Idő 
Értékelés 
Értékelés Fránya só!
Nem hátsó
Gondolat kiváltó…
Vitára citáló!
Együk, vagy ne együk?
Gondolkodunk, esszük!
Ne együk? Mi végre?
Só az élet része.
A só az ember étkezésének a része,
Használni kell, főként egészség megőrzésre!
Amit sósan eszünk, azt ne együk édesen.
Ezt akarják ránk beszélni… félelmetesen.
Az persze igaz, sót, sóval enni? Ezt sem kell túlzásba vinni,
De hogy ne együk, mert egészségtelen, ezt nem kell elfogadni!
Ételekbe úgyis annyi sót teszünk, amennyit az megkíván,
Nincs bolond, ki direkt elsózza, hogy ehetetlen legyen talán?
A só csak túlzó fogyasztásakor lesz egészségkárosító,
De annyit talán nem lehet megenni, mert nem oly' mámorító!
Só tablettát adnak sivatagban a gépkocsivezetőknek,
Fiziológiás sóoldatként vénásan a betegeknek.
Megnézném én a sót nagyon ellenzőknél, az otthoni konyhát,
És fogadok, hogy ott biz' áthágják, a nekünk kiadott normát.
Sok évszázada a szervezet, a sóhoz orientálódott,
Most meg csak úgy elvenni? Ez a rossz elv, már most elhasználódott.
Cserélni kéne, minek a rosszat megtartani, meg káros is,
Ne lebegjünk tudatlanságba, élnünk kell nekünk még máskor is…
Ha, volt só középkorban, ott a bányák emelték fel országot,
És kemény harc folyt azért, hogy ki lássa el ezzel a világot!
Volt idő, hogy fizetőeszköz volt, arannyal egyenértékű,
Meg volt olyan, amikor háború is indult, hány vegyértékű?
Van oly' elefántcsorda, mindennap mennek sziklához sót nyalni!
Afrika dzsungelében kell otthon... egy majomhordának lakni.
Minden reggel mennek éhesen nyolc kilométerre, sót nyalni,
Aztán visszaút! Enni kell, és ebédre már otthon kell lenni!
Magyar kutató elmondta, nem beteg felnőttnek só igénye: napi hat deka.
Ha valaki valamiért, többet fogyasztana, kilenc dekáig nem lesz baja!
A sót mellőző étkezés sokféle betegség kiváltója,
Ezt meg hevesen tagadja az ellen-lobbi kikiáltója!
Egy evőkanál só, összesen két és fél deka!
Kétujjas csipet só, meg csak öt-hat tized grammja.
Háromujjas csipet só, kb. egy egész, egy tized gramm,
Számold ki napra, mily' keveset használsz és így stramm!
Egy zsíros kenyérre elég egyszer kétujjas mennyiség,
És hányat eszel egy étkezéskor? Edd! Ez még semmiség...
Méretes adag házi gulyáslevesbe, kell vagy kanálnyi,
De, csak egy tányérnyit eszel meg... nem fogod magad blamálni!
Ne hagyd, hogy a tested, sóhiánnyal beteggé tegyék!
Sótlansággal beteggé teszik a testét! Sót? Egyék!
Vecsés, 2015. január 7. - Kustra Ferenc József
Nem hátsó
Gondolat kiváltó…
Vitára citáló!
Együk, vagy ne együk?
Gondolkodunk, esszük!
Ne együk? Mi végre?
Só az élet része.
A só az ember étkezésének a része,
Használni kell, főként egészség megőrzésre!
Amit sósan eszünk, azt ne együk édesen.
Ezt akarják ránk beszélni… félelmetesen.
Az persze igaz, sót, sóval enni? Ezt sem kell túlzásba vinni,
De hogy ne együk, mert egészségtelen, ezt nem kell elfogadni!
Ételekbe úgyis annyi sót teszünk, amennyit az megkíván,
Nincs bolond, ki direkt elsózza, hogy ehetetlen legyen talán?
A só csak túlzó fogyasztásakor lesz egészségkárosító,
De annyit talán nem lehet megenni, mert nem oly' mámorító!
Só tablettát adnak sivatagban a gépkocsivezetőknek,
Fiziológiás sóoldatként vénásan a betegeknek.
Megnézném én a sót nagyon ellenzőknél, az otthoni konyhát,
És fogadok, hogy ott biz' áthágják, a nekünk kiadott normát.
Sok évszázada a szervezet, a sóhoz orientálódott,
Most meg csak úgy elvenni? Ez a rossz elv, már most elhasználódott.
Cserélni kéne, minek a rosszat megtartani, meg káros is,
Ne lebegjünk tudatlanságba, élnünk kell nekünk még máskor is…
Ha, volt só középkorban, ott a bányák emelték fel országot,
És kemény harc folyt azért, hogy ki lássa el ezzel a világot!
Volt idő, hogy fizetőeszköz volt, arannyal egyenértékű,
Meg volt olyan, amikor háború is indult, hány vegyértékű?
Van oly' elefántcsorda, mindennap mennek sziklához sót nyalni!
Afrika dzsungelében kell otthon... egy majomhordának lakni.
Minden reggel mennek éhesen nyolc kilométerre, sót nyalni,
Aztán visszaút! Enni kell, és ebédre már otthon kell lenni!
Magyar kutató elmondta, nem beteg felnőttnek só igénye: napi hat deka.
Ha valaki valamiért, többet fogyasztana, kilenc dekáig nem lesz baja!
A sót mellőző étkezés sokféle betegség kiváltója,
Ezt meg hevesen tagadja az ellen-lobbi kikiáltója!
Egy evőkanál só, összesen két és fél deka!
Kétujjas csipet só, meg csak öt-hat tized grammja.
Háromujjas csipet só, kb. egy egész, egy tized gramm,
Számold ki napra, mily' keveset használsz és így stramm!
Egy zsíros kenyérre elég egyszer kétujjas mennyiség,
És hányat eszel egy étkezéskor? Edd! Ez még semmiség...
Méretes adag házi gulyáslevesbe, kell vagy kanálnyi,
De, csak egy tányérnyit eszel meg... nem fogod magad blamálni!
Ne hagyd, hogy a tested, sóhiánnyal beteggé tegyék!
Sótlansággal beteggé teszik a testét! Sót? Egyék!
Vecsés, 2015. január 7. - Kustra Ferenc József
(3 soros-zártükrös)
Mindenki azt vágyja, hogy egyszerre pitymallat legyen szívekbe,
Senki ne bánatoskodjon és főleg ne éhezzen lélekbe…
Mindenki azt vágyja, hogy egyszerre pitymallat legyen szívekbe.
*
(3 soros-zárttükrös, önrímes)
Azt, hogy én ezt tudom, kicsit emelve-magasíttatva érzem magam,
De az ellenvélemények zúzoznak és én... sárba taposom magam…
Azt, hogy én ezt tudom, kicsit emelve-magasíttatva érzem magam.
Ahogy kinézek ablakomon, a szembeni házak nem látszanak a hótól,
Csak minden szikrázik, vakít és a szemembe vág, vissza, napsütötte hótól.
Az a fránya nap, amikor minden havas minek is küzd ily' erőlködve,
Az a téveszmés nap, erővel gyötri magát, majd ő, hideget legyőzve…
*
(3 soros-zárttükrös, önrímes)
Kertemben milliónyi a fehér és vakitó kristály, kutyám hasig benne
És csak néz, hogy mi ez, hogy futkozzon, mire vágyik, úgyis csak elsüllyed benne…
Kertemben milliónyi a fehér és vakitó kristály, kutyám hasig benne.
Esteledik, hó miatt nagy sötét itt nem lesz, de a lelkem sötétben…
Hol a lakhelyem, mért nincs saját akaratom? Nincs ebben a laktérben...
A tél persze hangos, ha a hóba lépek, erős recsegés hallatszik,
Kinti éjben e hang erősödik, erre járók lépte behallatszik.
Az én lelkem recsegése kihallatszik-e, hallják, kik erre mennek,
És ha igen, mint gondolnak, csak nem hiányában vagyok, szeretetnek?
Szeretet nélkül ez nem lehet az otthonom és ez tőlem nem boldog ujjongás!
A gonosz, ronda, arctalan törpe sors, csak nézi… bármit hísz, ez nekem fuldoklás.
Ez gátolja, kivel szeretetben éljek, ki kéne jelölni a harc irányvonalát,
Hogy aztán tavasz pitymallódon mindkettőnknek a szíveinkben, hogy nyerjük meg a csatát.
(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Nézem, hogy kertemben az elholt ruhát levetett fák, hó alatt roskadnak,
Nézem, hogy a kertemben van-e szeretet hó alatt, ott szívek dobbannak?
Nézem, hogy kertemben az elholt ruhát levetett fák, hó alatt roskadnak.
Te ronda, arctalan törpe, micsoda gonosz gumó van a hátadon,
Benne hordozod éltem ellenszerét, így nincs otthonom a világon?
Amit te rám erőltetsz, az maga az emberi tragédiám, én így élek,
Ki tudja mennyim van valójában hátra, majd szemfedő jelzi... már nem élek…
Vecsés, 2021. október 11. – Kustra Ferenc József – íródott részben: 3 soros-zárttükrös -ben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága... (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!)
Mindenki azt vágyja, hogy egyszerre pitymallat legyen szívekbe,
Senki ne bánatoskodjon és főleg ne éhezzen lélekbe…
Mindenki azt vágyja, hogy egyszerre pitymallat legyen szívekbe.
*
(3 soros-zárttükrös, önrímes)
Azt, hogy én ezt tudom, kicsit emelve-magasíttatva érzem magam,
De az ellenvélemények zúzoznak és én... sárba taposom magam…
Azt, hogy én ezt tudom, kicsit emelve-magasíttatva érzem magam.
Ahogy kinézek ablakomon, a szembeni házak nem látszanak a hótól,
Csak minden szikrázik, vakít és a szemembe vág, vissza, napsütötte hótól.
Az a fránya nap, amikor minden havas minek is küzd ily' erőlködve,
Az a téveszmés nap, erővel gyötri magát, majd ő, hideget legyőzve…
*
(3 soros-zárttükrös, önrímes)
Kertemben milliónyi a fehér és vakitó kristály, kutyám hasig benne
És csak néz, hogy mi ez, hogy futkozzon, mire vágyik, úgyis csak elsüllyed benne…
Kertemben milliónyi a fehér és vakitó kristály, kutyám hasig benne.
Esteledik, hó miatt nagy sötét itt nem lesz, de a lelkem sötétben…
Hol a lakhelyem, mért nincs saját akaratom? Nincs ebben a laktérben...
A tél persze hangos, ha a hóba lépek, erős recsegés hallatszik,
Kinti éjben e hang erősödik, erre járók lépte behallatszik.
Az én lelkem recsegése kihallatszik-e, hallják, kik erre mennek,
És ha igen, mint gondolnak, csak nem hiányában vagyok, szeretetnek?
Szeretet nélkül ez nem lehet az otthonom és ez tőlem nem boldog ujjongás!
A gonosz, ronda, arctalan törpe sors, csak nézi… bármit hísz, ez nekem fuldoklás.
Ez gátolja, kivel szeretetben éljek, ki kéne jelölni a harc irányvonalát,
Hogy aztán tavasz pitymallódon mindkettőnknek a szíveinkben, hogy nyerjük meg a csatát.
(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Nézem, hogy kertemben az elholt ruhát levetett fák, hó alatt roskadnak,
Nézem, hogy a kertemben van-e szeretet hó alatt, ott szívek dobbannak?
Nézem, hogy kertemben az elholt ruhát levetett fák, hó alatt roskadnak.
Te ronda, arctalan törpe, micsoda gonosz gumó van a hátadon,
Benne hordozod éltem ellenszerét, így nincs otthonom a világon?
Amit te rám erőltetsz, az maga az emberi tragédiám, én így élek,
Ki tudja mennyim van valójában hátra, majd szemfedő jelzi... már nem élek…
Vecsés, 2021. október 11. – Kustra Ferenc József – íródott részben: 3 soros-zárttükrös -ben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága... (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!)
Teraszon ülünk csendesen,
Eszünk, borozunk rendesen.
Csendben, némán beszélgetünk,
Felrémlik előttünk életünk.
Később szó kerül jövőről,
Én lemondok a desszertről.
Inkább anekdotázgatok,
Így derűs perceket okozok.
Van sikere másnak, nekem is.
Eldöntjük az élet szép, vagyis
Azt inkább, hogy éljük életünket
Ha már megkaptuk létünket.
Lassan telik az ember ideje,
Lassan ránk száll a csendes este.
Békesség, szeretet leng körül,
Társaság emészt, csendben ül.
Hessentjük a szúnyogokat,
Topogtatjuk lábainkat.
Ezzel verjük taktust, ütemet,
Sorra vesszük sok éneket.
Ez kéne most is, mit oly’ rég
Ez gyermekkoromban történt még.
Sajna békés idők elmúltak
S ezek ma már csak vágyak.
Vecsés, 1998. október 20. – Kustra Ferenc József
Eszünk, borozunk rendesen.
Csendben, némán beszélgetünk,
Felrémlik előttünk életünk.
Később szó kerül jövőről,
Én lemondok a desszertről.
Inkább anekdotázgatok,
Így derűs perceket okozok.
Van sikere másnak, nekem is.
Eldöntjük az élet szép, vagyis
Azt inkább, hogy éljük életünket
Ha már megkaptuk létünket.
Lassan telik az ember ideje,
Lassan ránk száll a csendes este.
Békesség, szeretet leng körül,
Társaság emészt, csendben ül.
Hessentjük a szúnyogokat,
Topogtatjuk lábainkat.
Ezzel verjük taktust, ütemet,
Sorra vesszük sok éneket.
Ez kéne most is, mit oly’ rég
Ez gyermekkoromban történt még.
Sajna békés idők elmúltak
S ezek ma már csak vágyak.
Vecsés, 1998. október 20. – Kustra Ferenc József
Talán e század lesz a végső,
s néha gyötör a félelem,
mi lesz, ha bűnök tengerében
veszni látszik az értelem?
Néha könnyeim halmazában
ezernyi kín közt ébredek,
örökös harcban e világgal,
mely megannyi mindent tönkretesz.
Nem vagyok több, mint apró porszem,
mit szerte-szét hord a kósza szél,
üvöltve, nyögve, vad viharban,
de mégis mindig jót remél.
Ezernyi évnek viharában
átléptünk annyi mindenen,
de mégis mindig talpra álltunk,
sosem győzött le semmi sem.
Az ember annyi, mint apró porszem,
de hegyekké lesz, ha összeér,
s egymást karolva, összefogva,
a végén úgyis célba ér.
Mert hiszem azt, hogy jó az ember,
s e sokat nyúzott nemzedék
összefog, hiszen unokáink,
gyermekünk léte most a tét.
s néha gyötör a félelem,
mi lesz, ha bűnök tengerében
veszni látszik az értelem?
Néha könnyeim halmazában
ezernyi kín közt ébredek,
örökös harcban e világgal,
mely megannyi mindent tönkretesz.
Nem vagyok több, mint apró porszem,
mit szerte-szét hord a kósza szél,
üvöltve, nyögve, vad viharban,
de mégis mindig jót remél.
Ezernyi évnek viharában
átléptünk annyi mindenen,
de mégis mindig talpra álltunk,
sosem győzött le semmi sem.
Az ember annyi, mint apró porszem,
de hegyekké lesz, ha összeér,
s egymást karolva, összefogva,
a végén úgyis célba ér.
Mert hiszem azt, hogy jó az ember,
s e sokat nyúzott nemzedék
összefog, hiszen unokáink,
gyermekünk léte most a tét.
Hogy magányos vagy, attól ne félj,
Mert a csend hozzád mindig beszél…
Beszél neked az a múltról, az elmúlásról,
Beszél neked szépről-jóról és minden másról.
Te az élet színpadán, nem vagy csak egy látomás,
Bár szemed körül a sírás-rívás, mély árkot ás
És életed feldolgozása agyad tébolya,
Nézel, és bár messze látsz, nézésed oly’ tétova…
Érzem is, hogy minden eltűnik a csendben,
Sűrű köd van mögöttem a végtelenben,
A fránya csend lassan melankolikussá tesz
De a hang violinkulcsát... még asztalra tesz.
A csend méláztat, elgondolkodtat
És mint vad lovas, köröttem vágtat,
De én nevetek, mert dobogása sem hallik,
Közben a melankólia belém furakszik.
A csend is majd jön, megérkezik a sötétedéssel,
Azonnal át is ölel, pőrén, teli mély érzéssel.
Egymást ölelve elindulunk az éj sötét útján,
És majd életet mutatunk az éjnek, bár úgy sután.
Reggel majd megállapítom, hogy a tegnap itt hagyott
És még mindig csendben szétfolyó vízcseppecske vagyok?
Óh, Te csend, de hogyan? Melletted, veled élek?
Míg ez így van, addig semmitől én nem félek.
Itt vagy és ahogy majd lassan, biztosan múlnak az évek,
Szembejönnek szomszédok, barátok, ők is már mind vének.
Még talán hosszasan maradok és így veled élek,
Maradok, és nem leszek társa hulló falevélnek.
Nekem, az élet vándorának hosszú útja jó,
Veled közben megpihenni, bíz’ enyhülést adó.
A földi ősvényen járunk, mit várunk az égi jel!
Csend! Te vagy szívemnek éneke, tovább a csúcsra fel!
A Hold esténként előjön és úgy lassan bandukolva
Komótosan, békésen járja az útját napról-napra,
A kertek, a házak közé szeretettel betekint,
És csendet, nyugalmat, békességet, álmot reánk hint.
Egyszer amint csendben ücsörgők a szomszédos réten,
Teliholdon elbambulva... magam csendjében nézem.
Mélyen elgondolkodok a sorsom hajókötélből font húrján,
Nem játszom a szomorút… az vagyok úgyis az éveim múltán…
Mélán, csendben nézek fel az égre, majd’ elhagy a tudat,
Karom is lehull, csend meg csak ölel… nincs fájó indulat.
Szótlan a csend, mutatja, ez a nyáresti holdvilág
És tudatja velem, hogy lesz még holnap, lesz napvilág.
Ahogy csendben ücsörgők, felismerem, hogy csak egy "kis pont" vagyok,
Mert felnézve úgy látom, hogy kicsinylőn intenek a csillagok.
Azért… láttam a tiszta lelküket és benne a csendes, vágyat,
Az örömtelit, a végtelent, a megbocsájtót, fény, a lágyat.
Biztosan tudom, hogy a "kis pontot" is fogadják, ha arra jár
És ez én lennék! Megyek én majd arra fele, ha időm lejár…
Majd megyek én, ha a csend is szól, és ha felkészültem az útra,
De oda már hátizsák sem kell, ez már csendes, magányos túra…
Az emlékek olyan szépek! Most még emlékezek,
Kezdek fázni, sután sétálva házba bemegyek.
Várom a reggelt, bár mindig más a napfelkelte,
Csend súgja, nyugalom, messze még a naplemente…
Az éjszaka csendjét kitölti az éjség sötétje,
Látni semmit, csak a vén Hold baktat… ezüst holdfénybe.
Vecsés, 2014. július 3. – Kustra Ferenc József
Mert a csend hozzád mindig beszél…
Beszél neked az a múltról, az elmúlásról,
Beszél neked szépről-jóról és minden másról.
Te az élet színpadán, nem vagy csak egy látomás,
Bár szemed körül a sírás-rívás, mély árkot ás
És életed feldolgozása agyad tébolya,
Nézel, és bár messze látsz, nézésed oly’ tétova…
Érzem is, hogy minden eltűnik a csendben,
Sűrű köd van mögöttem a végtelenben,
A fránya csend lassan melankolikussá tesz
De a hang violinkulcsát... még asztalra tesz.
A csend méláztat, elgondolkodtat
És mint vad lovas, köröttem vágtat,
De én nevetek, mert dobogása sem hallik,
Közben a melankólia belém furakszik.
A csend is majd jön, megérkezik a sötétedéssel,
Azonnal át is ölel, pőrén, teli mély érzéssel.
Egymást ölelve elindulunk az éj sötét útján,
És majd életet mutatunk az éjnek, bár úgy sután.
Reggel majd megállapítom, hogy a tegnap itt hagyott
És még mindig csendben szétfolyó vízcseppecske vagyok?
Óh, Te csend, de hogyan? Melletted, veled élek?
Míg ez így van, addig semmitől én nem félek.
Itt vagy és ahogy majd lassan, biztosan múlnak az évek,
Szembejönnek szomszédok, barátok, ők is már mind vének.
Még talán hosszasan maradok és így veled élek,
Maradok, és nem leszek társa hulló falevélnek.
Nekem, az élet vándorának hosszú útja jó,
Veled közben megpihenni, bíz’ enyhülést adó.
A földi ősvényen járunk, mit várunk az égi jel!
Csend! Te vagy szívemnek éneke, tovább a csúcsra fel!
A Hold esténként előjön és úgy lassan bandukolva
Komótosan, békésen járja az útját napról-napra,
A kertek, a házak közé szeretettel betekint,
És csendet, nyugalmat, békességet, álmot reánk hint.
Egyszer amint csendben ücsörgők a szomszédos réten,
Teliholdon elbambulva... magam csendjében nézem.
Mélyen elgondolkodok a sorsom hajókötélből font húrján,
Nem játszom a szomorút… az vagyok úgyis az éveim múltán…
Mélán, csendben nézek fel az égre, majd’ elhagy a tudat,
Karom is lehull, csend meg csak ölel… nincs fájó indulat.
Szótlan a csend, mutatja, ez a nyáresti holdvilág
És tudatja velem, hogy lesz még holnap, lesz napvilág.
Ahogy csendben ücsörgők, felismerem, hogy csak egy "kis pont" vagyok,
Mert felnézve úgy látom, hogy kicsinylőn intenek a csillagok.
Azért… láttam a tiszta lelküket és benne a csendes, vágyat,
Az örömtelit, a végtelent, a megbocsájtót, fény, a lágyat.
Biztosan tudom, hogy a "kis pontot" is fogadják, ha arra jár
És ez én lennék! Megyek én majd arra fele, ha időm lejár…
Majd megyek én, ha a csend is szól, és ha felkészültem az útra,
De oda már hátizsák sem kell, ez már csendes, magányos túra…
Az emlékek olyan szépek! Most még emlékezek,
Kezdek fázni, sután sétálva házba bemegyek.
Várom a reggelt, bár mindig más a napfelkelte,
Csend súgja, nyugalom, messze még a naplemente…
Az éjszaka csendjét kitölti az éjség sötétje,
Látni semmit, csak a vén Hold baktat… ezüst holdfénybe.
Vecsés, 2014. július 3. – Kustra Ferenc József
