Arccal a halál felé
Naponta menetelni
arccal a halál felé,
s a sorból ki nem állni:
hősiesség
Harcolni önmagáért
a létezésért, s benne
értelmes célt találni:
hősiesség
Szánkra závárt helyezni,
mikor kemény daccal
kitörni vágynak a szavak:
hősiesség
Fekete-gyász lélekkel
embertársainkra
fehér mosolyt ragyogni:
hősiesség
A bűn hínár-világában
zápor – mosta
tisztának megmaradni:
hősiesség
A gonosz kísértésekben
igazgyöngyként
jóságot sugározni:
hősiesség
A számvető szenvedésben
panasz nélkül
hűséggel szolgálni
hősiesség
A rettenet-éjszakában
- álmoktól sújtva -
bizakodón a hajnalt várni:
hősiesség
A zord halálfélelemből
lélek-tudattal
az elmúlásba belesimulni:
hősiesség
Ily „apró hőstettekkel”
naponta menetelni
arccal a halál felé…
Ez az ÉLET!

Boldog „öregség”
A boldogság egy csodás érzelem.
Ki miért boldog? Nincs arra értelem!
De idős, s agg korban lehet-e boldogság?
- Ha szeretet ölel, törődés és jóság!
Megtartó kegyelem gyöngéden körülvesz,
és benne a lélek szüntelen örvendez.
Míg a puha béke naponta rád árad,
áldásokban jársz, és lelked el nem fárad.
És a kedves szavak, ha szívedre hullnak,
finom öleléssel lágyan átkarolnak…
Miként a szilárd pajzs, védenek és óvnak,
mint a kisgyermek-kéz, féltőn simogatnak.
Találd meg magadban az örömök okát,
mosolyodtól gyógyul szíved, s dagadt bokád.
Nézz az őszi fákra, sárguló levélre,
gyönyörködj, s a gondod ilyenkor tedd félre.
Kevéske igénnyel légy megelégedett…
S áraszd mindenkire Te a szereteted!
Ha tiszta elméddel gondolkodni tudsz még,
rád ragyog a reggel, rád nevet a kék ég.
Hiszen elég néked az Isten kegyelme,
ha általa megvan a szíved „fegyelme”…
Nem háborog, panaszt, zokszót sohse hallat,
csak csillog a szemed, mint a fény-sugallat
az örömtől… Mert tudd, minden perc ajándék,
boldogan fogadni kell akarat, s szándék.
Minden napod öröm, mert még él az ÉLET!
Langyos a napsugár, s csodás a természet!
Töltsd hát boldogsággal áldott öregséged,
és légy HÁLÁS mindenért, mig Istenünk éltet!

Szép az őszi színvilág is de, szürkébe csendesül,
A vérző világ, az élőkkel ellehetetlenül…
Ki már elment, ott is marad, immár menthetetlenül.

A haldokló lélek egy lassan szunnyadó parázs,
Megjön halál… ami életkioltó és nem más.
Sírodon látom a szép krizantémok fájdalmát,
Én csak ülök, itt senki nem tudja akaratát…

Itt as sírkertben, sok borostyán átöleli fekhelyeket,
Lehet, hogy ők vigyáznak, őrzik a szépséges, holt lelkeket!

Ki meghalt, hiányzik, megsirattuk és eltemettük,
Sírjára, szép márvány síremléket, koszorút vettünk.
Elmúltak a régi évek, lassan mi is öregszünk…

Régen megholt, régi sírköve már, kissé töredezett,
Ismertem, a gazdája boldog is volt és lelkendezett,
De már nincs, lelke neki is elmúlásba feledkezett.

Elmúltak az évek, itt most bősz őszi szél, rohamoz, fúj,
Igyekszem, nem tudok ellenállni neki... kabátostul.
Arcomról csak nem mállik le a bánat…
Nézem a sírkerti meztelen fákat…
Árva a szívem, dobog, vágyik haza,
Lelkem, megnyugszik-e? Nem tudom, soha.

Vecsés, 2016. július 24. -Kustra Ferenc József

Tőle, nem lehet elégszer elbúcsúzni…

Ma már, ha húzzák, harangok zúgnak…
Temetőben ők éppen, hogy búgnak…

Akkor régen személyesen is el kellett volna búcsúzni,
De nem volt engedélyünk, hogy menjünk kórházba látogatni…
Nagyon-nagyon, még meg kelt' volna ölelni,
És akár a kezét többször megcsókolni…

Ő csak itt hagyott, elment, semmi búcsú nélkül,
De miért volt ilyen fontos, fékeveszettül…
Hiányban vagyunk,
Téged még várunk…

Búgnak most is a harangok… szinte már szüntelen,
Bánatos vagyok a sírodnál, megsemmisülten…

Vecsés, 2016. február 29. – Kustra Ferenc József – Orvos volt, egészen közeli rokonom és életem egyik legokosabb embere… sőt: TANÍTÓ MESTEREM. (meghalt: 2000. -ben vérmérgezésben!)

Az én időmben nem volt sok minden,
zsír meg kenyér volt csak az asztalon,
nem volt mindennap megterítve,
csak vasárnap, s ünnepnapokon.

Nem volt olyan sok drága játék,
csak szabadban töltött nappalok,
s szalmavárakat építettünk,
amíg az este ásított.

Csupasz lábakkal ugrándoztunk
a félig levágott torzsokon,
egészen addig, amíg a tarló
perzselő füstje fölcsapott.

Felcsendült dallam szállt a szélben,
vidám, jókedvű kacajok,
gyöngyöző hangja messze szállott
átsuhanva az ugaron.


Ma is emlékszem minden percre!
Az volt a legszebb korszakom,
ott, az aranyló búzatáblák
között eltöltött hónapok.

Elszállt az idő. Gépek jöttek.
A tarló hangja most oly üres,
nem hallik többé gyermekdallam,
csak üresen kongó néma csend.

Mégis: oly gyakran visszacsendül
a dallam, mi akkor elveszett,
hisz rég volt, amikor gyermekek voltunk,
de olyan jó, mikor feldereng.