Virrad.Rémült madárhang szeli át a hajnal nyugalmát
zöld sárkány szeme csap lassan a végtelenbe.
Alszol még,egymásba lógó kapaszkodó testünk,mint
indák keresik egymást a takaró alatt.
Sörényként rejtett hajad homokdűne,már nem kelti
vágyamat,elárult titok lett az áhítat és rabságba hullt
a szeretet varázsa.
Elmegyek.Elhagylak örökre.
Felismertem sorsomat az életem a titkot.
Pokol az enyém ha maradok,hát indulok.
Virrad.Lábam alatt sír az áldozat és a csikorgó
lendület fészket rak szívemben,megfagyott a lelkem.
Egyedül,örökre egyedül,szótlanul halálos percemig.

Kopott házak közt ácsorog a sarkon
egy szegény koldus ki halkan kéreget,
rongyos ruháját megvetően nézik
meg sem sajnálják már az emberek.

Könnyező szemekkel tekintget széjjel.
Segítsenek rajtam! Kérem! Emberek!
Rongyos kalapját fél kezében tartja
s esdeklő szemekkel halkan kéreget.

Alig van ember, aki megsajnálja
de az én szívem majd megszakad!
S pár forintot dobok rongyos kalapjába
pedig már nékem is alig maradt.

Istenem! Látod mily gyarló az ember?
Minél több van néki annál gonoszabb!
Miközben értékes kincseket harácsol
a szegény koldusnak egy forintot sem ad.

Csak aki annyira szegény és kifosztott,
csak az értheti meg mások nyomorát,
s ki kifosztott lelkében maga is oly koldus
Csak az értheti meg mások bánatát!

Gondoljunk egy percig együtt most azokra
akik e napon már nincsenek velünk,
kiket elragadott tőlünk már a végzet
s szerető szívük már réges-rég kihűlt.


Hisz ők is szerettek ugyanúgy mint mások
átadva szívük minden melegét,
annyi jót kaptunk tőlük is régen
mely emlékeinkben mindig újra él.

Hisz értünk volt szívük minden dobbanása
bennünk érezték a nap melegét,
hozzánk szállt lelkük minden sóhajtása
míg csak szemeikben ki nem hunyt a fény.

Nem hal meg soha kit igazán szeretnek,
hiszen szívünkben mindig újra él,
gyújtsunk ma egy gyertyát együtt most azoknak
kiknek szeretete emlékünkben ég.

Mama vegyél fel! Elfáradt a lábam!
nem is tudok már szinte lépni sem,
hadd fonjam kis kezem nyakad köré lágyan
hogy érezzem ahogy magadhoz ölelsz.

Olyan jól esik karjaidba bújni!
Olyankor nem bánthat engem senki sem,
karjaid között biztonságra lelve
nem is fáj nekem többé semmi sem.

Mama vegyél fel! Ne törődj most mással!
Tehozzád nyújtom csöppnyi kis kezem,
ne dolgozz annyit ha itt vagyok nálad
csak engem kényeztess ha itt vagyok veled.

Mama látod? Most olyan jó végre!
Hisz te is fáradt vagy, hallom hogy pihegsz!
Karodba bújva érzem ahogy dobban
míg magadhoz ölelsz, szerető szíved.

Szegény Anyám! Már oly régen láttam
pedig oly sokat gondolok reá,
lehunyt szemekkel magam előtt látom
arcának kedves, szelíd mosolyát.

Látom ahogy épp tipeg elébem
lágy szellő borzolja őszülő haját,
s fülemben most is olyan tisztán hallom
szavait, mintha most mondaná.

Hallom hogy mondja: vigyázz magadra!
Féltő szemében bágyadt fény ragyog
míg reám tekint és dolgos kezével
végigsimítja homlokom.

Hálás szívvel köszönöm néki
mindazt, mit értem áldozott
s arcára lágy csókot lehelve
fájó szívvel útnak indulok.