Anyámnak nem volt drága ruhája,
nem volt semmilyen ékszere,
mégis: azt mondta, olyan gazdag,
s több kincse van, mint bárkinek.


Emlékszem: milyen szép volt az arca!
Bármily fáradt volt, nem pihent,
s olyan szépet varrt szakadt ruhánkra,
néha szinte a dísze lett.

Amikor néha rosszak voltunk,
megdorgált. S mégis: úgy ölelt,
szinte éreztem, hogy sugárzik
belőle ránk a szeretet.

Mikor álmomból felriadtam,
nem szólt. Ölébe ültetett,
s úgy ringatott el édes dallal,
amíg rám szállt az éji csend.


Anyám hangja, mint csengő dallam,
ma is úgy hangzik fel nekem,
mint a legszebben szóló hang, mely
fülemben most is visszacseng.

Ma már nem dalol. De nekem mégis:
a hangja épp olyan kellemes,
bármily halkan szól, érzem benne,
hogy ma is ugyanúgy szeret.

Imádkozom. Kérem az Istent,
hogy még sokáig tartsa meg
köztünk, hisz tudom: nem lesz többé
senki más, aki így szeret.

Sosem szólt szebben semmilyen dallam,
mint akkor, azon az éjjelen,
amikor értem fakadtál dalra,
s éreztem azt, hogy mily heves


minden érzés, mit irántam érzel,
s mint egy bűvös kép úgy jön el
ma is, és szinte épp úgy hallom,
mint akkor, azon az éjjelen.

Csak álltam, s hallgattam meghatódva
oly szép volt az a lágy zene,
mintha valami angyal szólna,
s hárfa húrjain pengene.

Istenem! Milyen régen is volt!
Azóta deres tél lehel
fagycsókot forró ajkaimra,
s vállamra terít hűs lepelt.

Hideg csókjával rám lehelve
mindent fehérre permetez
leheletével, s elfeledtet
minden rosszat, mely megsebez.

Csak az a bűvös, tiszta dallam,
mely a fülemben ott rezeg,
az hangzik fel, és újra érzem:
milyen szép is volt ott, veled.

Csillagom vagy nekem. Csöppnyi ékességem,
felcsillanó mosoly gyermekem szemében.
Tiszta, csengő hangod angyal kacagása,
s minden érintésed mosolyom varázsa.
Csillagom vagy nekem. Minden üdvösségem
megtalálom benned, s minden ölelésben
ott ragyog szemednek kékítő varázsa,
mint reggeli napfény első ragyogása.
Te vagy a mindenem. S bármily messze élek,
tehozzád száll álmom éji sötétségben.
Te vagy a legdrágább kincse a világnak,
mikor veled vagyok, elkerül a bánat.
Hiába sodort el messzire a végzet,
éppen úgy szeretlek, és ugyan úgy érzek
minden álmomban, és minden ébredésben
úgy csillan fel nekem arcod fehérsége,
mint a legfényesebb csillag ragyogása,
melyet nem tompít el az idő múlása.
Csillagom vagy nekem, és egyszer remélem,
meghallgatja Isten egyetlen kérésem.
Közelebb visz hozzád, s karjaimba zárlak,
mint a legdrágábbik kincsét a világnak.

Az is harc, mikor azokkal harcolsz,
kik tönkretették az életed,
habár kívülről nem látszik semmi,
s nem ropognak a fegyverek.
Az is fáj, mikor összetörve,
félig ájultan ott heversz,
Tested éktelen seb borítja,
s véredbe, fagyba ott remegsz.
Az is fáj, mikor nem tehetsz semmit,
s mások bűnéért úgy fizetsz,
lelked pőrére vetkőztetve,
s forrong benned a gyűlölet.
Tested gyöngül, de ereidben
lüktet a vér, és oly tüzes,
hogy felszakít benned minden érzést,
s őrült erővel halmoz el.
Mint egy tomboló, féktelen szélvész,
mely felborít mindent, s úgy megy el,
mint egy őrült, ki összetör mindent,
s nem marad utána semmi sem.
Az is harc. Hisz a lelked vívja!
S azon múlik, hogy győzöl e,
milyen erősen küzdesz érte,
hogy legyőzd azt, aki tönkretesz.

Nem érdekel, hogy mit mondanak rólam,
hisz csak én tudom, mit, miért teszek,
nem érdekel, ha durva szavak szólnak,
meg sem hallja már rég, süket fülem.

Nem érdekel, ha sunyin meglapulva
gonosz pletykákat súgnak, mert lehet,
talán ennyi csak minden boldogságuk,
s minden csapástól erősebb leszek.

Nem érdekel, ha hosszú éjszakákon
magányod oly nagy, s hiányzom neked,
mikor ott voltam darabokra törve,
te sem kerestél. Nem voltál velem.

Nem érdekel, ha könnyeidnek árja
patakként folyik szét az arcodon,
neked sem fájt, mikor miattad sírtam,
s könnyektől ázott hűvös vánkosom.

Nem törölte le senki, ha sírtam,
s lelkemre hullott pergő gyöngyszeme,
apránként, lassan kristályosodva,
amíg szívemen burkot képzenek.

Körbevonva, hogy ne fájjon semmi,
s valahol mélyen mégis megrepedt,
s hiába hívsz, és hiába jönnél,
szakadt szívemben nincs többé helyed.