Mindennapi életünk sír a néma csendben,
A sápadt alkonyatban táncol a hold az ismeretlenségben.
Hársfák hajladoznak, más s vér a gén a megítélésekben,
Vágyálmunk győzelmet vár, de nem ígérhet a megsemmisülésben.

Csalogány énekel a kopár szirtek ormán,
Kísértetek fülelnek, reményeinket tiporják.
Kígyók földjén sírt ásnak csillagragyogásban,
Vért köp a hajnal, a megsemmisülés zabolátlan.

Nem sírnak ők! Vérük már a napragyogásban,
Nincs már vér a szívartériákban.
Örök éjben elárvult a barna élet.
Vér és gén képletén összeomlik az élet.

Esélytelenül

Hófelhők sírnak a fényes Hold alatt,
Magányos jéghegy szívem, érzem, érted meghasad.
Szenvedéseim völgyén alkonyati csendek,
Árnyékvilágunkban örök a szenvedésem.

Parányi reménnyel feléd sodort a tavaszi szél,
Valentin napján lábaim nyoma szárnyra kél.
A végtelen örökkévalóságban vergődök,
Végtelen reménnyel bús szerelmünkön tengődök.

Elzüllött, élettelen reményem nyomán
Szerettük egymást ifjúságunknak hajnalán.
Otthonom lett a sivár messzeség,
Örök téli álomra szenderült már minden szenvedés.

Időtlen idők

Megpihen a vágy a végtelenségben,
Repül a szív a tűzzománc reményen.
A vérrel gyúrt hajnalok hasadásán
Madarak is hallgatnak - e nyomorúságán.

Hol vagytok, régi kunyhóink asszonyai?
Csillagos ég alján eltűnt cigányai.
Hosszú évszázadok éber álmán.
Fényes Hold világít át emlékeim útján.

Nádasok közt eltűnt rozoga kunyhóházak,
Ott éltek családok, boldog házastársak.
Régi időkön eltűnt képek,
Hatszáz évünk nyugszik a magyar földben.

Tarnazsadány - Hidegvég, 2020. szeptember 14.

Szomorú szerelem

Bánattal kószálok a tarnapart peremén,
Rád gondolok a tiszta szerelem szépségén.
A végtelen kék ég felé száll szívem dobogása,
A Tűzlángjainknak se lesz már olyan lobogása.

Könnyező szemekkel parton ért a hajnal,
Küzdő szerelmünket nem vigyázta angyal.
Nem talált rám Ámor az éjszakában,
Kereslek, kutatlak, gyötrő fájdalom némaságban.

Égő szívemet elemészti a bánat,
Ezüstösen peregnek könnyeim, égnek még bennem a vágyak.
Boldog, szép idők lelkemen tovaszállnak,
Szerelmünk fuldokol a háborgó végtelen szerelmi óceánjában.

Kiszenvedte szívem - e gyönyörnek terhét,
De vissza-, visszasír felém az a sok szép emlék.
A hajnal magára tűzi bíborvörös arcát,
Eltűnünk mi is a lehulló falevelek avarján.

Széles, kopár vidéken élek
Lágy, fényes éjszakákon.
Szerelmes szívem érted dobog,
S varjú károg fenn a fán.

Ablakomon át beragyog a Hold fénye,
Nélküled, Kati, lelassulna az életem.
A hajnalok könnyű kínján ébredek,
S varjú károg fenn a fán.

Szívem bánatos, dérlepte jég lett,
Siralmas vágyakon gyengülnek a fények.
Búsongó tájon szeretlek téged,
S varjú károg rám a fán.

Elszánt szívem boldogságra vágyna,
Gyötrő, rossz emlékek kínoznak.
Egy este részegre itattál,
S lám, ma varjú károg rám a fán