Bozontos felhők közt
Átszűrődik pár foton
Vissza verődik az ablakon
Integető fák lágy sziluettje

Zümmögö szélbe hasít a csend
Egy pillanatra
S az árnyék megnyúlt alakja
Elidőz körülöttem.

Ringva száll a pára
A távoli ismerős tájra
Aztán lassan belemosódik az est
A holnap hajnalába

Dagadó aranyló sarló
Ékköve az égnek
Ciripelve ébred
A hold
Megannyi régi képet kiold
Lelkemben

(3 soros-zárttükrös)
Ez mesésen szép völgyecske, tán’ nyugalom menedéke?
Mint örökzöld liget, hol nyugalomnak ez menedéke…
Ez mesésen szép völgyecske, tán’ nyugalom menedéke?
*
(leoninus duó)
Közben izgalom, szelíd sóhajtásba merül, sőt suttogásba szenderűl.
Közben hallatszik a madársereg hangversenye, figyelem, egye-fene…
Közben meghatja lelkemet, hogy megtaláltam menedékemet.
*
Milyen nagyon bízok rám mosolygó lugasaidban, s ezzel, szelíd jótékonyságodban.
Testi palotádban engedményező jóság lakhat… lát engem, így boldogan kacaghat.
Úgy bízok, szeretetteljes együttműködésben, részt kapok lélek együttműködésben…

Vecsés, 2022. december 1. – Kustra Ferenc József – íródott: Anatole France ’A hajnal’ c. novellája 22. oldalán található vers átirataként.

Hajnali fény, mely arcomra nézve
bekukucskál az ablakon,
csukott szemhéjam körül játszva,
mintha mondaná: itt vagyok.
Ébresztene, de nem birok kelni,
s fáradt testemmel harcolok,
mintha kínok közt kifeszítve
érezném minden végtagom.
Mégis muszáj. Hisz ezer a dolgom,
s magamban sorsom átkozom,
mért nem tesz végre igazságot?
Mért üldöz engem oly nagyon?
Keserű könnyek szántják az arcom,
s míg meleg ruhámat fölkapom,
úgy érzem, mintha ott feküdnék
kiterítve egy kínpadon.
Milyen jó volna néha- néha
elfeküdni az udvaron,
ringatózva egy hintaágyon,
míg rám nem talál a nyugalom.
Érezni, hogy a tavaszi szellő
végigsimít az ajkamon,
s minden gondomat elfeledve
hinni: az élet szép nagyon.

Hideg tél volt, és dideregve
ásítoztak a hajnalok,
dér lepte szárnyuk meglebbentve
bámultak be az ablakon.
Hűvös fényüket rám vetítve
végigszántottak arcomon,
mégsem fáztam. Hisz velem voltál,
s tested melege áthatott.
Hozzád bújtam. Te észre sem vetted,
mégis: annyira meghatott,
ahogy álmodban ott feküdtél
boldog mosollyal ajkadon.
Azt hittük akkor, úgy ébredünk fel
együtt majd minden hajnalon,
egymás karjában, önfeledten,
s ránk talál majd a nyugalom.
Most messze vagy. Nehéz a sorsunk.
Hideg ágyamban megfagyok.
Olyan jó lenne hozzád bújni,
s érezni, ahogy átkarolsz.
Tudom, hogy vársz, és épp úgy szenvedsz,
mint én, s egy derűs nappalon,
mardosó vágyad visszaűz majd.
Nem bírod soká. Jól tudom.

Néha oly nehéz erősnek lenni,
roskatag lábunk megremeg,
ahogy a szél fúj a zizzenő fák közt,
megrezegtetve a levelet.

Néha annyira nehéz a súlyunk,
mégis küzdünk, mert érdemes.
Hiszen nekünk kell új erőt adni
azoknak, kik oly kedvesek.

Mellettük lenni, mikor a hajnal
kibontja első sugarát,
s csillapítani fájdalmát annak,
ki már attól fél, nincs tovább.

Biztatni kell, hatalmas hévvel,
saját erőnkből adva át
mindaddig, amíg érezzük azt, hogy
újult erővel küzd tovább.

Meg kell ragadni minden percet,
s míg van a lelkünkben lázadás,
le fogjuk győzni bármi áron,
a feltornyosuló akadályt.

Úgy ébredjünk fel minden reggel,
hogy higgyük: azért is van tovább!
S minden apró kis kézfogásban
érezzük azt, hogy mily csodás.