Suttog a Mátra fenyvese,
Felette pihenni tér a vérvörös felleg.
Mint tipornak ősmagyar földemen
Évezredes történelmei.

Hallgatnak a keresztény egri templomok,
S elindulnak kora hajnalban ők!
Építik országunkat szerte
A honszerető cigány magyarok.

Új szelek fújnak északkelet felett,
De a dal még a régi.
Éhes rablókat kerget a bánat!
Szegény legényeink itt éhbérekért napszámba járnak.

Zárt határainkon túl,
Hőseink hantjain bús paraszt kaszálgat.
Nyitott temetők kapuit tángálja a szél.
S lehajtott fejjel ballag az élet tovább.

Itt élünk már több száz életen át,
Nyomorgó tavaszok hajnalán.
Madarak röpke szárnyán szállnak az évek,
Kísért a múltunk ezer fájó sebbel.

Feneketlen múltunk mély kútját
Titkok őrzik, és kételyek.
Nincstelenek temetőjén
Csak vadvirág terem.

Sírt ásott magának a csend
Millió csillagok fényében.
Több száz éve szinte hazátlanul élünk e honban.
Indiáig kísért a múlt.

Tékozló szerelmek a hosszú karavánút nyomán,
Jéggé fagyott szívünk árnyékként elsuhant.
A múltunkkal messze tovaszállt
E lidérces, fájó gondolatokkal.

Itt röpdös most is
Fejünk fölött a halálmadár.
Nyomasztó gondok kése a húsunkba vág,
Képmutató lett az egész világ.

Tarnazsadány, 2019. április 8., A Nemzetközi Roma napra

Homályos árnyak, megtört fénynyaláb.
Az alkony nyári illatában
Lebeg egy bimbó rózsaszál.
Lélekvirága elveszett tájakon trónol s vár reám.

Fáradt vagyok...
Csendben átszeljük a végtelen óceánt.
Az életünk tajtékzó viharain át!
Sötét az éj, körbezárt világ.

Összebújva várjuk a hajnalhasadást,
A szerelem tiszta vizű, ringó csónakján.
Édes hangon (éber álom) kávéra hív.
S én röpülök hozzád vad dzsungelokon át.

Lázálmaimban vergődök tovább,
Suttog a hold fénye, ébresztgeti a Napnak sugarát.
És a hajnalnak nyári illatában
Lebegünk a boldogságban
Egy fogvatartott álomklinikán.

Tarnazsadány, 2019. január 1

Fájdalmas hideg ül a kertemre,
fáim között sír, zokog a tél szele.
Éjfél van... bejön a hideg az ablakon,
sóhajom száll bús hajnalokon.

Szomorú asszonyom mellettem
vacog, fázik az éjben.
Vajas zsemléről álmodik szegény,
bús szívébe ágyazza e titkolt reményt.

Megpihenek hűs-forrás kebleden,
a végtelen hidegben csak reménykedem.
Hóhérként zörgeti ajtóm a szél is,
láncra vert szegénységben elgyengül a lét is.

Földhöz veri lelkeinket ez a nyomor,
és én - szegény balga - álmaim őrzöm a Poet-en.
Így kezdődött,
és itt érhet véget rút életem is.

Asszonyom csókjára
pirkadni kezd a hajnal.
Átkel a Tarnán a fagyos hóvihar,
sötét felhők nyomasztanak.

A vihart, eredeti Baso féle stílusban, tankában írta meg a szerzőpáros…

Szél úrfi futkos,
Lebbenti leveleket.
Gyengét leveri.
Tegnap még boldog voltam.
Férjem lelem félholtan.
*
Zúgva közelít,
Morc hangulatú vihar.
Fekete felhők.
Szélvészként jön a mentő,
Szirénája üvöltő.
*
Viharos szélben,
Vörös-bronzban állnak fák.
Szürke ég alja.
Vijjogást hallom, lárma...
Küzd lelke, fénye-árnya.
*
Szél már kivonta
Kardját és rohamozgat.
Mezőn nyargalász.
Hosszú harc, elfogy erő,
Ma a kaszás a nyerő.
*
Nagy fa taron áll.
Szélsüvítő zokogás.
Levelet, lefújt.
A semmibe bámultam,
ELMENT... állok fásultan.
*
Vihar, csak lecsap,
Ágreccsenések körbe.
Erdő, elképedt…
Gyászba borult életem,
Fájdalom tépi lelkem.
*
Fekete függöny,
Bíbort is éjbe zárja.
Szélvihar, tarol.
Fejem felett gyászmadár,
Varjú károg kár-kár-kár.
*
Tetőn, forgószél
Szippantja, meleg pernyét.
Kémény, csak ámul.
Sorsom, mint a forgószél,
Sodor, tépáz, nem kímél.
*
Üvöltve vadul
A szél, kéménybe befúj.
Gólyafészek, bús.
Szívemből bánat ordít.
Árny, családot mért csonkít?
*
Viharos a szél,
Hajnali fény már, dereng.
Ágakat is tép.
Pirkadatig virrasztok,
Hozzá árván indulok.
*
Sok, kopasz akác,
Dísztelen ágaikkal.
Gallyon, szél zenél.
Zokogástól nincs hangom,
Keservesen szól dalom.
*
Erős szelekben,
Csend mélységesen hallgat.
Sodródó levél.
Romba zúzott életem,
Lábaim alatt hever.

Vecsés, 2016. december 20. – Szabadka, 2017. augusztus 13. –Kustra Ferenc – a haikukat én írtam, alá a verset, szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A versrész önéletrajzi írás, címe:”Tegnap még boldog voltam...!”