Boldog óda

Vérben fekszem

Tán csak sár, hittem

Reményem szertefoszlott,

Érzem már a földi poklot


Vérzem immár több-tíz éve

Élek még, de ó mivégre

Szenvedünk és igen, halunk

Csak hisszük, hogy örökül hagyunk


Földi létnek görbe útja,

ÉLJÜK mi hát –vérben úszva

Ma is meghalsz, s holnap?

Újra

Ennyi volt a boldog óda

Anyám kezét vörösre marta a lúg
a forró víz , a teknő és a prálya
most hallgat, nem nevet
a fejadag kenyérből is kevés
volt vacsorára ,
az alkony közelít, meghajol előtte,
betakarja és elmereng

Egyszer majd elérnek téged is
A barka illatú tavaszok

Arcodon csorogni fog a semmi
S nem lehet már semmit sem jóvátenni

Sem szerelmet se sértést se szégyent
Csak álmaid csaholnak fent az égen

Maradsz magad önmagaddal
S küszöbödön ős-griff madár
Halálmadár szárnya koppan

Lebontott kontyotok
emlékzuhatagába temetkezni
karotok biztonságát és a csodákat
nem feledve
s az alázat mélységeibe hullva
vergődni didergőn, felsebezve
kikötözve májusi füvekre, fákra
szeles, szerelmes dalokra várva
szótlan siratni titeket
kik felittátok a szívemet, s véremben
szüntelen dobogva
kísértek majd a sirató dombra
Ti anyáim ! szeretőim !
Testvéreim !
örömben , szenvedésben
csupasz kő-vidék a táj nélkületek
fekete-virágos reménnyel
és nincs senki a kapuk előtt !
s a kerítéseken sem szól ki senki !
az éjszakák bénán függnek a tájon
s perceit az idő csak eldübörgi
tehetetlen...
nélkületek csillagom riadtan
verdes tenyeremben
s felnőtt dolgaim között
kirepedezik a fájdalom
Ím így vagyok kitárt karotok
emlékzuhatagába
temetkezve
nézzetek !
marad mi volt: a gyermeksírás
s fölötte a halál öntörvényei
keringenek

1.
Szél fúj és vadszőlők virítanak a
házon, surran az út pora
Érkezzek hozzád régi zarándok
-bújt nap fényében , s tétova
szavakra támaszkodva , s védjen
szerelmed mostoha mozdulataival

2.

Régen indultam el hozzád!
a távolságokat is
lépteim már összemosták
Csak a tér imbolyog időtlenül

3.

Oltárok és álmok tere a tested
Lüktető mélység, megmérhetetlen
ereimben a vágy érted riadót kalapál
jaj! beléd halnék egy forró éjszakán


4.

Zuhanjunk össze , ebben a múló
lobogásban a villámokkal kössél össze
nyíljon meg a Föld ,
s lángoló ,vándorló láva
új Pompei öntse szívünket ércbe, vágyba
s őrizze képed ,dicsérje csípőd hajlatát
a lábad ívét s az örökké való ölelésed !