Tested a lelked temploma,
ápold, gondoskodj róla.
Gondozd templomod oltárát,
hogy letérdelhess oda.

Ügyelj hát minden napodra,
tested egészségére,
lelkednek is szüksége van
otthonra, melegségre.

Önzetlenül viszonozza
a jó bánásmódodat,
ünnepnappá varázsolja
a hétköznapjaidat.

Tested szeresse a lelked,
Te vagy az Ő otthona,
fizikai életednek
Ő a lelki támasza.

Minden egyes este, felnézek az égre..

Milliónyi csillag, ragyog ott szépen!

Van egy csillag, mely szebb mint a többi!

Te vagy az a csillag, ki rám ragyog mindig..

Távol vagy tőlem, s hiányzol nagyon..

Ne feled el soha. SZERETLEK NAGYON!

Mindig az a legszebb álom
amely sosem teljesül,
mert a legédesebb érzés
mindig mardos legbelül.

Mennyi vágy,és mennyi sóhaj
melytől szívünk megremeg
mért kell mégis futni hagyni?
Józan ész nem érti meg!

Jó lenne tán úgy szeretni
ahogy senki sem szeret?
Szenvedélytől tűzben égni
akkor is,ha megsebez?

Mint egy vulkán úgy kitörni
lávát szórva messzire,
aztán csöndben messze futni,
s nem nézni ,más vérzik.-e?

Talán mások így tennének
nem törődve semmivel,
majd csöndesen elsuhannak,
és beérik ennyivel.

Ó! én inkább félre bújva
messze űzöm álmomat
s bár az álmom szertefoszlik
büszkeségem megmarad.

Csendes az erdő halkan hull a hó,
hajnalra a fákat lágyan betakaró.

Ébred a vaddisznó, ébred a szarvas,
távolból egy varjú károgást hallat.

Megindul az élet, élelmet keresnek,
vaddisznó az orrával feltúrja a földet.

A fák sűrűjében szarvas lépked csendben,
lába alatt mégis egy ág megreccsen.

Riadtan megáll, figyelme nem lankad,
egy ideig csak áll, majd tovább baktat.

Lassan közelít egy tisztás felé,
etető áll, s benne széna friss illata száll felé.

Madarak is éhesek, röpködnek fáról-fára.
Fenyő ágain keresnek enni, mégsem találnak.

Bokrok sűrűjében mi piroslik ottan?
Odaszáll egy rigó, hogy jobban lássa.

Hangos csipogással hívja társait,
gyertek ide gyorsan, találtam valamit.

Jön a madársereg, ellepik a bokrot,
kínálja magát a sok piros bogyó.

Mohón nekilátnak, nem irigy egy sem,
újonnan érkezők is serényen esznek.

Van még bokor elég, rajta érett bogyó,
jut itt bőven enni, míg nagy a hó.

Lassan esteledik, elcsitul az erdő.
Elbújik a sok állat a fagyos szél elől.

A nap is alábukik, hegy gerincén még látni,
vékony vörös csíkja rajzolja körbe a fákat.

Őszi kék ragyogva száll ma
rőt rozsdának ellenállva
fák közt ringatózó alkony
emlékeink hangja lebben

peregnek regényes halkan
filmkockákon éled lassan
feltündököl a kék térben
mint égre-fűzött lámpasor

körbe-aranylón az évek
sorolnak ? előttem élnek
dúdolnak fülembe szépen
megelevenedő dallam

nyújts felém szeretőn újra
szíved a lelkemnek kútja
fuss által a tűzfalakon
csodát váró éterien

lásd a lenyugvó nap is fenn
kegyébe fogadott minket
pirosan őrzi az álmunk
csörgedező patakokban