Tudom, hogy egyszer eljön majd az óra,
mikor megcsap majd a hideg tél szele,
márvány fehérre színezi az arcom,
s ajkamra hűvös fagycsókot lehel.

Hideg széllel süvít, sikong majd mellettem,
s hófehér lepellel borítja fejem,
nem kímél már meg, akárhogy is kérném,
bárhogy is nyújtanám reszketeg kezem.

Ifjúságom mára már csak édes emlék,
amely minden nappal egyre kevesebb,
s úgy mossa majd el az idő múlása,
mint a patakvíz a homokszemeket.

Én még akkor is, ott is azt remélem,
hogy megváltást hoz majd egyszer énnekem,
minden perc, amely úgy marad meg bennem,
mint a legdrágább ajándék nekem.


Nem bánok semmit. Az egyetlen mit bánok
csak, hogy nem lehettem mindig ott veled,
amikor fáztál, hideg pusztaságban
s tudtam, hogy félsz és mennyire remegsz.

Kiáltanék. De nem jön hang a számon
úgy hal már el, mint néma intelem,
mely hozzád száll most és, sűrű könnyes álmok
kínjai között múlik el velem.

Anyám keze erős és kérges
volt egykor, s munkától eres,
s mégis, olyan gyöngéden simította
fáradt kezével mindenem.

Esténként, mikor hozzá bújva
meséket mondott énnekem,
úgy ölelt! Olyan szeretettel,
ahogy nem tud más senki sem.

Sosem mondta mennyire fáradt,
s amikor éppen nevetett,
szeme kékjében csillagokként
ragyogtak könnyes gyöngyszemek.

Istenem! Milyen boldog is voltam!
Pedig nem volt más semmi sem,
csak néhány boldogan eltöltött óra,
mely ma is feldereng nekem.

Valahol mélyről, messzi múltból,
s úgy járja át most mindenem,
hogy beleborzongok, milyen szép volt,
pedig oly rég volt, Istenem.

Azóta megtört. Oly törékeny.
S olyan gyönge a két keze,
Mégis annyira jólesik most is,
amikor néha átölel.

Tudom, az idő olyan véges,
s nem lehet mindig itt velem,
de nekem mégis, oly erőt ád,
ha fáradt kezével átölel.

Most tűnődöm: vajon épp úgy érez
az én két drága gyermekem?
Ahogyan én, hisz nincsen másom,
csak ők! Hiszen ők a mindenem!

(Bokorrímes)
Minden reggel vajh' egy új élet kezdet,
De még az is kérdés, ad élet estet?
Meg az, hogy vajh' mikor végzed életet?
*

(3 soros-zárttükrös)
Éltemen a szótlan ábrándok néma csimbókként lógtak,
Már belefáradtak, nem lesz se szép. se jó… lám, halódtak…
Éltemen a szótlan ábrándok néma csimbókként lógtak.
*

(Bokorrímes)
Ha a csend a harmónia, akkor őt látom, itt ül a sötétben,
Világit is nekem rendesen, a felhőtlen sötétség mélyében.
E szerint csak haladok tovább a nem rög nélküli, de nem végtelen pályán,
Nézem előttem a vágányt, de érdekes, hamar vége, összeér a vágány…
*

(Anaforás, 3 soros-zárttükrös, négyszeres belső rímes, önrímes)
Ahogy haladunk előre, a vad szél egy homokviharral vesz körbe,
Ahogy haladunk előre, a vihar, rohan velem és így előre…
Ahogy haladunk előre, a vad szél egy homokviharral vesz körbe.
*

(3 soros-zárttükrös)
A holnapba már nagyon figyelek, tekingetek inkább csak visszafelé,
De sehol nincsen már megnyugvásom, sikamlós lejtőn csak csúszok lefelé…
A holnapba már nagyon figyelek, tekingetek inkább csak visszafelé.
*

(Anaforás, 3 soros-zárttükrös, háromszoros belső rímes)
Az életvonatomat fölszereltem rézkilincsekkel, azt fogdosom,
Az életvonatomat fölszereltem vad rémmesékkel, nem tagadom…
Az életvonatomat fölszereltem rézkilincsekkel, azt fogdosom.
*

(3 soros-zárttükrös, önrímes)
Az életem nyers, hűvös hangja részletezi, az életem csődtömeg,
Mondjuk a boldogság is öreg, nagy hiányom, lelkem facér csődtömeg…
Az életem nyers, hűvös hangja részletezi, az életem csődtömeg.
*

(Senrjon duó)
Van-e kicsi világnál
Gyertyafény sötétjében élet?
Öreg, nem látja!

Van sötét-harmonikus?
Imbolygó gyertyafény, ily’ sötét?
Öreg, mit láthat?
*

(Sedoka – két katauta)
Öreg boldogság?
Nyers válaszhang csak recseg…
Rohanó sínvég recseg!

Boldogság öreg?
Recsegő, nyers, hűvös hang…
Sínvégen szembejön hang!
*

(HIAQ- Fél-haiku lánc-szerűen)
Utad a vég felé
Nagy gőzfogyasztással lohol.
Lokomotív bírja!
*

(senrjon duó)
Utad a vége felé,
Előbbre hozza… akar véget!
Lokomotív húz!

Utad a vége felé
Egyre fárasztóbb... jobban lejtős…
Lokomotív húz!

Vecsés, 2019. június 19. – Kustra Ferenc József

Vázlatosan a láthatóról…

(bokorrímes)
Folynak a könnyeim és mindet felperzseli a sáros föld…
Fogynak a könnyeim és rögtön mind elnyeli a sáros föld.
Könnytelen vagyok már, de nem könyörtelen
Könnytelen vagyok már, nem szeretettelen.
Szeretetteljes vagyok, de ezt senki nem becsüli…
Szeretetteljes vagyok, de ezt senki nem igényli…
*

(HIAQ)
Szépre-jóra vágyni?
Enélkül éltet leélni…
Szépre-jóra vágyni?
*

(bokorrímes)
Az emberi szeretet, már elzarándokolt
És talán nem hagyott a lelkekben hírmondót!
Hova-merre mehetett vajon? A lakatlan életsivatagba?
Vagy kóborolva ellátogatott a szomszéd borszőlő lugasba?
*

(HIQ)
Ó, lélek!
Talán elveszek?
Jaj, félek…
*

(bokorrímes)
Élet is elment,
Semmi jó nem lett.
Szeretetem kinek?
Nem kell már senkinek…
*

(anaforás, bokorrímes)
Sivár pusztaságom, sírva körbejárom,
Sivár pusztaságon, nekem… igajármom.
Sivár pusztaságom, bánat generátorom,
Sivár pusztaságom, sírva akad torkomon.
*
(anaforás, négyszeres belső rímes, bokorrímes)
Szép életem mára már, mint halál kultúrája…
Szép életem mára már halál hívó dudája…
Szép életem mára már, mint halál kultúrája.

Vecsés, 2019. április 21. – Kustra Ferenc József

Oly békésen pihen a táj,
a hó alatt álomba ringatta magát.
Csend van mindenhol,
Éjszakába sötétjébe burkolózva alszik minden.
Néhány szív nem pihen mégse.
Szív mi megszakadt ,
Mi békében nem nyughat.
A mosoly mögött ezer könnybe fakadt.
Ha felnézünk az égre látnak vajon?
Látják a nem szűnő bánatot.
A mérhetetlen hiányukot.
Te ígéretet tettél, hogy élsz,
S kit szeretsz pihenni engedtél.
Én ordítva kértem maradjon, viselje tovább mi megtörte.
Az ő fájdalmával nem törődve.
S elment... egyszer talán magára gondolt .
S nekünk csak fájdalmat hagyott.
Bástyának lenni jó, mert más csak azt látja mennyit küzd, mennyi erő van benne.
De ki látja mi van mögötte?
Hisz a magány szívének bérlője.
Legyen hát erős mi most törött?
Lehet elengedni ki pihenni akar?
Biztosan tudod mi a válasz?
A szívben van elrejtve
A szeretteink emléke?
Elég ez egy lépésre előre?