Ma lett volna a születésed napja,
de elragadott a rút halál,
oly hirtelen, hogy nem tudtál szólni
semmit, és ez most annyira fáj.

Nincsen már könnyem. Nem sírok többé,
csak pár csöpp gördül az arcomra már,
de a lelkem még ugyan oly tépett,
mint a viharban ázott madár.

Megkövült könnyek gördülnek végig
kopott szívemnek elhalt érfalán,
elzárva tőlem ezernyi érzést,
amely nyugalmat hozhat reám.

Nem tudok neked mondani semmit!
Hisz már messze vagy. Nem hallanád.
Ahol te nyugszol nincsenek hangok,
csupán egy sötét árnyékvilág.

Mégis: Istentől azt kérem néked,
legszebbik álmod küldje reád,
s nyugalmat nékem, hiszen még úgy fájsz!
De te csak álmodj. Jó éjszakát.

Hol rontottam el? Önmagamtól kérdem,
hiszen nem volt, csak egyetlen hibám,
szerettem volna mindent neked adni,
de nem adta meg ez a gonosz világ.

Nem éreztem a lassan pergő percet,
amely úgy folyt át szívem érfalán,
mint a vér, amely ereimben árad
magába fojtva szívem dallamát.

Nem tudtam mondani mennyire szeretlek,
s nélküled nincs más, csak halott némaság,
elmondanám, de megrekedt a hangom,
hangszálam néma. Csak lelkem kiált.

Oly messze vagy, és nem látod arcom
s szemeimben a könnyes csillogást,
amelynek gyöngye temiattad csordul,
arcomon végig, mint egy forradás.

Hol rontottam el? Hisz annyira szeretlek!
Minden lélegzet teérted zihál,
amely oly mélyről felszakadva hallik,
mint a sóhaj, mely lelkemből kiált.

Hogy mondjam el, hogy nélküled minden
céltalan, néma önmarcangolás?
Te vagy mindenem! És ha nem jössz vissza,
belehalok. Már nem bírom tovább!

Az én kiskutyám a legjobb a világon,
hiszen lesi, várja minden pillantásom.
meleg szemeiből sugárzik a hála,
örül, ha gazdáját boldognak találja.

Úgy szalad elébem, olyan csaholással,
piciny kis orrával kezemet szaglássza.
Olyan, mint egy gyermek, és úgy bújik hozzám,
nem is bírnám ki, ha meg nem simogatnám.

Hozzám bújva néz, ha dúl bennem a bánat,
meg-megnyalogatva szomorú orcámat.
Nincs igazabb dolog ezen a világon,
kutyánál sosem lesz igazabb barátod.

Nem vársz rám többé a meleg szobában,
reszketek. Szinte megfagyok,
pedig a tűz vöröslő lángja
a kandallóban most úgy lobog.


A rádobott tölgyfa tűznyalábja
hosszú lángnyelvet öltöget,
de a melegét mégsem érzem,
nélküled minden oly hideg.

Meleg paplanba burkolózom,
s ahogy a csöndet hallgatom,
a hirtelen hangzó faroppanásra
összerezzenek, bár tudom.

Magam előtt már hiába látlak,
nem jössz vissza, és jól tudom,
nélküled puszta, hideg tél lesz
örökké már az otthonom.

Te már lent pihensz. Nem fáj semmi,
de bennem most is úgy sajog
minden szó, mely a lelkembe égett,
szinte úgy érzem, meghalok.

Lehunyt szemekkel, tépelődve
magamban némán mormolom,
a te szíved kihűlt, az enyém csak vérzik,
de mégis: ugyan oly halott.

Szeretlek. Hidd el. De hangom már elhalt.
Torkomban nincsenek szavak,
csak szenvedély, mely a lelkemet őrli,
néha úgy érzem, szétszakad.

Akár egy vulkán, mely belülről forrong,
s kitörni nem tudott soha,
ugyanúgy lázad, ugyanúgy tombol
lelkemben most az indulat.

Hozzád bújnék. De félek: megéget
az a tűz, amely lángra kap
szemedben, melyet látni vélek,
mikor átfogod vállamat.

Lelkem már most is annyira megtört,
mint üveggyöngy, amely meghasadt,
szeretnélek, de annyira félek!
Nem bírom már, ha bántanak.

Neked az érzés szalmaláng csak,
amely könnyedén lángra kap,
de nekem izzó, forrongó láva,
mely mindent magával ragad.

Ne kísérts engem! Kerülj messze!
Máshol is vár rád pirkadat,
szikrázó fény, mely rád világít
eloltva minden vágyadat.

Nekem a láng az akkor kell csak,
ha a parázs is itt marad,
s ugyanúgy fűt, ha téli fagy van,
megőrizve a lángomat.