Idő 
Értékelés 
Értékelés Régóta figyelem a sorosomat, mint a lét-nagyurat!
Utál engem, mint rabomobil sofőrje, lovas kocsikat…
Régóta figyelem a sorosomat, mint a lét-nagyurat.
Van saját navigátora, hogy célt, engemet nehogy tévesszen,
Hogy lélekkínzásokat, örömmel tegye, jó hosszan élvezzen…
Megfogott engem, hogy életítélet végrehajtóm lehessen.
(Senrjon trió)
Alakulása nekem…
Semmi megy csak egyenes úton.
Bánatoskodok!
*
Látszólag egyenesen
Haladni becsapás, ámítás.
Bánatoskodok!
*
Az élet nem fürj húsi,
Inkább, nagy döghús a dögkútból.
Bánatoskodok.
*
(Apeva)
Gyors
Meglét.
Születés.
Életút meg
Eredménytelen.
*
(Bapeva)
Szülés.
Megjöttem,
Ordítottam.
Már éreztem én
Ezt nem kellett volna…
Körülnéztem, jó nem volt…
De az akaratom... sem volt
Homlokomon meg pech lovagja!
Mibe fogjak mi, ha nem sikerül?
Barát sincs, csak nagyjából ellenfelek.
*
Tettel állandóan korhol az élet,
Hogy ki ne szabaduljak,
Folyton fényezi kemény ketrec-létet.
Az élet, maga az elviselhetetlen lét,
Faramuci, maga szabályozza a létét!
Valami kén', gondoltam saját víziómra,
De ez nem jön, megteszi így ócska vízóra!
Nagyon vágyok, hogy jól megszűrt tiszta vizet öntsünk életpohárba,
De vajon megoldható-e az utolsó előtti végórákban?
Eljátszom a köd-nélküli láthatatlant,
A lelki gond nélküli kis csomagtalant…
Vecsés, 2020. november 10. – Kustra Ferenc József – Alloiostrofikus versformában íródott.
Utál engem, mint rabomobil sofőrje, lovas kocsikat…
Régóta figyelem a sorosomat, mint a lét-nagyurat.
Van saját navigátora, hogy célt, engemet nehogy tévesszen,
Hogy lélekkínzásokat, örömmel tegye, jó hosszan élvezzen…
Megfogott engem, hogy életítélet végrehajtóm lehessen.
(Senrjon trió)
Alakulása nekem…
Semmi megy csak egyenes úton.
Bánatoskodok!
*
Látszólag egyenesen
Haladni becsapás, ámítás.
Bánatoskodok!
*
Az élet nem fürj húsi,
Inkább, nagy döghús a dögkútból.
Bánatoskodok.
*
(Apeva)
Gyors
Meglét.
Születés.
Életút meg
Eredménytelen.
*
(Bapeva)
Szülés.
Megjöttem,
Ordítottam.
Már éreztem én
Ezt nem kellett volna…
Körülnéztem, jó nem volt…
De az akaratom... sem volt
Homlokomon meg pech lovagja!
Mibe fogjak mi, ha nem sikerül?
Barát sincs, csak nagyjából ellenfelek.
*
Tettel állandóan korhol az élet,
Hogy ki ne szabaduljak,
Folyton fényezi kemény ketrec-létet.
Az élet, maga az elviselhetetlen lét,
Faramuci, maga szabályozza a létét!
Valami kén', gondoltam saját víziómra,
De ez nem jön, megteszi így ócska vízóra!
Nagyon vágyok, hogy jól megszűrt tiszta vizet öntsünk életpohárba,
De vajon megoldható-e az utolsó előtti végórákban?
Eljátszom a köd-nélküli láthatatlant,
A lelki gond nélküli kis csomagtalant…
Vecsés, 2020. november 10. – Kustra Ferenc József – Alloiostrofikus versformában íródott.
Turi Pista családunk tagja,
Van több orvosi szakvizsgája.
Harminc évig volt körzeti orvos,
Most a legjobb reumatológus.
Jó fej a doki, igen szeretjük,
Mint embert is felettébb kedveljük.
Kár, hogy nem találkoztam vele máma,
Oly’ felüdülést jelent társasága.
Rendelőnk, igazgató főorvosa
És rheumathológus főorvosa.
Betegen is öröm hozzá járni,
Mindig szívből segít meggyógyulni.
Egyik érdekes régi esete,
Az Annus néni székrekedése.
Ha három napig állt benne széke,
Szíve verte magát nagyon félre.
Jajongott a család, hívták mentőt,
A Pistát tisztelték, mint megmentőt.
Pedig aztán nem irt fel csak hashajtót,
De panaszt megszüntette, gyorsan, legott.
Játszottam nyomozót Rendőrségen,
Vele voltunk halottszemlén, ketten.
Fölöttébb szerettünk együtt dolgozni,
Ha tehettem, intézkedtem: őt hívni!
Jól eligazodik orvoslásban
És mint főnök az igazgatásban.
Rokonok, beosztottak szeretik,
A betegek istenként tisztelik.
Igen jó ember az isten adta,
De neki is van egy nagy hibája.
Cigizik, dohányzik, láncdohányos,
Nem számít, ki a passzív dohányos.
Ne bántsuk őt, alig van hibája,
Köszvényére nincsen diétája.
Pedig magának tudná csinálni,
Igaz, azt be is kéne tartani.
No és még egy utolsó megrovás,
Igen szereti a sört nem vitás.
Ezt már csak azért rójuk fel neki,
Köszvény a sört, bizony nem szereti.
Igen sok sakkozás és olvasás,
Kedvenc főétele a babgulyás.
Igen érdekesen eszi lelkem,
Közben bagózik, mi nagyon mérgem.
Szeret utazni, mi dicséretes,
Bejárta Ázsiát, mily’ érdekes.
Korea, Thaiföld, oh, mily’ helyek,
Élmények maradók, érdekesek.
Művelt, okos, világlátott ember,
Mi vitte erre rá, tán a kényszer?
Belső igénye van mindezekre,
Ritka ember, mily’ sok az ő esze.
Mi csak Pista bácsinak nevezzük,
Ebből is láthatja, hogy szeretjük.
Jó így nekünk, kellemes a család,
Maradj velünk soká, ne légy galád
Pista bácsi.
Vecsés, 1997. május 9. – Kustra Ferenc József- íródott kedves és szeretett hozzátartozómról.
Van több orvosi szakvizsgája.
Harminc évig volt körzeti orvos,
Most a legjobb reumatológus.
Jó fej a doki, igen szeretjük,
Mint embert is felettébb kedveljük.
Kár, hogy nem találkoztam vele máma,
Oly’ felüdülést jelent társasága.
Rendelőnk, igazgató főorvosa
És rheumathológus főorvosa.
Betegen is öröm hozzá járni,
Mindig szívből segít meggyógyulni.
Egyik érdekes régi esete,
Az Annus néni székrekedése.
Ha három napig állt benne széke,
Szíve verte magát nagyon félre.
Jajongott a család, hívták mentőt,
A Pistát tisztelték, mint megmentőt.
Pedig aztán nem irt fel csak hashajtót,
De panaszt megszüntette, gyorsan, legott.
Játszottam nyomozót Rendőrségen,
Vele voltunk halottszemlén, ketten.
Fölöttébb szerettünk együtt dolgozni,
Ha tehettem, intézkedtem: őt hívni!
Jól eligazodik orvoslásban
És mint főnök az igazgatásban.
Rokonok, beosztottak szeretik,
A betegek istenként tisztelik.
Igen jó ember az isten adta,
De neki is van egy nagy hibája.
Cigizik, dohányzik, láncdohányos,
Nem számít, ki a passzív dohányos.
Ne bántsuk őt, alig van hibája,
Köszvényére nincsen diétája.
Pedig magának tudná csinálni,
Igaz, azt be is kéne tartani.
No és még egy utolsó megrovás,
Igen szereti a sört nem vitás.
Ezt már csak azért rójuk fel neki,
Köszvény a sört, bizony nem szereti.
Igen sok sakkozás és olvasás,
Kedvenc főétele a babgulyás.
Igen érdekesen eszi lelkem,
Közben bagózik, mi nagyon mérgem.
Szeret utazni, mi dicséretes,
Bejárta Ázsiát, mily’ érdekes.
Korea, Thaiföld, oh, mily’ helyek,
Élmények maradók, érdekesek.
Művelt, okos, világlátott ember,
Mi vitte erre rá, tán a kényszer?
Belső igénye van mindezekre,
Ritka ember, mily’ sok az ő esze.
Mi csak Pista bácsinak nevezzük,
Ebből is láthatja, hogy szeretjük.
Jó így nekünk, kellemes a család,
Maradj velünk soká, ne légy galád
Pista bácsi.
Vecsés, 1997. május 9. – Kustra Ferenc József- íródott kedves és szeretett hozzátartozómról.
1.
Nyárfa csikmák hull,
Satnya virág éktelen.
Ág csüngő terhe.
Sárga virágport
Lég szétszór, talajt fest.
Művészi hajlam.
Ezüst nyár fürgébb,
Virága gyorsabban nő.
Korai fajta.
Illata gyenge,
Tömegesen hatásos.
Tavaszhódító.
Rügyek pukkannak,
Átalakuló virág.
Fa megkönnyebbül.
2.
Száll, mint hópehely,
Nyárfák pelyhe szellőben.
Könnyed lebegés.
Változó irányt
Fuvallat szabja, libeg.
Imbolygó légtánc.
Száll, csak szálldogál,
Fehér szöszmösz nyárfákról.
Ivarérettség.
Szélárnyékban nagy,
Puha dunyha összegyűl.
Havat imitál.
Meleg, lágy hó hull.
Tavasznak huncutsága,
Április hava.
Dunatőkés, 2024. április 11.
Nyárfa csikmák hull,
Satnya virág éktelen.
Ág csüngő terhe.
Sárga virágport
Lég szétszór, talajt fest.
Művészi hajlam.
Ezüst nyár fürgébb,
Virága gyorsabban nő.
Korai fajta.
Illata gyenge,
Tömegesen hatásos.
Tavaszhódító.
Rügyek pukkannak,
Átalakuló virág.
Fa megkönnyebbül.
2.
Száll, mint hópehely,
Nyárfák pelyhe szellőben.
Könnyed lebegés.
Változó irányt
Fuvallat szabja, libeg.
Imbolygó légtánc.
Száll, csak szálldogál,
Fehér szöszmösz nyárfákról.
Ivarérettség.
Szélárnyékban nagy,
Puha dunyha összegyűl.
Havat imitál.
Meleg, lágy hó hull.
Tavasznak huncutsága,
Április hava.
Dunatőkés, 2024. április 11.
A zöld szín jegyében…
Reggel illata
Még hűvös, csillagfény nincs.
Nagy rét, kizöldül.
*
Változás közelg!
Réten, fű kezd zöldülni!
Jő már kikelet!
*
Virágok réten,
Bimbóból most nyílnak ki.
Gazok is zöldek.
*
Lépés. Ág reccsen.
Madarak elrebbennek.
Határ, kizöldül.
*
Tünemény hajnal,
Zölddel borított tájon.
Ujjá alakul.
*
Ágak levelet
Sarjasztatnak. Új élet.
Zöldülő tájék.
*
Hideg melegszik,
Magában, bús dallamoz.
Leng, a már zöld fű.
*
Rügyecske pattan,
Madárdal messzire száll.
Határ, zöld színt ölt.
*
Harmat gyöngyöcskék
Csillognak hajnal füvén.
Vizes a zöld szín.
*
Zöld fű hajlongó,
Harmatcsepp cseppen róla.
Nap gyorsan szárít.
*
A múlt zöld füve
Megújul, új színekben.
Szemnek, gyönyörű!
*
A csoda fűszál!
Zölden lengedez a réten.
Simogatja szél.
*
A fű még zöldül,
Így hát várjuk holnapot.
Kikelet dallam.
*
Patakban csobog
A nagyon tiszta vize.
Zöldülő erdő.
*
Esti árva fény,
Eltűnik zöld erdőben.
Árny már nem látszik.
*
Zöld erdőben,
Fű ágyon jót aludni.
Madárdal altat.
*
Széllel elküldött
Fenyőillat üzenet.
Zöld megújulás
*
Fenyőfa illat,
Kifolyt gyanta cseppekből.
Zöld szín változat.
*
Fenyőfáknak friss
Illata terjeng körbe.
Zöld tűlevelek.
*
Láva szín alkony
Fenyvesek zöld ágain.
Már árnyék derűs.
*
Erdő kizöldül,
Rét már virágillatos.
Friss szél kószálgat!
*
Meleg hajnalban
Zöldes rügyek fakadnak…
Madárcsicsergés.
*
Új, erdő-mező,
Zöldülő szinergia.
Zöldes újhodás.
*
Zöldül a határ.
Fehér orgonavirág.
Napozás, padon.
Vecsés, 2016. április 5. – Kustra Ferenc József- íródott: Basho féle eredeti stílusban…
5-600 éve Japánban úgy tartották, ha a haikuíró, életében meg tudott írni 10 haikut, akkor ő már mester! Én már eddig cca. 3500 db –t írtam. + senrjút, senrjonixot, tankát stb.
Reggel illata
Még hűvös, csillagfény nincs.
Nagy rét, kizöldül.
*
Változás közelg!
Réten, fű kezd zöldülni!
Jő már kikelet!
*
Virágok réten,
Bimbóból most nyílnak ki.
Gazok is zöldek.
*
Lépés. Ág reccsen.
Madarak elrebbennek.
Határ, kizöldül.
*
Tünemény hajnal,
Zölddel borított tájon.
Ujjá alakul.
*
Ágak levelet
Sarjasztatnak. Új élet.
Zöldülő tájék.
*
Hideg melegszik,
Magában, bús dallamoz.
Leng, a már zöld fű.
*
Rügyecske pattan,
Madárdal messzire száll.
Határ, zöld színt ölt.
*
Harmat gyöngyöcskék
Csillognak hajnal füvén.
Vizes a zöld szín.
*
Zöld fű hajlongó,
Harmatcsepp cseppen róla.
Nap gyorsan szárít.
*
A múlt zöld füve
Megújul, új színekben.
Szemnek, gyönyörű!
*
A csoda fűszál!
Zölden lengedez a réten.
Simogatja szél.
*
A fű még zöldül,
Így hát várjuk holnapot.
Kikelet dallam.
*
Patakban csobog
A nagyon tiszta vize.
Zöldülő erdő.
*
Esti árva fény,
Eltűnik zöld erdőben.
Árny már nem látszik.
*
Zöld erdőben,
Fű ágyon jót aludni.
Madárdal altat.
*
Széllel elküldött
Fenyőillat üzenet.
Zöld megújulás
*
Fenyőfa illat,
Kifolyt gyanta cseppekből.
Zöld szín változat.
*
Fenyőfáknak friss
Illata terjeng körbe.
Zöld tűlevelek.
*
Láva szín alkony
Fenyvesek zöld ágain.
Már árnyék derűs.
*
Erdő kizöldül,
Rét már virágillatos.
Friss szél kószálgat!
*
Meleg hajnalban
Zöldes rügyek fakadnak…
Madárcsicsergés.
*
Új, erdő-mező,
Zöldülő szinergia.
Zöldes újhodás.
*
Zöldül a határ.
Fehér orgonavirág.
Napozás, padon.
Vecsés, 2016. április 5. – Kustra Ferenc József- íródott: Basho féle eredeti stílusban…
5-600 éve Japánban úgy tartották, ha a haikuíró, életében meg tudott írni 10 haikut, akkor ő már mester! Én már eddig cca. 3500 db –t írtam. + senrjút, senrjonixot, tankát stb.
Századparancsnok voltam a mély hóban…
Szép folyó a Don, olyan, mint a mi Tiszánk,
Úgy Csongrád fölött, őt is nagyon imádnánk,
De nem lehet, mert a túlpartján ott a muszka hadsereg,
Majd ha átjönnek, a mi oldalunk majd nagyon kesereg…
Szép a két partja, fás és meg bokros is, olyan régies,
És vannak kis települések ott is, az meg népies.
Most a túlparton orgonával játszik nekünk az orosz,
Balalajkától megfoszt minket, háború isten gonosz!
Egy hideg bunkerban, sarokban ülők és szenvedek egyedül,
Itt nincs hova, így a szép lelkem tőlem a pokolba menekül!
Vannak itt az embernek embertársai, de csak él… egyedül!
A fronton, hogy most tél van vagy nyár, nekem szinte mindegy
A fásultságtól az ember elvásik, így egyre megy.
Kellene nekem, egy nagy szeretet gesztus és ölelésérzés…
Jó lenne, ha áthatna az öröm és kedves női nevetés…
Én, magamban jelen vagyok!
Fáradt, magamban én vagyok!
Mellettem, csak magam állok!
Viszont itt van a mocskos, patás... sátán.
Kacaja csak zengedezik a vártán.
Ajánlottuk neki, hagyja abba és lesz hó süti…
De, nem! Ő a kacaját géppuskából ránk, kilövi…
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De, majd ha, ránk támad az orosz, ő lesz itt a vad, megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Életben maradáshoz akarat elegendő?
Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
Vakvágányt már bontják, mozdony marad még és itt… ő is kimúl!
Itt parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy nem tetszik és énnekem legyen más!
Fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!
Óh, Te halál, itt létezel állandóan karnyújtásnyira,
Addig jó, míg a kezem a semmibe markol, holnap... máma…
Egymáshoz egészen közel vagyunk,
Balalajka zenét mégsem hallunk…
De, van helyette orgona zene,
Sztáliné, hogy a fene megegye…
Ezek aztán, törik és zúzzák az emberi vágyakat,
A sok meghalt katona, már nem dédelgethet álmokat…
Itt biz' a katonák félig megfagyott emberi roncsok,
Ha jön is szanitéc, rajtuk már nem segítenek gyolcsok…
Itt nincs hol megpihenni egy sátáni harc közben-után,
Itt az ember nem várja, jó jön majd a túlélés után.
Gondolata sincs, a hideg uralkodik a tudatán…
Ha a fronton a mesterlövész a halál ügykezelője,
Akkor a „Sztálin-orgona” tüzér a rombolás ügynöke…
Aki ezt túléli, annak örökre megvan… menedéke?
Itt életbe csakis úgy maradsz, ha átmész a tű fokán…
Két puskalövés között igazítasz a gyűrött kapcán.
Itt a létárnyékunk, a lőporfüst homályába vész,
Képzelgek, mint egy barom! Öltözök, hazamegyek… kész…
Volt itt már velem úgy, hogy a nap sugarát átöleltem,
A megélt nem sok évtizeddel gyorsan számot vetettem…
Aztán oroszok lőttek, magamat gyorsan levetettem.
Itt a fronton nincs más társa az embernek, megöregedett sóhajnál.
Te orosz, mielőtt rám lősz, jó lenne, ha fáklyajelzéssel átszólnál…
De! Nem szólsz, inkább tűrőd, hogy a halálsírás feszítsen a torkomnál…
Mint jó parancsnok a katonáimért élek és halok,
Minden pillanatban a percek felől tangózást hallok…
Lassan minden reggel beletáncolunk az őrület reggelébe,
Katyusák szolgáltatják a zord-zenét, a hajnalfény ellenébe.
Rád gondolok, ahogy otthon vagy és a fényed nagyon belém hatol,
Szinte érzem a karod melegségét, jól esik, érzem... átkarol.
Hallom, akna süvít, le kell bukni rögtön, mert az ember elpatkol…
Nekem már a hazug szavak nem kellenek,
Az orosz puskák őszinték, csak rám lőnek…
Ha nem figyelek, a dicsfényem, csak úgy leomlik.
Hogy jutok haza, ha fölöttem a sír beomlik?
Itt most a Tál tábornok felhői között van fényszünet!
Ki lesz, aki megéri májusban, hogy lesz csillagszüret?
Vagy lesz köztünk, aki akkorra már hazafelé „üget”?
Már a hó-ismereti tudás tárházát birtoklom, itt az Uriv falucskában...
Mondhatom, hogy a hóval-jéggel bélelt lövészárok az én házam, az én váram…
Kint, lövészárok partján sem lehetsz, bele kell bújni jégbe, mind, a hét-határban.
Feladat, hogy itt a hómezőn, maradjak életben, mint hópihényi ember,
Élet-halál közt hullámzik életem, akár egy nagy hófúvásban a tenger!
Bennem él még a régi lelkem, aprón-sűrű rezdülése
Meg van, az orosz orgonától… lélekhúrom pendülése.
Hozzám szól az orosz orgonahang, szinte bársonytálcán,
Dallam, belém hatol, szívembe ketyeg, zene ritmusán.
Itt a messzibe, az őszülő fürtök végleg lebuknak,
A hómezei estben, értük gyertyák nemigen gyúlnak….
Hallod? Már teljesen elfagyott, nekünk nem dorombol régi idő…
Itt ez a hómező, mint egy fehér vérmedve, nem szelídíthető.
A félelmünk a hidegben is lebegő,
A fejünk felett szétlőtt már a levegő…
A halál előtt, lehet egy perc, ketyegő?
A jéghideg vasfogakkal mardosnak őrségben az éjszakák,
Hiába van sisak homlokon, itt halálra várnak a bakák...
Érzem a bőrömön a halál-lappangás átható szagát,
Meredve csak nézem... tegnap még életnek a hó-lenyomát.
Ami itt van, arra nincsen szó, talán egy-két ima is kevés...
Barátokat elgyászoltuk, miránk még vigyáz a gondviselés...
Teljes csend van, titokzatosan halálos csend.
Az őrség nem alszik, a holdvilág is esend…
Ha kinézek a lövészárokból, pofán csap a jeges-hó végtelen…
Katonának nincs elég reménye, bizodalma, minden elégtelen…
Ma itt a háborúban is csend van, megpihent a lárma,
Nem szól felesleges szó, nem fúlunk aknarobbanásba.
Csend, vackában honol, de, nincsen-miért, minden hiába?
Itt a monoton csendesség is úgy hallatszik,
Mintha a halál órája... idehallatszik.
Ó! Te háború… Te éhes, vad, öldöklő kutya,
Te vagy az, ki az én elmémet szétmarcangolja!
Vecsés, 2015. november 3. – Kustra Ferenc József
Szép folyó a Don, olyan, mint a mi Tiszánk,
Úgy Csongrád fölött, őt is nagyon imádnánk,
De nem lehet, mert a túlpartján ott a muszka hadsereg,
Majd ha átjönnek, a mi oldalunk majd nagyon kesereg…
Szép a két partja, fás és meg bokros is, olyan régies,
És vannak kis települések ott is, az meg népies.
Most a túlparton orgonával játszik nekünk az orosz,
Balalajkától megfoszt minket, háború isten gonosz!
Egy hideg bunkerban, sarokban ülők és szenvedek egyedül,
Itt nincs hova, így a szép lelkem tőlem a pokolba menekül!
Vannak itt az embernek embertársai, de csak él… egyedül!
A fronton, hogy most tél van vagy nyár, nekem szinte mindegy
A fásultságtól az ember elvásik, így egyre megy.
Kellene nekem, egy nagy szeretet gesztus és ölelésérzés…
Jó lenne, ha áthatna az öröm és kedves női nevetés…
Én, magamban jelen vagyok!
Fáradt, magamban én vagyok!
Mellettem, csak magam állok!
Viszont itt van a mocskos, patás... sátán.
Kacaja csak zengedezik a vártán.
Ajánlottuk neki, hagyja abba és lesz hó süti…
De, nem! Ő a kacaját géppuskából ránk, kilövi…
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De, majd ha, ránk támad az orosz, ő lesz itt a vad, megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Életben maradáshoz akarat elegendő?
Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
Vakvágányt már bontják, mozdony marad még és itt… ő is kimúl!
Itt parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy nem tetszik és énnekem legyen más!
Fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!
Óh, Te halál, itt létezel állandóan karnyújtásnyira,
Addig jó, míg a kezem a semmibe markol, holnap... máma…
Egymáshoz egészen közel vagyunk,
Balalajka zenét mégsem hallunk…
De, van helyette orgona zene,
Sztáliné, hogy a fene megegye…
Ezek aztán, törik és zúzzák az emberi vágyakat,
A sok meghalt katona, már nem dédelgethet álmokat…
Itt biz' a katonák félig megfagyott emberi roncsok,
Ha jön is szanitéc, rajtuk már nem segítenek gyolcsok…
Itt nincs hol megpihenni egy sátáni harc közben-után,
Itt az ember nem várja, jó jön majd a túlélés után.
Gondolata sincs, a hideg uralkodik a tudatán…
Ha a fronton a mesterlövész a halál ügykezelője,
Akkor a „Sztálin-orgona” tüzér a rombolás ügynöke…
Aki ezt túléli, annak örökre megvan… menedéke?
Itt életbe csakis úgy maradsz, ha átmész a tű fokán…
Két puskalövés között igazítasz a gyűrött kapcán.
Itt a létárnyékunk, a lőporfüst homályába vész,
Képzelgek, mint egy barom! Öltözök, hazamegyek… kész…
Volt itt már velem úgy, hogy a nap sugarát átöleltem,
A megélt nem sok évtizeddel gyorsan számot vetettem…
Aztán oroszok lőttek, magamat gyorsan levetettem.
Itt a fronton nincs más társa az embernek, megöregedett sóhajnál.
Te orosz, mielőtt rám lősz, jó lenne, ha fáklyajelzéssel átszólnál…
De! Nem szólsz, inkább tűrőd, hogy a halálsírás feszítsen a torkomnál…
Mint jó parancsnok a katonáimért élek és halok,
Minden pillanatban a percek felől tangózást hallok…
Lassan minden reggel beletáncolunk az őrület reggelébe,
Katyusák szolgáltatják a zord-zenét, a hajnalfény ellenébe.
Rád gondolok, ahogy otthon vagy és a fényed nagyon belém hatol,
Szinte érzem a karod melegségét, jól esik, érzem... átkarol.
Hallom, akna süvít, le kell bukni rögtön, mert az ember elpatkol…
Nekem már a hazug szavak nem kellenek,
Az orosz puskák őszinték, csak rám lőnek…
Ha nem figyelek, a dicsfényem, csak úgy leomlik.
Hogy jutok haza, ha fölöttem a sír beomlik?
Itt most a Tál tábornok felhői között van fényszünet!
Ki lesz, aki megéri májusban, hogy lesz csillagszüret?
Vagy lesz köztünk, aki akkorra már hazafelé „üget”?
Már a hó-ismereti tudás tárházát birtoklom, itt az Uriv falucskában...
Mondhatom, hogy a hóval-jéggel bélelt lövészárok az én házam, az én váram…
Kint, lövészárok partján sem lehetsz, bele kell bújni jégbe, mind, a hét-határban.
Feladat, hogy itt a hómezőn, maradjak életben, mint hópihényi ember,
Élet-halál közt hullámzik életem, akár egy nagy hófúvásban a tenger!
Bennem él még a régi lelkem, aprón-sűrű rezdülése
Meg van, az orosz orgonától… lélekhúrom pendülése.
Hozzám szól az orosz orgonahang, szinte bársonytálcán,
Dallam, belém hatol, szívembe ketyeg, zene ritmusán.
Itt a messzibe, az őszülő fürtök végleg lebuknak,
A hómezei estben, értük gyertyák nemigen gyúlnak….
Hallod? Már teljesen elfagyott, nekünk nem dorombol régi idő…
Itt ez a hómező, mint egy fehér vérmedve, nem szelídíthető.
A félelmünk a hidegben is lebegő,
A fejünk felett szétlőtt már a levegő…
A halál előtt, lehet egy perc, ketyegő?
A jéghideg vasfogakkal mardosnak őrségben az éjszakák,
Hiába van sisak homlokon, itt halálra várnak a bakák...
Érzem a bőrömön a halál-lappangás átható szagát,
Meredve csak nézem... tegnap még életnek a hó-lenyomát.
Ami itt van, arra nincsen szó, talán egy-két ima is kevés...
Barátokat elgyászoltuk, miránk még vigyáz a gondviselés...
Teljes csend van, titokzatosan halálos csend.
Az őrség nem alszik, a holdvilág is esend…
Ha kinézek a lövészárokból, pofán csap a jeges-hó végtelen…
Katonának nincs elég reménye, bizodalma, minden elégtelen…
Ma itt a háborúban is csend van, megpihent a lárma,
Nem szól felesleges szó, nem fúlunk aknarobbanásba.
Csend, vackában honol, de, nincsen-miért, minden hiába?
Itt a monoton csendesség is úgy hallatszik,
Mintha a halál órája... idehallatszik.
Ó! Te háború… Te éhes, vad, öldöklő kutya,
Te vagy az, ki az én elmémet szétmarcangolja!
Vecsés, 2015. november 3. – Kustra Ferenc József
