Az én kincseim különös kincsek,
és nekem olyan fontosak,
mint a levegő, melyet beszívok,
s kitágítja az orromat.

Amikor tépett álmaimból
néha riadtan ébredek,
úgy félek: s álmos tekintettel
bénultan, őket keresem.

Hallom, ahogyan hozzám szólnak
álmomban. Szinte észlelem
minden apró kis mozdulásuk,
pedig már nincsenek velem.

Olyan nehezen múlnak a percek,
pedig az óra úgy ketyeg,
mintha valami itt lüktetne
fejemben. Furcsán, idebent.

Oly messze vannak. És olyan ritka,
amikor velük lehetek!
Olyankor szinte újra élek
minden percet, mely elveszett.

Annyi öröm, és annyi féltés
él bennem, s most is őrizem
elhasznált szívem rejtekében,
mélyen bezárva, idebent.

Istenem! Add, hogy végre egyszer
köztük lehessek, míg lehet!
Hiszen az idő úgy suhan már
fölöttem, mint az éji nesz.

Fehér lepellel, búcsút intve
deret szitál a fák felett,
s messzire tűnik, akár az álom,
amely oly régen elveszett.

Vigyél haza. S maradj itt vélem.
Had legyek nyugtatód a késő esti éjben,
vigyél haza. Nélküled félek.
Had bújjak karjaidba megcsitulni végre.

Oly jó a csend. Nem kell a szó sem.
Elég, ha itt maradsz és hozzád bújok félve.
Maradj velem. Had legyen végre
egyedül csak miénk az éjjel melegsége.

Tudom, hogy nehéz néha az élet,
gyakran már azt hiszem, csak én szeretlek téged.
Mégis hiszem. Nincs az a végzet.
Amelyik tőlem egyszer elszakíthat téged.

Vigyél haza. Had legyek néked
apró kis fénysugár a lelked sötétjében.
Hisz jól tudod: Szeretlek téged.
Nélküled oly üres és céltalan az élet.

Oly sokak nevében könyörgöm, néked
ne űzz el minket, Istenem!
Ne hagyj magunkra félelmeinkkel!
Nyújts felénk segítő kezet.
Azoknak segíts, kik könnyező szemmel
éhbérből sírva-ríva tengenek,
reszketeg ujjukat imára zárva
kérik, hogy végre jobb legyen.
Mért kevesebb, ki kemény munkával
keresi sovány kenyerét,
mint az, ki másokat kizsákmányolva
kényúrként éli bűnös életét?
Mért nem segítesz? Hiszen Te látod,
mennyi könny hullik minden éjszaka,
arcukon hosszú barázdát szántva,
mint egy hömpölygő, áradó patak.
Miért hagyod, hogy hitükben ingva,
kétségbeesve elforduljanak?
Hiszen ebben a gonosz világban
számukra nincs már semmilyen vigasz.
Isten! Ha vagy még, mentsd meg e földet,
hisz ez itt izzó, égető pokol!
Nem bírjuk tovább! Egy életünk van!
Itt a mennyország, s itt van a pokol.
Minek már akkor mennyország nékünk
amikor semmit sem észlelünk?
Most segíts, amíg tehozzád szólunk!
Most add meg, ami jár nekünk!

Munkás… poéta-napok

Poéta vagyok és teszem a dolgomat sokszor lelkesen,
De azért sokszor, inkább kitartóan, fölöttébb csendesen…

Ne fogja repülésben, a lelkemet semmi sem vissza,
Mondanivalóm érthető, a lelkem szándéka tiszta!
Itt, szobában elmélyült a csend, hangját lelkem beissza.

Az én lét-templomom a dolgozószobám és én vagyok a papja.
Oltárom az íróasztal, szép-régi és hiszek hittel magamba…
Magamnak minek gyónjak: irgalmatlanul kordába vagyok tartva.

Kevesen vannak köztünk igazi egyéniségek,
És általában el vannak nyomva jó szélsőségek…
Sok az a kicsinek tűnő, de olyan nagyobbacska apróság,
Amiről írni kell, mert mutatja, hogy ijesztő a valóság.

Nekem a vers lehetne akár villanófény-pillanat ridegsége
Vagy szentjánosbogárnak az esőben elmúló árokparti fénye…
Jó inkább az udvari sárgarigóink, nekem trillázó éneke.

Öregszem és lehet, már csupán ön- ámítom magamat
Nézek néha az égre, mert megszerettem már varjakat…
Ma már, inkább magamnak hiszek és élvezem... nyarakat.

Néha hallom is én, hogy kint a kerti kavicson,
Az ihlet fénye, kanyarogva szobámba oson.
Asztalomnál szimbiózisba kerülünk,
Eggyé válunk, mélyen egymásba mélyedünk.
Ujjaimmal a pennámat fogom és írok
Ővele a kezem és penna közt villódzok.

Közben igényem... pennát gyorsan leteszem,
Összekulcsolom két tentás, író kezem...
Úrnak a hálámat gyorsan elrebegem.

Ezután ismét egymást érintjük a pennán és a papíron,
És tovább villódzik a pillanat… úszunk az írás-hatalmon.
Ünneplőbe is öltöztettem lelkemet… ezen jó alkalmon.

Ha már a szóvirágokkal emberek segítségére leszünk,
Akkor már könnyebb lesz az ö életük és a mi író-lelkünk!

Ki az, ki a várt híreket hozó hírnököt saját háza táján,
Amikor ő nem is volt messze hírekért... megjött... csak várt a vártán…
A poéta híre nagy hír az olvasónak… bíznak, várva-várván…

Vecsés, 2015. június 18. – Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában…

Lett egy háború és azóta egy másik háborús világhelyzet… Lebeg az atomháború rémképe is.

Van nekünk keleten is ősz, évszakváltozás közelében...meg van még keletebben...
Ősz rafinált, mert sok esőt hoz magával, de a sárral nem ő birkózik, magával...
Nyáron nagyon kiszáradt föld élvezettel iszik, mint függő... kezdi érzeni ki ő...

Biztos vagyok benne, ősz meg akarja bosszulni múlt nyarat... SMS télnek: hozzon havat!
A hadban álló felek a szomszédban, éppen erre készülnek, meg hidegre... jobban!
Béke persze nincs még, reszket, mint a nyárfalevél... de ugyanez van az ellenségnél...

Drón, az bizony naponta repül erre-arra s nem takarhatjuk le teáscsészével...
Háború is tudja, mit tesz az évszak, de harcolók... felek, olyanok, mint félvakok...
Tevekénység őszi esőben, nagyon lecsökken, katonák harci kedve nem csökken...

Lövedék repül hidegbe is, bár katonáknak a sártocsogás igen nem jó is.
Fecskék, gólyák, a ludak más hazába mentek, a katonák bunkerban fetrengenek.
Sem egy méretes drón, sem nem egy méretes aknavető, ha jő... nem barát, álnok ő!

Béke kendnek, esős időben nem jár erre... jóindulatú, nem front-fenegyerek...
Tűzszünet, ha tán'-talán segítene... de manapság a frontok esküdt ellensége.
Katonák naponta esdenek... de a latyakos, majd hideg bunkerban, létezzenek?

Vecsés, 2024. október 1. – Kustra Ferenc József- íródott, leoninusban, mint a jövő vázlata… a szomszédban cca. 1000 napja kivitelében… Nyugaton a helyzet változatlan.