Hétköznapi pszichológia: az emberi sorsról…

Velem mindig értetlen volt a világ,
Engem soha nem értett meg nagyvilág…

Ha bizony meghallották búsongó lelkem panaszát,
Rögtön ki is gúnyoltak... nem jártam tovább csacsacsát.
Már éltemben kietlen temetővé lett a szerető szívem,
Az, amiben a sok-sok, szépséges és valós vágyálmom pihen.

Egy biztos! Szívem közepébe van beásva,
Az én Krisztusi keresztfejfám jól leásva…

Az nemigen fordult elő, hogy szánt valaki, vagy siratott könnyeket,
Már mindegy is, rám-énértem ne is sírjon senki hamis-ál könnyeket!
Manapság máris úgy tűnik, hogy csak annak-azoknak nyílik a földgolyón kis virág,
Ki bizony rosszak rossza, kihasználja állóhaja… kit álnoknak ismer nagyvilág…

Bizony-bizony nekem ilyenre sikerült a létem, a földi
És így már csak egy jó-nagyobb vágyam van: csak pihenni… pihenni.

Vecsés, 2024. július 25. – Kustra Ferenc József – írtam = készült: Szentirmay Elemér (1836-1908) azonos c. verse {1905} átirataként, önéletrajzi írásnak.

Hétköznapi pszichológia… Avagy: lélekharc az életben…

Nem tudni, hogy lesz az életben
Bele kell nézni, mi van lélekben...

Ember tervez, és Isten végez.
Ki az, aki lent az üstben végez?

Jónak lenni, jót tenni,
Életkártyát keverni
Ismerni a jövőt, kutatni a múltat,
Tudni kell a jövőt, keresni a múltat?

Tenni azért, hogy meglegyen az örök élet?
De öregen megtudni, hogy ember mivé lett…
Saját árnyékot tán' kergetni a betonon
Végig menni, nem létező futóhomokon.

Szeretni a hazát, ami nincs… csak álom?
De szeretni, ha volna… és nem vágyálom…
Lélekkufárokat elkerülni, a csalókat elzavarni
Gyógyszerkufárokat megkerülni, egészségesnek maradni.

Földből boldog bolygót kell csinálni,
Földi létben boldogságra vágyni.

A jót vágyni!
Rosszat fájni!
Szépet imádni!
Csúnyát utálni!

Úgy kéne élni, hogy feloldozást nyerjél
Ha osszák a mannát, abból Te is egyél…
Szép oroszlánokat manézsban egzecíroztatni,
Búvárokat meg a tengerparton keszonoztatni.

Nehéz dolog átmenni a tű fokán,
Táncolni is... kés élén, nem a fokán.

Az is valami, haladni előre, hátrafelé futva,
És ha szembe jön a cséplőgép, elugrani, ne légy útba…
Meg kell enni a mákos tésztát erős paprikával?
Élni normálisan, emberi egzisztenciával…

Az ég mindig kék és ez sem igaz
Meg a réten a szép pipacs is gaz…
Százzal bevenni az életkanyart
Van ki ezután vizet nem fakaszt…

Kérdésre valaki tudja a választ? Élni, de hogyan?
Jöttél, tudod? Eljutni valahová, Te tudod hogyan?

Semmi olyan... nem tart örökké.
Sziklák is szétesnek kövekké…

Vecsés, 2014. április 12. - Kustra Ferenc József

Hosszú árnyakba nyúlik az este,
a hold még álmosan vánszorog,
de már az esti égbolt alján
ott ragyognak a csillagok.

Halvány fényükkel felragyogva
benéznek rám az ablakon,
mintha mondanák: aludj kedves.
Hosszúak lesznek a nappalok.

Nehezen jön az álom szememre,
hisz én most is rád gondolok,
vajon merre vagy? Gondolsz még rám?
Látod: én most is gondolok.

Nincs olyan perc, és nincs olyan óra,
amely anélkül telne el,
hogy ne jutna eszembe, milyen jó az,
mikor melletted ébredek.


Én már nem tudok szeretni,
csak így, ily átkozott módon,
ezernyi éles fájdalom
hasít a lelkembe olykor.

Elmondanám, de nem merem,
szeretlek! S hiányzol olykor,
amikor hűvös éjszakán
vállamra ülnek a gondok.

Olyankor minden bánatom
feltolul, s úgy kínoz folyton,
mint egy látomás. Nélküled
nincs más, csak fekete foltok.

Nélküled minden színtelen.
Nincs fény, és bármit is mondok,
ne hidd el! Csak a haragom
szít bennem lázadást folyton.

De túl, a könnyeim fátyolán
most is a te neved mondom,
alig várom, hogy itt legyél,
s nekem csak te vagy a fontos.

Szeretlek! Mint az életem!
S mindegy, most bármit is mondok,
te voltál, s te vagy mindenem!
Csak szeress! Te vagy a sorsom.

Lehoznám néked a csillagot,
csak nevess! Hadd lássam édes,
ahogy a szemed felragyog,
amikor mosolyogsz éppen.

Had lássam szemed íriszén
a fényt, ha szemedbe nézek,
amely elvakít, s mámorít,
még sosem láttam ily szépet.

Mint az égbolt, mely felragyog,
amikor nap süt az égen,
úgy varázsol el engem is
szemeid csillogó kékje.

Szemedben látom a holnapom,
és ha a szívembe nézel,
tudod, hogy bármit megadok!
Nem is kell sohasem kérned.

Tudod: nincsenek kincseim,
csak te vagy! A mindenem nékem!
Lágy, andalító dallamot
hallok, ha rám nevetsz, s félek.

Féltelek, mint a gyermeket,
ki anyjától messzire téved,
s fáradt szemekkel kutatom,
hol vagy most? Jöjj vissza! Kérlek!

Maradj! Hisz rövid az életünk,
s ki tudja mennyi időnk lesz
szeretni, de azt jól tudom,
hogy én csak te érted élek.

Tudom, hogy egyszer eljön majd az óra,
mikor megcsap majd a hideg tél szele,
márvány fehérre színezi az arcom,
s ajkamra hűvös fagycsókot lehel.

Hideg széllel süvít, sikong majd mellettem,
s hófehér lepellel borítja fejem,
nem kímél már meg, akárhogy is kérném,
bárhogy is nyújtanám reszketeg kezem.

Ifjúságom mára már csak édes emlék,
amely minden nappal egyre kevesebb,
s úgy mossa majd el az idő múlása,
mint a patakvíz a homokszemeket.

Én még akkor is, ott is azt remélem,
hogy megváltást hoz majd egyszer énnekem,
minden perc, amely úgy marad meg bennem,
mint a legdrágább ajándék nekem.


Nem bánok semmit. Az egyetlen mit bánok
csak, hogy nem lehettem mindig ott veled,
amikor fáztál, hideg pusztaságban
s tudtam, hogy félsz és mennyire remegsz.

Kiáltanék. De nem jön hang a számon
úgy hal már el, mint néma intelem,
mely hozzád száll most és, sűrű könnyes álmok
kínjai között múlik el velem.