Hajnali harmatban,
Selyemfüves réten,
Ezer virág friss illatát
Kalapomba mértem.

Rozmaringos hintón
Repültem idáig,
Kék nefelejcs, tuipános,
Takaros házig.
Van ennek a háznak
Olyan virágszála,
Kinek harmat rózsavíztől
Kivirul orcája.

Hát megtörtént a párbaj? s élsz-e még?
Ha főbelőttek, - tudósíts felőle,
Írd meg tüstént, hogy Pestre felrohanjak,
És bosszut állja éretted, barátom...
Szó ami szó, de nekem igazán
Nem tetszik, hogy te minden balgaságért
Kész vagy kockára tenni éltedet.
Azt gondolod: lelked-tested szakáll? s ha
Leborotválnak, újolag kinősz?
Csalódol; mert az élet csizmatalp,
S ez nem lesz új, ha egyszer elkopott,
Azért kiméld a drága csizmatalpat,
Amelyet nem szab kétszer senkinek
Az ég vargája, a kőszívü sors. -
S azt gondolod tán: annyi a barátom
Mint fönn az égen a csillag? ha egy
Lehull közűlök, észre sem veszem?
Hiszen tudod jól: mily kis számotok van
Nektek, kik engem őszintén szerettek,
Kik fönntartjátok szívem melegét.
Mért e kis számot megfogyasztani? -
És Ida, Ida, e kedves leány,
Ha téged elveszt ő, mivé lesz? ő
Kinek kivűled nincsen senkije.
Te vagy világa... Lennél oly kegyetlen,
Reászakadni hagynád a világot?
S van még egy... a hon! vagy már elfeledted,
Feledhető-e, amiről beszéltünk
A lelkesűlés lángóráiban?
Ki tudja, mit hoz a kétes jövendő,
Mely álmainknak legkedvesbike,
S akkor hazánknak ránk szüksége lesz. -
Látod barátom, élted mily becses,
Azt a világhoz mennyi lánc köti,
S te mégis könnyelmün kockáztatod.
Ha még nem tértél, térj eszedre már,
S ne légy, mint voltál, olyan balgatag,
Vagy igazabban: oly kétségb'esett...
Kétségbeesni!... milyen gyávaság!...
Kinek van erre több s nagyobb oka,
Mint énnekem? de én szégyenleném ezt.
A szenvedésnek lángjában szivem
Szét fog pattanni, mint a porcelán,
De, mint a jégcsap, szétolvadni nem!...
Megállj, ha Pestre ismét fölmegyek,
Majd megtanitlak én kétségbeesni,
Hogy unokád is megemlegeti.
Vásárra ott benn termek nálatok,
S viszek portékát, de nem holmi gyapjút,
Vagy bőrt, vagy posztót s effélét, azért
Nagyon hiszem, hogy nem lesz kelete.
Mert haj, jó gazda ám a magyar ember!
Amit kutyákon, kártyán s más egyében
Eltékozol, meggazdálkodja könyvön.
A könyvvel ugy van, mint hajdan zsinóros
Nadrágjával s prémes mentéivel volt,
Melyet nagyapja s édesapja vett;
Az szolgált még az ő fiának is.
Hazám, mégsem vagy oly boldogtalan,
Minőnek első pillanatra látszol,
A lelki szükség nem bánt tégedet;
Minden szükséged van, de lelki nincs,
Ettől az egytől megmentett az Isten...
- - Amint mondottam: a vásárra majd
Meglátsz barátom: akkor fölmegyek,
S te rám sem ismersz, ugy megváltozám;
A szép természet megváltoztatott,
Beteg kedélyek e hű orvosa,
Beteg valék én ott tinálatok
A pesti utcák holt, hideg kövén,
Hosszú, sötét árnyként vonult utánam
A csüggedés, az életunalom. -
Ujjászülettem!... a falusi lég, a
Sötét erdőnknek zúgó lombjai,
Lombok felett a csattogó madár,
A fák alatt a hallgatag virágok
Föléleszték elájult lelkemet;
Nem gyűlölöm, mint eddig, a virágot:
Már csak haragszom rája, csak haragszom...
Hogy olyan gyáva, hogy föl nem kiált
Elzárt, elorzott boldogságaért, hogy
Meg nem torolja kincse elrablóin
Évezredeknek szenvedéseit. -
De hinni kezdem, hogy dicső napoknak
Érjük maholnap fényes hajnalát,
Midőn a népek mind fölemelik
A föld porába gázolt fejöket,
S végigmennydörgik a föld kerekén:
"Legyünk rabokból ismét emberek!"
Ez nagyszerü, de véres kor leszen,
És úgy is illik, hogy véres legyen!...
Már vizözön volt, most egy vérözön kell,
Hogy megtisztuljon a világ a szennytől,
Amely fölötte meggyülekezék;
Egy vérözön kell! és ha az lefolyt majd,
A megmosdott föld tiszta szép leend,
És lakni fognak emberek fölötte,
Hasonlitók az isten képihez.

Íme, lassanként lefoly a virágkor,
S gyenge rózsáink vele elvirítnak;
A kies Tempék, Örömek, Szerelmek
Véle enyésznek.

Melly rövid s kedves! valamint az első
Éjjelünk, melyen szeretőnk ölében
Életünk legszebb örömébe égve
Kóstola szívünk.

Elrepül tőlünk, soha vissza sem tér!
Sem Galenusnak tudományi titka,
Sem kegyességünk ezer áldozatja
Vissza nem adja.

Minden órádnak leszakaszd virágát,
A jövendőnek sivatag homályit
Bízd az Istenség vezető kezére,
S élj az idővel!

Elmarad tőlünk szeretett barátnénk,
Itt hagyunk mindent, valamit szerettünk,
Semmi nem kísér szomorú koporsónk
Néma ölébe.

A piros hajnal derülő sugára,
A barátságnak kegyes ápolási,
A legesdeklőbb szerelem siralmi
Fel nem idéznek!

[1804]

Fölhangolom olykor a lant idegeit,
Megzengeni téged, o kellemes élet!
- Mert kellemes az, noha sok sebet ejt,
És rengetegekbe nem egy uta téved.

De bármi magasra törekszik a dal,
Bármint csalogassam az életi mézzel:
Mélázva örömtelen hangjaival
Mindenkor a sírban, a sírban enyész el.

Kivánatos a tavasz éke nekem,
Indúlok is olykor örűlni virághoz;
S mig kertbe röpíti sugárit a szem,
Lábam temetői keresztek alá hoz.

Itt élek a szív komoly álmainak
A halk temető morajatlan ölében;
Ákácai lombja rezegve inog,
Hintázza az est fuvalomja szelíden.

A szobrok a domboru hant elején
Mindannyi betűi egy isteni lapnak;
Nagy gondolatit mikor olvasom én;
A sírba, a sírbul az égbe ragadnak.

Bús tompa harang konog a faluban.
Új gödröt amott komor emberek ásnak.
Gyászhangja kiséri áhítatosan
A holtat honához a hamvadozásnak.

Sejtése szivemnek aligha csaland:
Nem messze lehet keze már az időnek,
Mely engem is ágyba tesz itten alant,
S szememre halál örök álmai jőnek.

Isten neki! üssön, ha ütnie kell,
Mely pályafutásom elállja, az óra;
Létem fonalai, szakadozzatok el,
Társim, bucsucsókot a hervadozóra.

S mit sorsom elérni nem engede, nem!
Bár vágyaimon koszorúba szövődék:
Isten veled, égi virág... szerelem!
S föld hajnali csillaga, napja... dicsőség!

Nyugszik esti szürkület fátylában
A halk táj, s a berki dal kivesz,
Még csak itt az agg falak körében
Egy tücsök borongva zengedez.
Csend lebeg le fellegetlen égről,
Lassan mén a csorda mezejéről,
És a fáradt földmives halad
Megnyugodni ősfedél alatt.

Itt az erdőkoszorús tetőkön,
Az enyészet töredékiben,
Hol reám a múltból borzalom száll,
Bánat! e dalt néked szentelem.
Búval gondolom, hogy mik valának
Hajdanán e porló maradványok:
Egy tornyos vár állt felségesen
A hegyeknek szirttetőiben.

Ott, hol oszlopok setét kövére
Bút susogva hajlik a repkény,
És a puszta ablak üregén át
Csillog szomorún az esti fény,
Az atyának ott talán könyűje
Áldva perge bátor gyermekére,
Melynek hírsovárgó kebele
Vágyva néze harcnak ellene.

Béke veled! szólt az őszűlt bajnok,
Átövezve hősi karddal őt,
Soha többé, vagy térj győzve vissza;
Érdemeld meg őseid nevét!
És a nemes ifjunak szemébe
Rémitő láng szálla; arca ége
Rózsáknak virító berkeként,
Melyre bíbor hajnal hinte fényt.

És arszlánszivű Richardként harcba
Akkoron röpűlt a dalia,
S mint erdőnek a viharban kellett
Ellenének meghajolnia!
S mint virágos partu ér szelíden
Szállt meg sziklavára teremében,
Az örömkönyűt siró atyát
És ölelve szép menyasszonyát.

Ah gyakorta a szorongó kedves
Erkélyéről néz a völgy felé,
Vért, pajzs csillog estnek aranyában,
A paripa nyargal, hive jő:
Hallgatólag jobbját néki nyujtja,
S áll majd halványan, majd elpirúlva;
De mi szende szemeiből szól,
Olyat Petrarc' s Sappho sem dalol.

Hol bagolyfészkek fölött terűlnek
Durván összebonyolúlt füvek,
Ott a billikom vidáman csenge,
Míg a csillagok kiégtenek;
Terhesen vítt harcok diadalma,
És a szent csaták szörnyű kalandja
Míg emlékezetben újra kelt,
Kedvvel tölté a zord hőskebelt.

Ó mi változás! most borzadályos
Éj takarja a dicső helyet,
S esti szél nyög búsan, hol erősek
Vígadának áldomás felett;
Ott magányos kórók lengedeznek,
Hol lándzsát és pajzsot kért a gyermek,
Ha riadván a harctrombita
Csataménre pattant az atya.

Elhamvadtak a hatalmas csontok
Immár a borongó föld alatt;
Félig sűlyedt kő alig mutatja,
Hol találták végnyugalmokat.
Mennyi lett játéka a szeleknek,
Sírjaikkal emlékeik is vesztek;
A vitéz kor fénytettei felett
Feledés űz barna felleget.

Igy enyész a élet dicsősége,
S hatalomnak álomképzete!
Igy merűl a gyors idő röptével
Éjbe minden, amit föld szüle!
Hamvveder, szánt az emlékezetnek,
Halhatatlanság-igérő ének,
Győztes főt koszorúzó babér,
S tett, amelyet érc, márvány dicsér:

Minden, ami bájol, s vággyal tölti
Itt a porban a nemes kebelt,
Eltűnt, mint az őszi nap sugára,
Hogyha vész a láthatárra kelt.
Kik vígan ölelkezének este,
A korány arcokra már bút feste;
A barátság is, s a szerelem
Kéje vész a földről jegytelen.

Édes szerelem! rózsás ösvényed
Pusztaság tövisivel határ,
S te, barátság aetheri világa,
Egy rögtön vihar homályba zár.
Kábaság a hír, fenség, hatalmak!
A koporsók egyiránt takarnak
Éjbe büszke földuralkodót
S reszketeg fejű zarándokot.