Mikor a háború kitört
senki nem lett felmentve.
Egyenruhába öltöztünk,
az élet ezt így rendelte.

Egy bajtárs felfelé mutatott,
ki szeretett verselni.
Azt mondta hogy eltűnt a nap,
és az eget is kell keresni.

Rengeteg halott hátra maradt
nyitott szemel, földön fekve;
kinek lába, karja lerobbant,
az kúszott ha más fel nem vette.

Aztán elhalkult az ágyú szó,
és nem volt szükség kiabálni.
A világ annyira néma lett hogy
a csendet nehéz volt kiállni.

Fiatal tavaszi levelek fodrozódnak
kora reggeli szellőben,
napozva a vakító fényben
és virág-illatos levegőben.
A talaj hűvös és nedves,
és a gyökerek hálózata
láthatatlanul művelkedik.
?me az élet varázsa -
a lét titkainak lombikja.
A föld újjászületett
és sokrétű módja
a sötétség és csend
alapkövezetéből fakadtak.

Hányszor is álmélkodtam
afféle erőkön és hatalmakon
melyek sem láthatók sem hallhatók
és mégis léteznek.
Mennyire csodálkoztam
mint gyermek az élet titkain
melyek még a merev
és néma kövekben is rejtőznek.
Emelj fel kettőt és üsd
egyiket a másikhoz,
és a lelkük mélyéből
szikrával válaszolnak.

És aztán azok a fennkölt
és örök szikrák egy tiszta,
hold nélküli éjszakán
melyek kivilágítják az egeket!
Miféle csodálatos hatalmak
összeesküdése amely által megtört
a csend és kivilágosodott a sötétség
mielőtt minden elkezdődött?
(Épp oly tanácstalan vagyok
mint gyermekkoromban.)
Talán vissza kéne vonulnom
egy régi kolostorba,
szürke reverendában,
és csend-fogadalmat téve
melyet egy homályos,
gyertyafényes cellában tartok be,
arra várakoznom hogy a csend
mi módon felel.

Bíbor dallamot játszik az égi fényorgona…
Ahogy esteledik, hallik éj haragos szava.

Mint hegedűn, dallamot játszik a szél a villanydróton,
Ósdi trükk, amikor közeledik… ott ül vihartrónon.

Bíborba burkozó estét, esdő, sírva remegő hangja kíséri,
Titokban megígérne mindent, de már csepegő esőség kíséri.
Már ázok, felettem az eget súlyra rajzolt felhők borítják,
A hullámban támadó szélrohamok, drótot nyivákoltatják,

Felhők szemből- támadva jönnek és már ránk is telepedtek,
Bíborfény nézi, felhők mennyire eljellemtelenedtek.
A fény még arrafelé, magasban... barika felhő-nyájat festegetnek,
Ami nagyon jóra sikerült és nagy élmény, szépség, bámuló szemeknek.

Én is nézem ezt a kivételes szépséget, közben arcomon eső csorog…
Bár itt esik az eső, ideért a szélvihar is, fény, csak idetántorog…
Idevetült bíborfény ezt is megfesti, és csorgó víz… mint vörösbor csobog…

Közben megjött a zord sötétség, ideért, biztos az esti gyorssal jött,
Bíborfényt inzultálta, gáncsolta, lelökte a látóhatár mögött…
Jól érezte magát láthatón... neki segítő sötét felhők között.

Vecsés, 2015. július 24. - Kustra Ferenc József

Borús éra – szélvihar…

Mentem volna ki a szabadba… nem voltam régen…
De vad, sötét, ólmos felhők lógtak le az égen.
Láttam, az út is nyálkás, csúszós, és sáros
És ez szabadba, nem kedvező, nem sármos.

Esik a fránya eső, hideg szél is fúj,
Még a kutyát is beengedem, muszájbúl.
Szegény pára ne szenvedjen, a rossz időtől,
Bent összebújva szabadulunk, csömörömtől?!

Kint… látom, a hideg szél dühöngve süvít, vadul,
Jobb nem kimenni, ő az úr, magának pazarul…
Bízunk kutyámmal, minden szélvihar véget ér egyszer
S kimegyünk a saját kiskertünkbe… ott nem lesz vegyszer!

A kéményben még haragosan fütyül a szél,
Behallik dallama… most semmi jót nem ígér.
Sötétlila felhők, kutyámmal vágyjuk, távozzatok!
Nekünk, ne süvítsetek, inkább menjetek hozzátok.

Hosszúra nyúlt, ez a hűvös, esős időszak
És bízok benne vége lesz… borús érának.
Én akkor gondtalanul élvezhetem, kertemben szabadságot,
Lesz szép napsütötte táj… Mi szívemben gyújtja szeretetlángot.

Vecsés, 2013. június 19. – Kustra Ferenc József

Poéta éjszakája…

Vihar, tán' elítélhetően, szövetkezett egy nagy jégesővel,
Az avarban halódó leveleket szétsöpörtették a széllel...
Reggel én magam az udvaron összeszedtem, kukában nem fért el.

Minden lehullt falevél, maga az elmúlt, már örök pillanat,
De, hogy itt önök kerttel így bánjanak… kivívták haragomat.

Tomboló viharban, éjjel csak úgy kopogott a tető,
Teljes dühvel megmutatta, nála van a jeges erő.
Remegve féltem őt, láttam, hogy nála van a tér-erő.

Szerencsére megérkezett a pirkadat,
Meghozta az oly’ nyugodt pillanatokat,
Írni akartam, kézbe vettem... tollamat!

Vecsés, 2011. július 1. – Kustra Ferenc József