Művészkém lett a tavasz…
Felhőtlen égről, az első pirkadati fénysugár,
Lenyúlva a földre, absztrakton megnyúlt árnyakat fest.
At árnyrajzok olyanok, mint egy részegen elnyúlt test.
Felhőtlen égről, támadólag lehullik sok sugár…
*
Árnyak is rügyeznek,
Körvonal... mint ikonikus.
Fekete-fehérben.
*
Reggeli színjáték…
Tavaszi árnyjáték…
Fényrajzolt parádék…
A nap meg közben, csak mászik föl a szolgálati létrán,
Miközben nem sután ontja sugarát, nem fukarkodván.
*
Jő a kikelet,
Ágon, cinege ugrál.
Jó idő: kipp-kopp...
*
Békét sugárzó,
Kéklő az ég. Boldogság.
Búgó vadgerlék.
*
Napfelkeltekor,
Rigó dalol, dallamot.
Korai virág.
*
Jön a melegség,
Madarak is dalolnak.
Új idő… hirdet!
*
Vibráló fények…
Oly’ zöldek a hajnalok…
Nap, álmosan kel…
*
Fényes napsugár,
Megjött már, bimbót fakaszt.
Szép virágoskert.
*
Hajnalhasadás
Meghozza új napkeltét.
Fűcsomó sarjad.
*
Beszélgetnek fák,
Várják a rügyfakadást.
Daloló szelek!
*
Pattanó rüggyel
Kel a hajnali remény.
Remény, állandó!
*
Réteken mállik
Szét, reggel pirkadata.
Nem harmatos fű.
***
Máskor reggeli esőben mosakszik a napnak sugára,
Mert ad magára!
Vecsés, 2018. február 15. – Kustra Ferenc József – íródott: versben, HIAQ –ban, eredeti Baso féle haikukban, 10 szavasban.
Felhőtlen égről, az első pirkadati fénysugár,
Lenyúlva a földre, absztrakton megnyúlt árnyakat fest.
At árnyrajzok olyanok, mint egy részegen elnyúlt test.
Felhőtlen égről, támadólag lehullik sok sugár…
*
Árnyak is rügyeznek,
Körvonal... mint ikonikus.
Fekete-fehérben.
*
Reggeli színjáték…
Tavaszi árnyjáték…
Fényrajzolt parádék…
A nap meg közben, csak mászik föl a szolgálati létrán,
Miközben nem sután ontja sugarát, nem fukarkodván.
*
Jő a kikelet,
Ágon, cinege ugrál.
Jó idő: kipp-kopp...
*
Békét sugárzó,
Kéklő az ég. Boldogság.
Búgó vadgerlék.
*
Napfelkeltekor,
Rigó dalol, dallamot.
Korai virág.
*
Jön a melegség,
Madarak is dalolnak.
Új idő… hirdet!
*
Vibráló fények…
Oly’ zöldek a hajnalok…
Nap, álmosan kel…
*
Fényes napsugár,
Megjött már, bimbót fakaszt.
Szép virágoskert.
*
Hajnalhasadás
Meghozza új napkeltét.
Fűcsomó sarjad.
*
Beszélgetnek fák,
Várják a rügyfakadást.
Daloló szelek!
*
Pattanó rüggyel
Kel a hajnali remény.
Remény, állandó!
*
Réteken mállik
Szét, reggel pirkadata.
Nem harmatos fű.
***
Máskor reggeli esőben mosakszik a napnak sugára,
Mert ad magára!
Vecsés, 2018. február 15. – Kustra Ferenc József – íródott: versben, HIAQ –ban, eredeti Baso féle haikukban, 10 szavasban.
Hideg tél volt, és hűvös este
szél süvített a fák alatt,
csupasz törzsükre havat szitálva
fehérre festve águkat.
Csillám fehérbe öltözött minden,
s áthatolva az ablakon,
hófehér csipke függönyt rajzolt
a tél, míg hirtelen átosont.
Kihűlt szobámon s vissza se nézve
a rosszul záródó ablakon,
hideg szelét az arcomba fújva
mintha mondaná: itt vagyok!
Mégsem fázom. Hisz karodba bújva
tested melege áthatol,
minden apró kis porcikámon,
halvány pírt festve arcomon.
Tudod: amikor átölelsz engem,
jöhet bármilyen vad vihar,
semmi sem árt, és nem ingat meg
sem hideg tél, sem a téli fagy.
Nem kell semmi, csak szeress engem,
s ha majd a hajnal közeleg,
együtt találjon összebújva,
s őrizze álmunk éberen.
szél süvített a fák alatt,
csupasz törzsükre havat szitálva
fehérre festve águkat.
Csillám fehérbe öltözött minden,
s áthatolva az ablakon,
hófehér csipke függönyt rajzolt
a tél, míg hirtelen átosont.
Kihűlt szobámon s vissza se nézve
a rosszul záródó ablakon,
hideg szelét az arcomba fújva
mintha mondaná: itt vagyok!
Mégsem fázom. Hisz karodba bújva
tested melege áthatol,
minden apró kis porcikámon,
halvány pírt festve arcomon.
Tudod: amikor átölelsz engem,
jöhet bármilyen vad vihar,
semmi sem árt, és nem ingat meg
sem hideg tél, sem a téli fagy.
Nem kell semmi, csak szeress engem,
s ha majd a hajnal közeleg,
együtt találjon összebújva,
s őrizze álmunk éberen.
Azok a bűvös hajnalok,
amikor tétova kézzel
végigsimított arcomon,
csöpp kezed, az volt az élet.
Azt mondtad halkan, suttogón:
Ölelj át Anya! Hisz félek.
Tudod, ha hozzád simulok,
olyan jó meleget érzek.
Mintha egy puha takaró
lenne a bőröd most nékem,
csöppnyi szívem most úgy dobog!
Hadd bújjak hozzád egészen.
Most is hallom, hogy suttogod:
Anya! Én szeretlek téged!
S mint apró csengő, a kacajod
úgy száll messze a légben.
amikor tétova kézzel
végigsimított arcomon,
csöpp kezed, az volt az élet.
Azt mondtad halkan, suttogón:
Ölelj át Anya! Hisz félek.
Tudod, ha hozzád simulok,
olyan jó meleget érzek.
Mintha egy puha takaró
lenne a bőröd most nékem,
csöppnyi szívem most úgy dobog!
Hadd bújjak hozzád egészen.
Most is hallom, hogy suttogod:
Anya! Én szeretlek téged!
S mint apró csengő, a kacajod
úgy száll messze a légben.
Furcsa a kávé íze a számban
ezen az álmos hajnalon,
furcsán ásít a hold is az égen,
amíg aludni vánszorog.
Oly furcsa most a megvetett ágy is,
érintetlen a paplanod,
mióta nem vagy, üres lett minden,
s oly borúsak a nappalok.
Valahogy most a meleg sem csábít,
pedig a kályha úgy lobog
belülről, és a vöröslő lángok
szinte táncolnak arcomon.
Úgy világít a meleg szobában,
mint a mécses az asztalon,
olyan jó meghitt meleget áraszt,
csak Te hiányzol most oly nagyon.
Tudod: nekem csak Te vagy a fontos:
s most az órákat számolom,
amikor végre nyílik az ajtó,
s karodba omlok. Hisz tudom:
Te is szeretsz, és amíg a szívem
egyetlen egyet is dobog,
minden dobbanás tenéked szól, hisz
teérted élek. Jól tudod.
ezen az álmos hajnalon,
furcsán ásít a hold is az égen,
amíg aludni vánszorog.
Oly furcsa most a megvetett ágy is,
érintetlen a paplanod,
mióta nem vagy, üres lett minden,
s oly borúsak a nappalok.
Valahogy most a meleg sem csábít,
pedig a kályha úgy lobog
belülről, és a vöröslő lángok
szinte táncolnak arcomon.
Úgy világít a meleg szobában,
mint a mécses az asztalon,
olyan jó meghitt meleget áraszt,
csak Te hiányzol most oly nagyon.
Tudod: nekem csak Te vagy a fontos:
s most az órákat számolom,
amikor végre nyílik az ajtó,
s karodba omlok. Hisz tudom:
Te is szeretsz, és amíg a szívem
egyetlen egyet is dobog,
minden dobbanás tenéked szól, hisz
teérted élek. Jól tudod.
(Bokorrímes)
Lassan csoszogó léptekkel már közeledett az este,
A déli napsütés hírét már majdnem moha nőtte be,
A sötétség meg minden ellop, mint az ő kormos füstje…
(3 soros-zárttükrös)
Pedig az ősz, ereje tudatában csak folyvást eljátszott a kis napmeleggel,
Aztán kimutatta a foga fehérjét, lecsapott a viharral, „ledőlt heggyel”,
Pedig az ősz, ereje tudatában csak folyvást eljátszott a kis napmeleggel.
Azonban rövid volt az esőt, vihart mutató ősz,
Mert nagyon jött a korán beköszöntött tél és oly’ bősz.
Napokig el sem múltak az egymást bőn követő hóviharok
És mínusz tizenötben keltek hajnalban, ó az erdőlakók.
Ebbe a pár napba éhség, az arcok szinte kiszikkadtak,
A csontvázak az átfázástól, hússal együtt roskadoztak…
Lábuk alatt, minden lépés recsegett, csikorgott,
Ki kicsit figyelt, így járt, hogy hupp… jégen kuporgott.
(Bokorrímes)
Mindenki kérdezi most, ezután itt lelkesülni minek lehetne?
Igaz, de ha ezt a telet átéljük, öröm lesz tavasz jövetele.
Vecsés, 2021. május 31. - Kustra Ferenc József – íródott: az egymást követő évszakokról.
Lassan csoszogó léptekkel már közeledett az este,
A déli napsütés hírét már majdnem moha nőtte be,
A sötétség meg minden ellop, mint az ő kormos füstje…
(3 soros-zárttükrös)
Pedig az ősz, ereje tudatában csak folyvást eljátszott a kis napmeleggel,
Aztán kimutatta a foga fehérjét, lecsapott a viharral, „ledőlt heggyel”,
Pedig az ősz, ereje tudatában csak folyvást eljátszott a kis napmeleggel.
Azonban rövid volt az esőt, vihart mutató ősz,
Mert nagyon jött a korán beköszöntött tél és oly’ bősz.
Napokig el sem múltak az egymást bőn követő hóviharok
És mínusz tizenötben keltek hajnalban, ó az erdőlakók.
Ebbe a pár napba éhség, az arcok szinte kiszikkadtak,
A csontvázak az átfázástól, hússal együtt roskadoztak…
Lábuk alatt, minden lépés recsegett, csikorgott,
Ki kicsit figyelt, így járt, hogy hupp… jégen kuporgott.
(Bokorrímes)
Mindenki kérdezi most, ezután itt lelkesülni minek lehetne?
Igaz, de ha ezt a telet átéljük, öröm lesz tavasz jövetele.
Vecsés, 2021. május 31. - Kustra Ferenc József – íródott: az egymást követő évszakokról.