Idő 
Értékelés 
Értékelés A II. Világháborúban Albionból…
1 rész
A megbeszélt találkozási időben értük ment a partra
Egy mentőcsónakkal, két erős tengeralattjárós katona.
Gerhard egy ejtőernyős kommandós volt kettő egyike,
És Rachael Bittings a másik, ki az Abwer ügynőke.
A búvárhajóban Gerhard ruhástól aludt az alsó ágyon,
Rachael szintén ugyanúgy, felöltözve, de a felső ágyon.
A motorzúgást túl üvöltő ’mormogó sziréna’ hangjára fölriadtak,
A búvár naszádban vörös fények villództak… látszott rajtuk... mind riadtak,
Majd igen rövid idő elteltével a diesel-motorok is megálltak.
A hajó pár pillanat múlva az órára dőlt igen enyhe szögben
S süllyedtek sistergés, buborékolás elfojtott zörejei közben.
A majdnem doromboló sziréna... ébredőknek úgy egyszerre megszűnt,
Az élesen csillogó fények helyére sötétvörös -halkan- került.
Kevésbé nagy süllyedés után az U-boot, pont vízszintesbe került…
Az emberek szótlan-mozdulatlanul, félve hallgatództak a sötétvörösben,
A feszültséget vágni lehetett… a várható, halál előtti csendességben.
Gerhard szeme beakadt a mélységmérő óráján a mutatóba,
Harmincöt méterre voltak… a víz felszíni alattot mutogatva.
Megtudta, hogy az U-181 -t, kilencven méter mélységig biztosra hitelesítették,
Meg azt is, hogy az Albioni létüket a britek valahogy ki-megneszelték.
Vagy nem tudták… de, nekünk mindig hatalmas volt a pechünk…
Közben… romboló tűnt föl, jött felénk, egyenesen nekünk.
Közelebb lépett Wolfgang Lüth parancsnok: kihallatszik... ne beszéljenek most,
Mert ezzel megzavarják s nagyon is zavarják figyelő hanglokátorost.
A csend lassan őrjítő némaságba csapott át
És az arcokból csak félelem tükröződött át.
Vecsés, 2017. január 1. –-Kustra Ferenc József- írtam: Joachim Peiper „Farkashajsza” c. kalandregénye ötletverskénti fölhasználásával, alloiostrofikus versformában.
1 rész
A megbeszélt találkozási időben értük ment a partra
Egy mentőcsónakkal, két erős tengeralattjárós katona.
Gerhard egy ejtőernyős kommandós volt kettő egyike,
És Rachael Bittings a másik, ki az Abwer ügynőke.
A búvárhajóban Gerhard ruhástól aludt az alsó ágyon,
Rachael szintén ugyanúgy, felöltözve, de a felső ágyon.
A motorzúgást túl üvöltő ’mormogó sziréna’ hangjára fölriadtak,
A búvár naszádban vörös fények villództak… látszott rajtuk... mind riadtak,
Majd igen rövid idő elteltével a diesel-motorok is megálltak.
A hajó pár pillanat múlva az órára dőlt igen enyhe szögben
S süllyedtek sistergés, buborékolás elfojtott zörejei közben.
A majdnem doromboló sziréna... ébredőknek úgy egyszerre megszűnt,
Az élesen csillogó fények helyére sötétvörös -halkan- került.
Kevésbé nagy süllyedés után az U-boot, pont vízszintesbe került…
Az emberek szótlan-mozdulatlanul, félve hallgatództak a sötétvörösben,
A feszültséget vágni lehetett… a várható, halál előtti csendességben.
Gerhard szeme beakadt a mélységmérő óráján a mutatóba,
Harmincöt méterre voltak… a víz felszíni alattot mutogatva.
Megtudta, hogy az U-181 -t, kilencven méter mélységig biztosra hitelesítették,
Meg azt is, hogy az Albioni létüket a britek valahogy ki-megneszelték.
Vagy nem tudták… de, nekünk mindig hatalmas volt a pechünk…
Közben… romboló tűnt föl, jött felénk, egyenesen nekünk.
Közelebb lépett Wolfgang Lüth parancsnok: kihallatszik... ne beszéljenek most,
Mert ezzel megzavarják s nagyon is zavarják figyelő hanglokátorost.
A csend lassan őrjítő némaságba csapott át
És az arcokból csak félelem tükröződött át.
Vecsés, 2017. január 1. –-Kustra Ferenc József- írtam: Joachim Peiper „Farkashajsza” c. kalandregénye ötletverskénti fölhasználásával, alloiostrofikus versformában.
Az est láthatatlan érkezik,
Csendben suhan, mint hűvös szél,
Árnyékba vonja perceink,
S a fény lassan szárnyra kél.
Sötét palástját kitárja lágyan,
Csillagok gyúlnak fent az égen.
Holdfény játszik tó tükrén bátran,
S álmodik a világ, szépen.
Láthatatlan árnyak ölelnek,
Egy bagoly visít a csendben élesen,
Az utcák néma dallamot zengenek,
S az est mesél a csillagfényben.
Szívem is nyugszik, elpihen lassan,
Vágyak alszanak, gondok némán,
Álmok szövik szelíden, halkan,
Az éjben rejlő csend titkát.
Hajnalfény bontja majd a fátylat,
Ám most még őrzöm az est hangját,
Míg a világ pihen, álmodozgat,
Az éj csendben rám borítja magányát.
Siófok, 2025. március 31. -Gránicz Éva
Csendben suhan, mint hűvös szél,
Árnyékba vonja perceink,
S a fény lassan szárnyra kél.
Sötét palástját kitárja lágyan,
Csillagok gyúlnak fent az égen.
Holdfény játszik tó tükrén bátran,
S álmodik a világ, szépen.
Láthatatlan árnyak ölelnek,
Egy bagoly visít a csendben élesen,
Az utcák néma dallamot zengenek,
S az est mesél a csillagfényben.
Szívem is nyugszik, elpihen lassan,
Vágyak alszanak, gondok némán,
Álmok szövik szelíden, halkan,
Az éjben rejlő csend titkát.
Hajnalfény bontja majd a fátylat,
Ám most még őrzöm az est hangját,
Míg a világ pihen, álmodozgat,
Az éj csendben rám borítja magányát.
Siófok, 2025. március 31. -Gránicz Éva
Legott, ahogy tűntél Amanda
Szívem, majd görcsbe állt… bánatba!
Magányom sikoltott,
Nyögést is hallatott.
Dallam, magát itt visszahúzta!
Nem tűntem el, csak útra keltem,
Utazáshoz nem volt nagy kedvem.
Beteg édesanyám várt,
Ez nem tűrt halasztást.
Tudom fájt, de ezt kellett tennem.
*
Tőrt döftél szívembe, lelkembe,
Sarkaddal tapostál testembe…
Nevetésed… dallam volt,
Sírásom is… dallam volt.
De halkult, míg elhalt csendembe.
Okos vagy, érzem ezt megérted,
És belát, megenyhül a szíved.
Mihelyt lehetséges,
Jövök hozzád édes!
S elmúlik mind, mi bántott téged.
*
Éltem, mint bormámorba bele…
Esőcsepp áztatta szemem tele…
Csak nyomok betonon,
Lelkem föladotton…
Miután elmentél… ürese!
Ne igyál, az nem tesz jót neked,
Ha megyek, nevet majd a szemed.
Üresség nem örök,
Egyszer csak megjövök.
Együtt sírunk, nevetünk veled.
Vecsés, 2024. szeptember 13. – Siófok, 2025. szeptember 27. Kustra Ferenc József- íródott romantikus LIMERIK csokorban. Én írtam a páratlanokat, a párosok: Gránicz Éva munkája.
Szívem, majd görcsbe állt… bánatba!
Magányom sikoltott,
Nyögést is hallatott.
Dallam, magát itt visszahúzta!
Nem tűntem el, csak útra keltem,
Utazáshoz nem volt nagy kedvem.
Beteg édesanyám várt,
Ez nem tűrt halasztást.
Tudom fájt, de ezt kellett tennem.
*
Tőrt döftél szívembe, lelkembe,
Sarkaddal tapostál testembe…
Nevetésed… dallam volt,
Sírásom is… dallam volt.
De halkult, míg elhalt csendembe.
Okos vagy, érzem ezt megérted,
És belát, megenyhül a szíved.
Mihelyt lehetséges,
Jövök hozzád édes!
S elmúlik mind, mi bántott téged.
*
Éltem, mint bormámorba bele…
Esőcsepp áztatta szemem tele…
Csak nyomok betonon,
Lelkem föladotton…
Miután elmentél… ürese!
Ne igyál, az nem tesz jót neked,
Ha megyek, nevet majd a szemed.
Üresség nem örök,
Egyszer csak megjövök.
Együtt sírunk, nevetünk veled.
Vecsés, 2024. szeptember 13. – Siófok, 2025. szeptember 27. Kustra Ferenc József- íródott romantikus LIMERIK csokorban. Én írtam a páratlanokat, a párosok: Gránicz Éva munkája.
Kincseit a nyár
Felelőtlenül szórja…
Hűs őszi reggel.
Köd szitál puhán,
Eltűnik benne az út.
Szelíd napsütés.
Új változások,
Vannak ősznek kincsei…
Hűs őszi reggel.
Fák közt gomolyog,
Álmot lehel a tájra.
Szelíd napsütés.
Levél száradás.
Lehulláskor, recsegnek.
Hűs őszi reggel.
Ködbe burkolóz
A hajnal szürke csendje.
Szelíd napsütés.
Levél avarba,
Majdan ott áznak fáznak.
Hűs őszi reggel.
Elmosódik mind,
Arcok, házak, emlékek.
Szelíd napsütés.
Színesült levél,
Belép… öröklét kapun.
Hűs őszi reggel.
Ködbe vész a hang,
Elhalkuló búcsúdal.
Szelíd napsütés.
Reggel ködfehér,
A levelek sárgulók.
Hűs őszi reggel.
Ködszívébe zár
A némán múló idő.
Szelíd napsütés.
Vecsés, 2025. szept. 25. – Siófok, 2025. szept. 25. - írtuk: 2 szerzősnek Gránicz Éva szerző-, és poéta társammal: renga láncversben. Én írtam a páratlanokat, ő meg a párosokat.
Felelőtlenül szórja…
Hűs őszi reggel.
Köd szitál puhán,
Eltűnik benne az út.
Szelíd napsütés.
Új változások,
Vannak ősznek kincsei…
Hűs őszi reggel.
Fák közt gomolyog,
Álmot lehel a tájra.
Szelíd napsütés.
Levél száradás.
Lehulláskor, recsegnek.
Hűs őszi reggel.
Ködbe burkolóz
A hajnal szürke csendje.
Szelíd napsütés.
Levél avarba,
Majdan ott áznak fáznak.
Hűs őszi reggel.
Elmosódik mind,
Arcok, házak, emlékek.
Szelíd napsütés.
Színesült levél,
Belép… öröklét kapun.
Hűs őszi reggel.
Ködbe vész a hang,
Elhalkuló búcsúdal.
Szelíd napsütés.
Reggel ködfehér,
A levelek sárgulók.
Hűs őszi reggel.
Ködszívébe zár
A némán múló idő.
Szelíd napsütés.
Vecsés, 2025. szept. 25. – Siófok, 2025. szept. 25. - írtuk: 2 szerzősnek Gránicz Éva szerző-, és poéta társammal: renga láncversben. Én írtam a páratlanokat, ő meg a párosokat.
…az élet színpadán…
Zarándok lelkem, eredendően, velem együtt útra kélt,
Stikában, bőszen reménykedett, velem együtt jobbat remélt.
Lépteim a színpad deszkáján lépre csalták az éveket,
Jöttek is egymás után, így ők adták össze az életet.
Eljátszom a színpadon, hogy szív romjain születtem,
Életem maga volt az én keserűvíz tengerem…
Fuldokoltam a vad vihar magas légnyomásában,
Mezítláb és boldogan sétáltam, lélek álmában.
Páncélozott szó sem védett soha,
Élet vad volt velem és mostoha…
Sokszor gondoltam én, hogy majd tán' a következő hajnalon
Reménnyel ébredek, s áttörök a festett, díszlet falakon.
Az élet, öblös hangon, lekushadva csak hallgat,
Várnám, hogy vigasztaljon, de ő nem olyan alkat.
A pokol kapuja nekem, velem szemben lévő súgólyuk,
Onnan ordítják, mit akarok én… szól, mint egy robbantólyuk…
Nem hallották meg kesernyés, édes esdésem, tomboltam, sírtam,
Pedig volt, hogy fejemre darabos, szürke, meleg hamut szórtam.
Ordítottam belül, de nem hatott a szavaim fürtös hada,
Mi kellene még, hogy messze hallatszana szavam csengő hangja?
Az életkalitkát a létem, legott rám is zárta, gyorsan…
Én meg dalolgattam csak úgy magamnak, halkan, tán' boldogan…
Amikor megesett, nem volt gumicsizmám, maradtam a sárban,
Egyedül… térdig maradtam, nem múló, gallytörő szélviharban.
Volt, hogy hidegben hallgattam, mit dobolt a didergő fák ága,
Lehet, hogy azért nem aludtam jól, mert jaj, hideg volt a párna?
Látomásomban tüzek gyúltak és láttam, hogy ül tort a halál,
Közben le-föl röpködött egy fekete madár! Ez volt, teszthalál…
Angyalok, lehet, hogy közben pihentek, kószáló felhők szélén,
Füstokádó kéményű házaknak, közben meleg volt a mélyén.
Láttam azt is, hogy csillag-éket vett fel a meleg éjszaka,
Hold meg eljött otthonról, nem volt körülötte az udvara!
Nap is elszundított, ebbe kényszerítette az életemet,
Az volt nekem sorsom, hogy folyton csak kóstoljam a végleteket.
Életem, oly’ derűs időt, halk, selymes fuvallatot nem hozott,
De volt vihar, és fejem fölé súlyos esőfelhőket rakott.
De nagyon szeretném, ha még láthatnám azt a kis reménysugárt…
Ím, vágyálom marad… pedig árgus szemmel figyelem láthatárt.
Reggelenként, ha ébredtem, kinéztem, vagy kimentem udvarra,
Csak hóvihar volt, esőfelhő, jég, így emlékszem pirkadatra.
Lehet, hogy kortyolgatnom kellett volna a reggeli harmatból?
Vagy még van jobb is! Átölelnem egy csokrot a napfény sugárból…
Nem akarok látszani legrosszabbnak, a legjobbnak, vagy másnak,
Csak lenni akarok, csak úgy a világnak, és élni a mának.
Senki sem szólt előre, hogy fájni fog, vagy nem fog fájni,
Nekem még mennyi adatik meg? Lehet, nincs időm várni…
Nem kell majd sírnotok értem, jó emberek…
Öröm lesz majd nektek, ha én már elmegyek…
Majd cinkosan kacsintanak a verebek…
Vecsés, 2015. március 29. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként
Zarándok lelkem, eredendően, velem együtt útra kélt,
Stikában, bőszen reménykedett, velem együtt jobbat remélt.
Lépteim a színpad deszkáján lépre csalták az éveket,
Jöttek is egymás után, így ők adták össze az életet.
Eljátszom a színpadon, hogy szív romjain születtem,
Életem maga volt az én keserűvíz tengerem…
Fuldokoltam a vad vihar magas légnyomásában,
Mezítláb és boldogan sétáltam, lélek álmában.
Páncélozott szó sem védett soha,
Élet vad volt velem és mostoha…
Sokszor gondoltam én, hogy majd tán' a következő hajnalon
Reménnyel ébredek, s áttörök a festett, díszlet falakon.
Az élet, öblös hangon, lekushadva csak hallgat,
Várnám, hogy vigasztaljon, de ő nem olyan alkat.
A pokol kapuja nekem, velem szemben lévő súgólyuk,
Onnan ordítják, mit akarok én… szól, mint egy robbantólyuk…
Nem hallották meg kesernyés, édes esdésem, tomboltam, sírtam,
Pedig volt, hogy fejemre darabos, szürke, meleg hamut szórtam.
Ordítottam belül, de nem hatott a szavaim fürtös hada,
Mi kellene még, hogy messze hallatszana szavam csengő hangja?
Az életkalitkát a létem, legott rám is zárta, gyorsan…
Én meg dalolgattam csak úgy magamnak, halkan, tán' boldogan…
Amikor megesett, nem volt gumicsizmám, maradtam a sárban,
Egyedül… térdig maradtam, nem múló, gallytörő szélviharban.
Volt, hogy hidegben hallgattam, mit dobolt a didergő fák ága,
Lehet, hogy azért nem aludtam jól, mert jaj, hideg volt a párna?
Látomásomban tüzek gyúltak és láttam, hogy ül tort a halál,
Közben le-föl röpködött egy fekete madár! Ez volt, teszthalál…
Angyalok, lehet, hogy közben pihentek, kószáló felhők szélén,
Füstokádó kéményű házaknak, közben meleg volt a mélyén.
Láttam azt is, hogy csillag-éket vett fel a meleg éjszaka,
Hold meg eljött otthonról, nem volt körülötte az udvara!
Nap is elszundított, ebbe kényszerítette az életemet,
Az volt nekem sorsom, hogy folyton csak kóstoljam a végleteket.
Életem, oly’ derűs időt, halk, selymes fuvallatot nem hozott,
De volt vihar, és fejem fölé súlyos esőfelhőket rakott.
De nagyon szeretném, ha még láthatnám azt a kis reménysugárt…
Ím, vágyálom marad… pedig árgus szemmel figyelem láthatárt.
Reggelenként, ha ébredtem, kinéztem, vagy kimentem udvarra,
Csak hóvihar volt, esőfelhő, jég, így emlékszem pirkadatra.
Lehet, hogy kortyolgatnom kellett volna a reggeli harmatból?
Vagy még van jobb is! Átölelnem egy csokrot a napfény sugárból…
Nem akarok látszani legrosszabbnak, a legjobbnak, vagy másnak,
Csak lenni akarok, csak úgy a világnak, és élni a mának.
Senki sem szólt előre, hogy fájni fog, vagy nem fog fájni,
Nekem még mennyi adatik meg? Lehet, nincs időm várni…
Nem kell majd sírnotok értem, jó emberek…
Öröm lesz majd nektek, ha én már elmegyek…
Majd cinkosan kacsintanak a verebek…
Vecsés, 2015. március 29. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként
