Ma reggel a tükörbe néztem
és egy szörnyeteggel álltam szembe.
A szemhéja félig szemébe lógott, és
az egyik szem karikás, a másik duzzadt volt.

Haja ritkán, de kócosan
minden irányba mutatott,
és bajusza, szakálla száradt nyáltól
sápadt, laza bőréhez tapadott.

Később, megmosakodva és fésülködve,
reggeli és kávé után, újra a tükör elé álltam,
és lám, szemhéjam elég normálisnak tűnt,
a karika szemem alatt már csak enyhe árnyék.

A duzzadás is alig látszott. Hiába!
Az évek jelei halmazodnak - ketyeg az óra -
mert egy szörnyeteg lappang ráncos bőröm alatt,
melynek hegyesedik, és nagyon is lógni kezd az orra.

Az első jázmin szirmok
fehéren elkezdtek virágozni
a száraz téltől megvíselt kertünkben.

Illatuk hamarosan fog terjedni,
édesen, majdhogy szédítő varázzsal:
e hírnők kit figyelmen kívül hagyni nem lehet.

De a vörös Afrikai talaj még
annyira omladozó mint az alvadt vér,
és a gyep annyira fakó mint a szürkülő szalma.

Az esőt viszont ki kell várni,
mely csak az első nagy kánikula után elvárható.
Akkor fog csak a föld lábra állni
mint egy zöld és dicsős feltámadott.

Nem szeretném követni a trendeket.
Szavakkal engem megvenni nem lehet.
Ma is azt mondom el, ami én vagyok.
Bármit is mondjanak nekem a „ nagyok „.

Persze értem én, hogy ez a fő sodor,
mert ezt szajkózza mindíg a fő tudor.
Engedtessék meg nekem a gondolat.
Szamár sem tanítja futni a lovat.

Leköpött a jó barátom,
a púptalan teveféle.
Utólag én nagyon bánom,
hogy nem mentem fedezékbe.

Pedig nyugodtan kérődzött,
mikor hátat felmálháztam.
Úgy látszik, hogy megsértődött,
pedig mindent megpróbáltam.

Láma komát hazavittem,
de ő köp, rúg nyakkal bírkóz.
Először még kinevettem,
de nem tetszik nekem e póz.

Nem kap semmit ma ebédre,
hát ne szórakozzon itt nekem.
Így az lesz ennek a vége,
máskor csúzlival etetem.

Ismét eljött hát a virradat,
egy tegnapból született holnap.
Az idő mellettem elhalad.
A mából hogy lett egy másnap?

Az ó helyet ad új világnak,
én tétován tovább is megyek.
Próféták vajon mit is látnak?
Sivataggá vállnak a hegyek.

Voltam én régen kis legényke,
már fakulnak a régi álmok.
Itt elfárad az ember lelke,
kaktusszá vállnak a virágok.