Cél nélkül vándorlónak talán békésen nyájas az arca,
De, ha ránézel orcájára, gonosz vigyor ülhet rajta.
Éjszaka a párnámon, éber lelkem oly’ bús, bánatos,
Mindenek cikáznak az agyamba… bolond gondolatos.

Jaj, de nem érzi az eszem, hogy fekete a kedvem
Várom, hogy majd kitisztul gondolatim. Ezt, remélem.
Szerte szétszórt életem, talán így lehetne nyugodt.
Ne járjak úgy, mint ki százért nyúl, de egyet sem fogott.

Nyári nap már nem képes, tavaszi magasságán ragyogni,
Nekem is, csak míg élek van időm dolgaim elvégezni.

Hisszük vagy sem, haláli téboly az életünk,
Rossz döntéssel, koppanva földet is érhetünk.
Döcög, avagy vadul-örülten hajt veled a szekér,
Előbb-utóbb élted, halálos sóhajjal földet ér!

Vecsés, 2014. április 4. - Kustra Ferenc József

Hétköznapi pszichológia

(Bokorrímes)
Sok ember olyan szemellenzővel jár, mint a sörös-kocsi lovai,
Van, aki egész életében dugóhúzóba zuhan, mint légjárók gépei…
A legtöbb embert körülveszik a mélységes mélabú, sötét fellegei!

Ebédileg a tányéroknál bús-bánatosan ül a tömeg, de mindenki egyedül,
Teli tányér, üres tányér, felnézve a semmit látja… életében csak menekül…
Desszertet már nem várja, édességet nem kedveli, máshol lesz egyedül.

Van ki hallja, sőt érzi a szárnysuhogást, mert őrangyala éppen dolgozik,
De ez élethosszabbításra, vagy az öröklét elnyerésére, nem vonatkozik…
Az ez egy persze nagyon is biztos, hogy az élet véges… halállal elfogyatkozik.

(Anaforás, belsőm rímes, bokorrímes)
Ki már öregszik… Léte naplementéjének a színeit és pillanatait szürcsöli,
Ki már öregszik… Léte fájó pontjainak darabjait, szívéből előveszi…
Ki már öregszik… Létét siratja, hogy itt a vége, mert a sorsa ezt rendeli!

Vecsés, 2020. július 14. – Kustra Ferenc József

Korom haladtával már belátom,
Sok embernek ezen a vad világon,
Nincsen remény és nincsen boldogság,
Megnyugvást nem hoz, csak túlvilág…

Budapest, 1997. december 22. – Kustra Ferenc József

Szigorú és mély a téli erdő,
A hó, mint nap, vakítóan ragyog.
A ragyogása mélyről feltörő…
Oly szép látvány, hogy ember csak gagyog.

Autónk lágyan, suhanva siklik,
Fák között a kemény, jeges úton.
A mély, rettenetes erdő játszik,
Hallom… gumik gördülnek surrogón.

Az erdő egyre sűrűbb és nagyobb…
Eltört fa áll derékig a hóban,
De most már úgy látszik, megyünk ki… jobb!
Erdő Isten néz ránk… bocsátóan.

Vecsés, 1998. december 28. – Kustra Ferenc József

Honnan erednek azok az őselvek?
Folyton előttem állnak mint kőhegyek.
Százszor, bizton nem néhányszor
Üti fel fejét hogy erősnek ismernek.

Mászom, utamban áll egy szerpentin.
Vétek uralkodnom békés területein
A völgynek, nem találok nyugalmat
Az elnyomottak hamar múló könnyein.

Rang és létra, csodás szimbolika.
Az észak hegyei jobb retorika,
Mihelyst csúcsra törni akar s fog
Hálátlan harcosoknak legjobbika.

Felfelé ösvényen gyengül a növényzet.
Zöldellő színek nem borítják környéket,
Alázat hűlt helye és annak hivatott
káromlói rombolják az összképet.

Mit akarok Én, kósza vágyálmot?
Elhiszem, és vállalom a vakságot,
Átgázolok utolsó méterein a gyopárnak
S követelem a legmagasabb ábrándot.

A maradék meghátrált, egyedül állok
Hófödte magaslatról én diktálok.
Ridegség fog el nyomban, felelősség
Terhe nyom mi ellen szembeszállok.

Vezetem a hegy lakóit, fagyoskodva.
Gyáva hatalom másokat ostorozva
Őrzi saját helyét. Nem értek vele egyet,
Lelkem szól mint zászló, fentről s lobogva.

Visszaindulok a völgyekbe, a béke hív.
Domináns egyén itt nem csatát vív,
Akaratommal rendet teremtek, mely
Oly hatalmas, mint az emberi szív.