Úgy szeretek az esőben sétálni
olyankor nem látja senki ha sírok,
nem kell semmihez jó képet vágnom
ha hulló könnyeimmel oly nehezen bírok.

Szeretem érezni míg lehulló cseppje
végigszántja a sápadt arcomat,
lelkem mélyéről mélyen felfakadva
messzire mossa a bánatomat.

Olyan jó érezni üdítő cseppjét
míg csapongva száll bennem minden gondolat,
mely tisztára mossa az ég bársony kékjét
s messzire sodorja minden gondomat.

Olyan jó érezni végre hogy élek!
S míg szivárvány hídon bújik át a nap,
sugárzó fényével színeket varázsol
boldoggá téve holnapjaimat.

Mama vegyél fel! Elfáradt a lábam!
nem is tudok már szinte lépni sem,
hadd fonjam kis kezem nyakad köré lágyan
hogy érezzem ahogy magadhoz ölelsz.

Olyan jól esik karjaidba bújni!
Olyankor nem bánthat engem senki sem,
karjaid között biztonságra lelve
nem is fáj nekem többé semmi sem.

Mama vegyél fel! Ne törődj most mással!
Tehozzád nyújtom csöppnyi kis kezem,
ne dolgozz annyit ha itt vagyok nálad
csak engem kényeztess ha itt vagyok veled.

Mama látod? Most olyan jó végre!
Hisz te is fáradt vagy, hallom hogy pihegsz!
Karodba bújva érzem ahogy dobban
míg magadhoz ölelsz, szerető szíved.

Picinyke teste kezemben
többi élettelen tetem...
De csak nézhetem
A könny marad nekem
Fekszem
Lassan eleresztem
Hátamra nehezül újra keresztem
Marad a kérelem
Testét rongyba tekerem
Mely tartja melegen
De hiába eb-gyermek kínja, taszítja sírba.
Keserves hangjai rövid életének
Fülembe üvöltő hangként térnek
Sorstól választ hiába kérek
Fájdalmas nézése anyja szemének
Hogy kölykét senki nem menté meg
Elvette tőle őt az élet
Kérdő barna szempár tövisként szúr bele szemembe..
..miért nem tettél semmit ember Te...
Ha hatalmad tenger ...
Kicsiny jószág utolsó nyög-kérdése szakítja félbe
Miért nem lehetett a világban helyem
Miért nem bújhatott anyámhoz testem
Miért nem léphettem ki világi körbe
Miért fogad be a föld korán örökre
Miért nem lehetek játszó ebgyerek
Mit vétettem én neked ...
Hogy éltem korán elveszed
S a kis életláng kialszik
Apró test elernyed
Szép vadász mezőkön örökkön kérlelhet
S ököl be szorul ekkor a kéz
Fájdalmas szempár égre néz
S átkozza az isteni eget
Miért vette el tőle kit várt, szeretett.
Néma kínban állva
Csodára többé nem várva
Búslakodik a tehetetlen ember
Kit isten keze megver
Lázadó dühével állja ütéseit
S tűri fojtván szenvedéseit
Tekergeti újra sebeit
S vési kérdésit
Düh és harag futkos de céltalan
Nincs kit okolni, sors ha van..
Feleljen nekem
Miért teszed ezt velem?

El kell engedjelek ó, te féltő gondolat,
Meg kell váltsa szívemet, a szüntelen hódolat!
Hogy erőt vegyek magamon végre,
És felalhassak egy üres székre!
Hogy kiálthassak onnan egy nagyot,
Mely által felnéznek rám a nagyok,
És elhiggyék, hogy létezem, hogy vagyok,
De az egómmal együtt hízok, dagadok!
És ott fenn a széken felnövök!
A fellegek közé lövök!
Hangom, mint a harsona!
Féljen apám rokona!
Mert, hogy az is én vagyok,
és ha majd egyszer meghalok,
Lássátok ki voltam én
egy meg nem szűnő sárga fény...

Rügyeznek a fák odakint a kertben
bontani vágynak már szirmaikat,
Akár az én szívem, napfényre várnak
hogy virágba borítsa ágaikat.

Olyan jó lenne napfényben élni
hogy érezzem végre fénylő sugarát,
hisz oly nehéz mindig árnyékban élni
sötétben bolyongva, hol senki se vár.

Úgy szeretnék végre napfényben fürödni
nézni, hogy virágba borulnak a fák,
érezni mikor megdobban a szívem
míg előtte suhan el a kék madár.