dalold el mi bánt,
Játssz még! Énekelj, kérlek!
Zenével szép a világ.
ha játszottam az öreg zongorán,
lábam rögtön gyors ütemre váltott,
ha éreztem a zene ritmusát.
Egyik reggel jött hozzánk egy bácsi,
s elvitte az öreg zongorát,
én bennem is elhalkult a dallam,
fájt a szívem, s nem tudtam mi bánt.
Évek múltán, poros kis pincében
találtam egy ócska zongorát,
és azóta minden egyes nappal
slágerektől visszhangzott a ház.
Azóta is minden este játszom,
s dalba mondom, ha valami bánt,
mert amíg a torkomban egy hang van,
gyönyörűvé válik a világ.
Játssz még: súgja egy halk hang,
játssz még! Dalold el mi bánt,
Játssz még! Énekelj, kérlek!
Zenével szép a világ.
Van-e mély, vaksötét vagy az nincs?
Mert nem más, mint világosság nincs…
Éjszaka csak azért van (benne a sötét)
Hogy a Nap is pihenjen, lelje gyönyörét.
A halál nem éppen élet ellentéte
Hanem annak végleges hiánya, vége!
Jégeső veri bele, földbe a fűszálat,
Ódon, ősi várat idő vasfoga mállat.
Tehén tőgye begyullad, ha nem eleget fejik,
Reggeli nap sugara hajléktalanra esik.
Kietlen a puszta, dühöng a vágyam csendje...
Kiáltok vakvilágba, mi gyönyörök kertje.
Biciklikerék a nyolcassal kacsázik,
Kopasz kutya hóviharban ázik-fázik.
Leírt ember, tán' már nem lesz parkett táncos,
Pedig volt ő valamikor igen sármos.
Rám küldte a világ az ordas ebét,
Erdőn, nádason hajszol, hallom neszét.
Ettem áfonyát és rágtam fa kérgét
Bőrömön éreztem tél gyűlöletét.
Halk léptek is lehetnek halált hozók,
Táj vonít, küzdenek a hadakozók.
Ébren vagyok, de nekem mindig csak éj van,
Világgal bajlódok, mindig keresztút van…
Van még dolgom? Mint csepp a folyamban,
Felolvadok hömpölygő koromban.
Korolvasztó tüzére dobnám a szenvedésem,
Majd lentről kinevetem a saját temetésem…?
Még sosem voltam semmihez ily’ közel,
Derékig halálba ásva még küzdők ezzel…
Mangrove ágakon lépegetek,
Krokodil várja… le mikor esek.
Szemben velem hat méteres boa,
Látom… lassan kinyílik a szája.
Sorsom nyersanyagát mások (össze!) keverték...
Ha volna arcom, volna út… tovább mehetnék.
Vecsés. 2011. augusztus 12. - Kustra Ferenc József
Mert nem más, mint világosság nincs…
Éjszaka csak azért van (benne a sötét)
Hogy a Nap is pihenjen, lelje gyönyörét.
A halál nem éppen élet ellentéte
Hanem annak végleges hiánya, vége!
Jégeső veri bele, földbe a fűszálat,
Ódon, ősi várat idő vasfoga mállat.
Tehén tőgye begyullad, ha nem eleget fejik,
Reggeli nap sugara hajléktalanra esik.
Kietlen a puszta, dühöng a vágyam csendje...
Kiáltok vakvilágba, mi gyönyörök kertje.
Biciklikerék a nyolcassal kacsázik,
Kopasz kutya hóviharban ázik-fázik.
Leírt ember, tán' már nem lesz parkett táncos,
Pedig volt ő valamikor igen sármos.
Rám küldte a világ az ordas ebét,
Erdőn, nádason hajszol, hallom neszét.
Ettem áfonyát és rágtam fa kérgét
Bőrömön éreztem tél gyűlöletét.
Halk léptek is lehetnek halált hozók,
Táj vonít, küzdenek a hadakozók.
Ébren vagyok, de nekem mindig csak éj van,
Világgal bajlódok, mindig keresztút van…
Van még dolgom? Mint csepp a folyamban,
Felolvadok hömpölygő koromban.
Korolvasztó tüzére dobnám a szenvedésem,
Majd lentről kinevetem a saját temetésem…?
Még sosem voltam semmihez ily’ közel,
Derékig halálba ásva még küzdők ezzel…
Mangrove ágakon lépegetek,
Krokodil várja… le mikor esek.
Szemben velem hat méteres boa,
Látom… lassan kinyílik a szája.
Sorsom nyersanyagát mások (össze!) keverték...
Ha volna arcom, volna út… tovább mehetnék.
Vecsés. 2011. augusztus 12. - Kustra Ferenc József
Valaha rég még én is messze vágytam,
hol a hó csillog a kéklő hegyeken,
hol magas sorházak merednek az égre,
csodálva füstös gyárkéményeket.
Gyakran engem is magával rántott
a belvárosi zsúfolt forgatag,
a színes neonok tarka varázsa
olyan volt, mint ki vár és hívogat.
Szép volt. de mégis: agyamban tombolt
ezernyi hang, mely úgy hívott haza,
mint édes jó anyám szelíd mosolyával,
melyet már többé nem látok soha.
Ma is így van. És bármerre járok,
fejemben úgy zsong ezer gondolat,
mintha jó anyám halk szava hívna,
ne maradj soká! S úgy vágyom haza.
Bármilyen csodás tájakon jártam,
bármily fényesen sütött rám a nap,
visszavágytam, hol könnyet csalt szemembe
anyám szava, s a szülőföld pora.
hol a hó csillog a kéklő hegyeken,
hol magas sorházak merednek az égre,
csodálva füstös gyárkéményeket.
Gyakran engem is magával rántott
a belvárosi zsúfolt forgatag,
a színes neonok tarka varázsa
olyan volt, mint ki vár és hívogat.
Szép volt. de mégis: agyamban tombolt
ezernyi hang, mely úgy hívott haza,
mint édes jó anyám szelíd mosolyával,
melyet már többé nem látok soha.
Ma is így van. És bármerre járok,
fejemben úgy zsong ezer gondolat,
mintha jó anyám halk szava hívna,
ne maradj soká! S úgy vágyom haza.
Bármilyen csodás tájakon jártam,
bármily fényesen sütött rám a nap,
visszavágytam, hol könnyet csalt szemembe
anyám szava, s a szülőföld pora.
Ős rokonoknál…
Lelkem imája,
Halkan, csendben jön elő.
Esdés, magányban.
*
Fagyos a bánat,
Látogatom őseim.
Havas temető.
*
Temető csendjét,
Növeli hótakaró.
Örökálom csend!
*
Havas faágak.
Havasak a kispadok.
Jégcsapos ágak.
*
A belső hangom,
Hangosan zokog. Bánat.
Kút is szétfagyott.
*
Havat elsöpröm,
Mécsest és gyertyát gyújtok.
Pici láng, jelkép.
*
Némán könnyezek,
Bánatomat csak nyelem.
Vigasz szava nincs!
*
Hó újra esik…
Hópihék ülnek reám.
Egy gondolat mind!
*
Hó, csendben esik,
Temető szűzies lesz.
Üres világom…
*
Hazafelé, oly’
Nehezen indulok. Bú.
Nyomok a hóban…
Vecsés, 2014. november 11. – Kustra Ferenc József – íródott: senrjú csokor csokorban.
Lelkem imája,
Halkan, csendben jön elő.
Esdés, magányban.
*
Fagyos a bánat,
Látogatom őseim.
Havas temető.
*
Temető csendjét,
Növeli hótakaró.
Örökálom csend!
*
Havas faágak.
Havasak a kispadok.
Jégcsapos ágak.
*
A belső hangom,
Hangosan zokog. Bánat.
Kút is szétfagyott.
*
Havat elsöpröm,
Mécsest és gyertyát gyújtok.
Pici láng, jelkép.
*
Némán könnyezek,
Bánatomat csak nyelem.
Vigasz szava nincs!
*
Hó újra esik…
Hópihék ülnek reám.
Egy gondolat mind!
*
Hó, csendben esik,
Temető szűzies lesz.
Üres világom…
*
Hazafelé, oly’
Nehezen indulok. Bú.
Nyomok a hóban…
Vecsés, 2014. november 11. – Kustra Ferenc József – íródott: senrjú csokor csokorban.
