Magyar földön
álmos koldus vihart guberál.
Letargikus erővel söpri a kapott életeket,
hordja messzire a csapodár faleveleket.

Barbár nászéjszakán
valahol megszólal búsan egy hegedű.
Varjak gubbasztanak kinn a magas fákon,
s a jeges szél fúj át a kies pusztaságban.

A nincstelenség sóvárgó vággyal
pásztázza végig a még élhető kis falut.
Üres templomunk békés csendjén
melankolikus harang szól.

Itt bizony életek tűntek el,
ki tehette, messzire elvándorolt!
Ősi falum már rég mások lakják,
új bíbor színezettel spidez az álmatlanság sötét éje.

Zengő versem regös ének,
kiábrándult, mulandó itt az élet.
Árpád vére lázadó, pogány hada,
az ősmagyarnak már itt nincsen szava.

Nemes viharok söprik az ősi birtokot,
jön felénk a rézkrajcáros nyár.
Az éhínségtől fetreng a népem!
Száz halállal borul ránk az éj.

Szótlan makacssággal elered az eső,
sötét fellegektől szenvedünk az idők magányában,
ekhós szekereink tépve és elázva!
Baktatnak búsan lovaink a mulandóság felé.

Harcokat vívunk viharral, széllel,
majd ránk ront a fekete sereg!
Halálmadár rebben az égre,
sörétes lelkünk fájón lebeg az éjben.

Végtelen idő... rohanó élet,
miért nem tudunk élni egymás mellett szépen.
S miért nem fogjuk meg egymás kezét!
Az életünk kegyetlenül nehéz.

Kibérelt viharok pusztítanak a tájban,
vándorbotján megfáradtan jön az ősz.
Nyomorúságos idő ül a tájra,
jobban kéne vigyáznunk egymásra.

Az én kincsem egy vak bányaló,
húzza az igát.
Feszes a nyakló,
éber a mélyben, a jószerencsés éjben.
Húzza a csillét,
a sok szenet fel!
Az én kicsi kincsem, egy vak bányaló.

De egyszer megbotlott,
a lába eltört.
Sírtam a lóért, és velem sírt a ló.
Tudta, hogy vége,
szálljon rá béke.
Kincs volt ő nékem,
Nagy drága kincs.
Így lett legenda a vak bányaló.

Szívemre raktad
Szerelmünk halálvirágát!
Lángcsókod éget belém félelmet.
Boszorkányok tánca lebeg az éjben felettem,
És követ engem végig a cigánytelepeken át.

S te tudod, hogy elmémbe
Rút férgeket raktál!
Mennyei áldást suttog rám az ég.
Ballagok békén a Tarna partján,
A fagyos szél arcomba vág!
Holt dalokat zeng ajkam,
Dallama a sötét éjben messze száll.

Szívverésem dallamára
A halálvirág kinyílik,
Mézédes nektárja pokoli kín!
Fetrengek... rontás szállt rám!
Cigány asszony átka bánt,
S csendesen koporsóba zár.

Tarnazsadány, Honvéd út, 2018. június 26.

Könyörgöm az Istennek,
Hogy a Devla engem mért ver.
Hogy az uram, az a bamba,
Fulladna meg a sok borba.

Amit keres, el is issza,
Danol neki Dankó Pista.
Széles pittye, moslék szája,
A nótáját bazseválja.

Én meg itten étlen, szomjan
Sok pulyával a putrimban.
A sok cigány meg csak bámul,
Kiszaladnék a világbul.

Hát engem az Isten megvert!
Miért hordok én ilyen terhet?
Itten hagyom a csúf majmot,
Ha hazajön, majd csak kapkod.

Szomszéd bőgős, az se rosszabb,
Még a vonója is hosszabb.
Ott egye meg a fene.
Egybekelek ővele.