Kereslek téged minden percben,
agyamban minden gondolat,
tehozzád száll minden rezdüléssel
mely a szívemből felszakad.

Kereslek téged minden éjjel,
magamban látom arcodat,
simítanám, hisz úgy hiányzik
tetőled minden mozdulat.

Kutatnálak fáradt szememmel,
de nincs más, csak kopár kőfalak,
melynek sarkába sűrű hálót
szőtt a pók, amely ott maradt.

Keresnélek, és egyre hívlak,
de te nem hallod. Hol maradsz?
Miért nem küldesz csak egy hangot,
melyből megtudom merre vagy?

Tudod, hogy mennék egyetlen szóra,
mint egy száguldó gyorsvonat,
úgy fáj miattad bolond szívem.
S félek. Félek, hogy megszakad.

Furcsa hangok az éji sötétben
néma, tétova mozdulat,
s egy kéz, melyet vállamon érzek,
valahogy biztonságot ad.

Elég egy szó, egy érintés tőled,
egyetlen árva pillanat,
csak szeress! S én úgy bújok hozzád,
mint egy megriadt gyönge vad.

Nélküled félek. Sötét szobámban
Fátyolként borul rám a csend,
szinte hallom a szívem dobbanását.
Lüktetve tombol idebent.

Veled oly más. Hozzád simulva
érzem, tudom, hogy szeretsz!
Szívemben mélyen én is érzem:
Nincs más. Te vagy a mindenem!

Elkerülsz engem, messze tűntél,
mint az utolsó esti fény,
amely halványan világítva
a sötétségben elenyész.
Menj csak tovább! Ne hidd, hogy győztél!
nem vagyok olyan ledér
mint hitted, csak annyira bántott
az az átkozott büszkeség.
Ma még sötét odúban járok,
orrom marja a zöld penész,
de holnap már mindent másképp látok
előttem ott lebeg a cél.
Most elfordulsz, mint a napraforgó,
de hiába vagy olyan kevély,
én csak azért is megtalálom
a kárpótlást a könnyekért.
S akkor, amikor ráébredsz majd,
számodra mit jelentek én,
hiába vársz, hiába jönnél,
nem találsz mást, csak puszta dért!

Egy vagyok én is a sok anya közül,
ugyanúgy féltem, szeretem,
akik egykor a szívemből jöttek
megszépítve az életem.

Értük áldoztam hosszú éjszakákat
olyan boldogan, türelmesen,
nem is érdekelt az idő múlása,
míg kárpótoltak csillogó szemek.

Vékony kis hangok, tétova léptek,
mennyire szép volt! Istenem!
Amikor először hallottam tőlük
selypítve, anyát szeretem.

Mikor esténként karomba zárva
csöpp kis szemükben láttam a fényt,
messzire űzött minden gondot,
kárpótlásul a könnyekért.

Elmúlt az idő. Nyúlnak az árnyak,
sűrű hajamra dér szitál,
szívemben őrzök minden percet,
átlépve idők fátyolán.

Ma már messziről, féltve őrzöm
léptüket, s minden dobbanás
kopott szívemből hozzájuk száll,
de már nem hallja senki más.

Lelkem sajog, és gyöngyöző cseppje
torkom szorítva járja át,
s fáradt arcomon végigfolyva
szívem melegség járja át.

Magam vagyok, de mégse bánom,
ajkam is értük mond imát,
Istenem segítsd, óvd meg őket,
már csak ezt kérem, semmi mást!

Hol van már az a kristálytiszta dallam,
amit még akkor dúdoltál nekem,
Amikor először kértél fel táncra,
s félénken fogtad a kezem?

Hol vannak azok a kristálytiszta hangok,
melyek oly szépen hangzottak nekem,
valahol eltűntek messze a térben,
már a hangod is olyan rekedt.

Hol van már az az őszinte érzés,
hová tűnt az a nagy szerelem?
Magával vitte az idő múlása?
Szinte már alig emlékezem.

Nincsen már szó, és elhalt a dallam,
a messzeségben már elveszett,
de az emlékét ma is úgy őrzöm
lelkemben, mint a kincseket.

Szerettelek. És oly forró tűzzel,
mit feledni nem tudok sosem,
pedig az óta ki tudja hol vagy?
Már senki sem fogja a kezem.

Ma már a lelkem annyira más lett,
nem vágyom rád, már messze vagy,
annyira szép volt, mit nékem ígértél,
de ígéret volt csak, üres szavak.

Messziről mégis azt kívánom néked,
találd meg majd a tiszta hangokat,
amely a tested, lelkedet átjárva
bűvös szavakkal utat mutat.

Találd meg azt az elmúlt boldogságot,
mi egykor valahol félbeszakadt,
s őrizz meg engem szíved mélyében,
mint emléket, amely tiszta maradt.