Sok ember vett minket körül,
de szívem csak mosolyodnak örül.
Szavaid hallatán életre keltem,
jövőmben érted tepertem.

Mára már csak a bánat maradt
sírógörcs ontja szomjamat.
Nem hiszek többé szívem zajának,
nem akarom elhinni, hogy ez maradt utánad.

Hol rontottam el vajon?
Ezen sokat gondolkodom.
Gyötörnek az érzések,
engem vajon ki ért meg?

Nekem is kell a szeretet
belső énem ordít most veletek.
Kívülről sajnos te nem látsz be,
nem érted miért esek itt össze.

Törött szívem vígaszt nem talál,
aludni sem akarok nélküled már.
Vágyom arra hogy megölelj,
helyette csalódva alszok el.

Hazudhatnék most neked
Szeretve szerettelek,
Mindenemet feladtam volna,
Ha két szép szemed enyém volna.

De ez már csak áhítat,
Keresem a válaszokat.
Nem értem a döntésed,
Miért nem próbáljuk újra meg?

Ennyire rossz ember lennék ?
Mit veszíthetek még?
Az élet is csak van, de nem ad semmit
Legyen már vége, az istenit!

Dühöngő haragom beszél helyettem,
Bár ne lettél volna mellettem.
Észrevehettem volna,
Hogy a szíved mi nyomja.

Tehetetlen voltam mikor rájöttem
Nem látlak már az életben.
Új dolgok felé mentél
Engem meg itt felejtettél.

Sajnáltassam még itt magam?
Hiába, úgysem hallod meg a szavam.
Túl leszek valaha ezen?
Nem értem a gondolat menetem.

Túl akarok lépni rajtad!
Érezni egy női ajkat.
Szerelembe esni egy lélekben,
Ki mászni eme gödörből egy életre.

Húzza a szánt az öreg Varga,
ráncoktól szabdalt fagyos arca.
Szánjára rőzsehalmot kötött,
súlya alatt nagyokat nyögött.

Fagyott könny borítja arcát,
megvívja hát utolsó harcát.
Kitől kérhetne segítséget,
hisz nem látja az ellenséget.

Be kell fűtenie hideg házát,
nem tudta fizetni a számlát.
Kamrája is üres most már,
az egér is a szomszédba jár.

Messze van még a nyár melege,
akkor talán jobb lesz az élete,
már nem kell fázni dunna alatt,
jaj úgy várja már langyos tavaszt.

Csodák csókját hozza szél
érezheti mind, aki él.
A frissen sült kenyér illatát,
hogy este együtt a család.
A szomszédban zongoraszó hallik,
az idő hajgumiként nyúlik.
Nyílnak a kertben a virágok,
össze simulnak idegen világok.
Az élet örömhangon zenél,
a szépség nem a nagy dolgokban él.

(Egy névtelen szamuráj énekéből. 14. század)

Nincsenek szüleim.
Az ég és a föld az apám és anyám,
és az örökös éberség a hazám.
Az őszinteség az egyetlen varázsom
és lélegzetem ritmusa az életem s halálom.
Nincs testem kivéve a kitartás,
és nincs más stratégiám mint
az árnyéktalan gondolkozás.
Az egyetlen jövedelmem az értelmem,
és rejtett titkom a saját jellemem.
A szemem a mennyek villámlása.
Érzékenységem a fülem hallása.
Sebességem a végtagjaim,
íme, a leghűbb barátaim.
Csodám a helyes cselekedet.
Az alkalmazkodás határozza meg elvemet.
Egyetlen ellenségem a hanyagság,
és kardom a pucér valóság.

Rálehelte páráját az ősz
a néma víztükörre,
titkokat rejtő szürke testét
egy zárás üdvözölte.

Holt- Dunának hívja népnyelv
ezt a csendes, lágy vizet,
nem halott, hemzseg az élettől,
nem rohan és nem siet.

Szülőanyja az ős, vén Duna
öleli át szeretőn,
a nád illatú halk sóhaja
szűrődik át levegőn.

Ladik siklik a vízen csendben,
parton fák ölelkeznek,
nem is csoda, hogy rabja lettem
gyönyörű Szigetköznek.