Nem az a szép, miért ma lángolsz,
De holnap elfelejted,
Mit fog valód s elejti gyorsan
Miként egy könnyű pelyhet.

Nem az a szép mi bút szívedben
Nem hágy ha elveszíted
És vissza azt sosem sóvárgod,
Mi egykor felhevített.

Ó szép csak az, mi látva többször
Még szebbé lesz, - a képe
Szívedbe nő s bár múlnak évek
Hevűlsz mindegyre érte.

Mert lélek él a szépbe rejtve
És vonz, ha szép a lelked -
Csak egyszer lásd: sóvárogsz utána,
Többé el nem felejted.

Ó holdas éj, ezüstös holdas éj,
Könnyes szemekkel gondolok reád
Bolyongva át a messze réteken! . . .

Emlékezem . . . Felhőtlen volt az ég,
Feljött a hold és kékes fátyolát
Terité át a puha pázsiton.
Leoldozád Te könnyű kis sarud,
S jövél felém a harmatos füvön,
Miként csillag, amely a földre szállt:
Első szerelmem, édes gyermekem!

Rezdűlni hallám tiszta hagodat
Mint égi honból bűvös, halk zenét:
"Az éji óra itt. Hozzád jövék
Hű lelki mátkám, szívemnek szíve . . ."

Feleltem - hangom félve reszketett -:
"Nyugtass: hogy itt vagy, nem csak álmodás!
Avagy lehet, hogy ilyen tiszta lény
A föld lakója s annak is marad!? . . .
Nem csillag vagy, mely fénylik s ellobog,
Lehellet csak, mely gyorsan eltűnik!? . . .
Te szent jelenség, szép miként egy álom,
S szebb mint egy álom, mert való, hogy itt vagy,
Ki mint egy bolygót vonzod lényemet:
Felelj: ugy-é nem hagysz Te el soha? . . .

Reám tekintél: " Tőled végzetem
El nem szakíthat . . ."
Könnyes szemekkel álltál a mezőn,
Szelíden, mint a röpke elmúlás.
Sejté szívem már, hogy csak az lehet
Ilyen gyöngéd, ily megadó, szeld,
Kinek fején az elmúlás lebeg . . .

Soká álltunk egymást karolva át.
Szóltál: " Dereng a hajnal. Ég veled.
De bárhová szólít a végzetem,
Éljek tovább a földön boldogúl,
Vagy szálljak égbe: a szívem a tiéd! . . .

Fehér madárseregként szállt feléd
Száz gondolat a lelkem mélyiből,
S hosszan csókolta tiszta homlokod,
Hosszan csókolta édes szívedet,
S zokogtam, sejtve, nem látlak soha . . .

Hever sötéten most, miként halott,
A rét. Másutt van, messze jár a hold.
Ködös, kéklő, ezüstös fátyola
Nem leng többé a rétnek bársonyán,
Csupán az éji felhők árnyai
Suhannak át rajt s könnyet ejtenek.

Hiába várlak. Hogy sikong a szél!
Hiába hívlak: jöjj! - Te nem felelsz.
Hogy vártalak, hogy egykor itt valál,
Csak álmodás volt? Nem jösz már soha?
A szép valón az elmúlás lebeg?
Egyszer lehet csak boldog a szívünk?
A földön élsz-e még? Az égbe már?
Hová tüntél ó édes gyermekem!? . . .

Állok miként kővé vált fájdalom,
S várok reád, mint sírban a halott
Az üdvösségre, megváltásra vár . . .

Borús árnyként, mely íme visszatért
A túlvilágról s most búsan bolyong
Keresve régen elhagyott helyét:
Elém tűnik egy könnyező alak.
Az áldott órák szent emléke jár
Zokogva itt a barna ég alatt . . .

Az éjjel leple szürkén, gyorsan szállott
Madár nem dalolt sem lent, sem fönt,
S a mindenségnek éter-orgiáján
Csak szállt csak szállt csak szállt tova a csönd.

Egy perc. Az ajkam egy mosolyra húzom,
Felszáll a köd és elszáll a csend,
S a mindenségnek éter-orgiáján
Százezer angyal te Deumot zeng.

De aztán az éj leple búsan leszáll,
Madár nem dalol sem lent, se fönt,
S a mindenségnek éter-orgiáján
Csak száll, csak száll, csak száll az őszi csönd.

Nem a terhes szekér
Alföld fertőiben,
Nem a vitorlátlan
Hajó a tengeren,
Nem e jő lassan, nem e jő;
Te jössz lassan, te vén idő.

Ah, hogy megvénülél!
Alig birod magad.
El is töréd azon-
Fölül még lábadat.
Mint béna koldús, csúsz elé,
Ki mankóját elveszité.

Öledben ásitó
Fiaid, a napok;
Ásítni általuk
Én is kedvet kapok,
Ásítok olyan nagyokat,
Hogy majd elnyelem magamat.

Förtelmes vén idő,
Roszlelkü hatalom,
Mint fogsz te futni majd,
Ha én nem akarom.
Mint fogsz te futni majd, midőn
Velem lesz édes szeretőm.

Akkor megifjodol,
Vén bőröd leveted,
S öltesz sas-szárnyakat
Köszvényes láb helyett,
És messze, gyorsan szállasz el
Az élet örömeivel.

Mostan röpűlj, idő,
Míg távol kedvesem;
Midőn együtt leszünk,
Midőn őt ölelem:
Nem bánom én, ha mindenik
Órád eltart egy századig!

Meggyógyít az üdő, jobb orvos nincs az üdőnél:
Az teszi lassúvá sziveinknek gyors dobogását,
S a feledékenység hártyáját hozza sebünkre;
Vagy ha nem úgy, gyógyít mint tett a durva csomóval
Nagy macedo Sándor: ketté ront, s elmegy előlünk.
S mely kebel égett és panaszit hallatta világgal,
Nem dobog a földben, nem vár, nem retteg azontúl,
S némább a pornál, hidegebb lesz az éjszaki jégnél.