Idő 
Értékelés 
Értékelés A Nagy Háborúban
A repülősök a köd ellenére, parancsot kaptak felderítésre?
A zászlós, könyörögve nézett a kapitányra, de nem ment bevetésre.
Most Thélis még nem tartotta alkalmasnak ilyen időben repülésre.
Bevetésen, Neuville volt a pilóta, Berthier meg a társa.
A pilóta két éve volt már a repülő osztag oszlopos tagja.
Bevetések előtt izgatott volt, mint szülésnél a bába,
De soha sem közelítette meg a halál gondolata.
A német lövészárkok fölé értek, a köd és a föld között,
Egy sötétes, folyosó-szerű nyilasban, az ellenség fölött.
A gép, teljes sebességgel, csak belevetette magát,
Német gyalogosok csak nézték a távolodó farkát.
Olyan közel voltak a földhöz, hogy látták a lövészárkok belsejét,
És teljesen ki lehetett venni az árok-mellvédek reliefjét.
Legfeljebb tizenöt méter, gondolta Neuville, összeszorított foggal,
Bizonyára lőnek is ránk, meg talán ordítanak nekünk, teli torokkal.
A gyakorlott pilóta keze, azonban erősen fogta a kormányt,
A gép így határozottan tört előre, keverve a köd-állományt.
A pilóta még nem félt ajkát bevonta... köd ízetlen nedvessége,
Az ellenzőt is belepte a köd, vastag, harmatszerű sűrűsége.
A szél dühödten korbácsolta szabadon hagyott homlokát,
A gép meg maga előtt, csak hajtotta-tolta a köd falát.
Neuville, előkelő származása okán, nem akart lövészárokba menni,
Így ajánlották, bár nagyon veszélyes, de ha tetszik, próbáljon meg pilóta lenni.
Küzdelem tombolt az akaratereje és gyávasága között... Nem látta senki?
Ujjaival görcsösen markolta a magassági kormányt,
És a lövészárkok rendszere fölött, tartotta az irányt
Ahogy közeledtek a célhelyhez, a köd csak erősödött,
És csak alig látszott a lövészárkok rajza a föld fölött...
Berthier is izgult, egészen másért, bár már ő is két éve szolgált,
Félt, mint mindig, ha úgy vélte, hogy nem tudja ellátni a szolgálatát.
Végigrepülték a frontot, Soissons és Reims között,
De végül is nem láttak semmi jelentőst sem, köd mögött.
Így Berthier az ujjával, hazafelé irányt bökött.
A repülőtéren Thélis kapitány, fel és alá járkált hosszan,
Jean zászlós is ott várta a gépet, izgultak... egyre csak jobban.
A Veste felől, a ködvattától tompítva, mormogás hallatszott,
De a zászlós nem tudtam megkülönböztetni, szél fújt, vagy mást hallott.
A kétfedelű, hirtelen vált ki, megjelent a ködből,
Neuville mesterien tette le a széles ívből.
A hangárhoz gurult, a pilóta a kabinjából kiszállt.
Berthier meg mozdulatlanul ült tovább, semmit sem csinált.
A kapitány odament, megrázta, de a keze leesett?
Berthier egyenruhája a bal válla alatt volt tépett?
Rögtön kórházba bevitték, de útközben már nem lélegzett?
Neuville nem tudta megmondani, rájuk lőttek-e,
A motor és a szélzúgásba, ő nem hallott semmit se?
Vecsés, 2015. július 27. ? Kustra Ferenc - Joseph Kessel: ?A repülőtiszt? c. regénye ihletésével írtam.
A repülősök a köd ellenére, parancsot kaptak felderítésre?
A zászlós, könyörögve nézett a kapitányra, de nem ment bevetésre.
Most Thélis még nem tartotta alkalmasnak ilyen időben repülésre.
Bevetésen, Neuville volt a pilóta, Berthier meg a társa.
A pilóta két éve volt már a repülő osztag oszlopos tagja.
Bevetések előtt izgatott volt, mint szülésnél a bába,
De soha sem közelítette meg a halál gondolata.
A német lövészárkok fölé értek, a köd és a föld között,
Egy sötétes, folyosó-szerű nyilasban, az ellenség fölött.
A gép, teljes sebességgel, csak belevetette magát,
Német gyalogosok csak nézték a távolodó farkát.
Olyan közel voltak a földhöz, hogy látták a lövészárkok belsejét,
És teljesen ki lehetett venni az árok-mellvédek reliefjét.
Legfeljebb tizenöt méter, gondolta Neuville, összeszorított foggal,
Bizonyára lőnek is ránk, meg talán ordítanak nekünk, teli torokkal.
A gyakorlott pilóta keze, azonban erősen fogta a kormányt,
A gép így határozottan tört előre, keverve a köd-állományt.
A pilóta még nem félt ajkát bevonta... köd ízetlen nedvessége,
Az ellenzőt is belepte a köd, vastag, harmatszerű sűrűsége.
A szél dühödten korbácsolta szabadon hagyott homlokát,
A gép meg maga előtt, csak hajtotta-tolta a köd falát.
Neuville, előkelő származása okán, nem akart lövészárokba menni,
Így ajánlották, bár nagyon veszélyes, de ha tetszik, próbáljon meg pilóta lenni.
Küzdelem tombolt az akaratereje és gyávasága között... Nem látta senki?
Ujjaival görcsösen markolta a magassági kormányt,
És a lövészárkok rendszere fölött, tartotta az irányt
Ahogy közeledtek a célhelyhez, a köd csak erősödött,
És csak alig látszott a lövészárkok rajza a föld fölött...
Berthier is izgult, egészen másért, bár már ő is két éve szolgált,
Félt, mint mindig, ha úgy vélte, hogy nem tudja ellátni a szolgálatát.
Végigrepülték a frontot, Soissons és Reims között,
De végül is nem láttak semmi jelentőst sem, köd mögött.
Így Berthier az ujjával, hazafelé irányt bökött.
A repülőtéren Thélis kapitány, fel és alá járkált hosszan,
Jean zászlós is ott várta a gépet, izgultak... egyre csak jobban.
A Veste felől, a ködvattától tompítva, mormogás hallatszott,
De a zászlós nem tudtam megkülönböztetni, szél fújt, vagy mást hallott.
A kétfedelű, hirtelen vált ki, megjelent a ködből,
Neuville mesterien tette le a széles ívből.
A hangárhoz gurult, a pilóta a kabinjából kiszállt.
Berthier meg mozdulatlanul ült tovább, semmit sem csinált.
A kapitány odament, megrázta, de a keze leesett?
Berthier egyenruhája a bal válla alatt volt tépett?
Rögtön kórházba bevitték, de útközben már nem lélegzett?
Neuville nem tudta megmondani, rájuk lőttek-e,
A motor és a szélzúgásba, ő nem hallott semmit se?
Vecsés, 2015. július 27. ? Kustra Ferenc - Joseph Kessel: ?A repülőtiszt? c. regénye ihletésével írtam.
Sokszor nem értem.....!
Sokszor nem értem az embereket,kik lelkük mélyén ugyan arra vágynak!
Sokszor nem értem,hogy tudhatott pár ember ekkora hatalmat szerezni magának!
Nem értem,hogy hagyhatjuk boldogságunk veszni!
Nem értem,miért hagyjuk az értékeinket megsemmisíteni!
Sokszor nem értem,miért bántjuk azt aki folyamatosan ad!
Sokszor nem értem,hogy lehetünk mi mindannyian ugyanolyan; vak!
Nem értem az embereket,nem értékelik azt ami megadatott!
Nem értem,hogy nem vesszük észre,hogy minden megvan, mit akarunk, de mi még is a megélhetésért harcolunk!
Drága Földanya; Bocsánatodért esdekelek,hogy nem vesszük észre,hogy te vagy boldogságunk! És csak kutatunk,keresünk,de semmit nem találunk! Pedig benned minden meg van, mi embernek kell! Hisz Isten így alkotott meg! Mindent ami te vagy,és ami benned van, és minket akiket a képmására alkotott,tű hegynyi pontossággal, egymást szolgálva!
Hisz állataid, csodás lényükkel minket segítenek! De mi helyettük gépeket alkotunk és gyártunk! Házaink téglából vannak, mikor lehetne abból ami rajtad terem, Földanya!
Az utaink aszfalt borítja, mikor lehetne a te pázsitod,és pora! Gyönyörű szép hatalmas tájad látván,megbecsülve, vigyázva és óvva!
Őseink kincseit elveszítjük,mikor ők mutatták meg miből,hogyan,mit készítsünk!
Mindenkit megáldva,születésekor valami tehetséggel,hogy tanítsuk egymást!
Ha a természettel együtt élnénk,oly szép lenne minden! Hisz te mindent meg adsz nekünk!
Isten jóvoltából! Hisz Oly szépen megalkotta e világot!
Sokszor nemértem......!
Nem értem az embereket,hogy darált beminket, pár nagy hatalmu ember!
Akiket Isten bukott Angyala vezet!
Akik döntenek felettünk,hogy miképp éljünk és tegyünk! Lassan elpusztítva FöldAnyánkat,ki semmizve teljesen!
És akkor már nem lesz választásunk,birkaként,mosott aggyal haladunk mind végig az úton! Ahol csak a nagy hatalmúak, kéjjel, kedvel, rajtunk nevetve élhetnek,mert ez az ő gonoszságuk záloga.
Nem értem.....! Nem értem.....!
Ébredj! Ébredj! Ember....Isten alkotása! Ne hagyd magad butitva! Mert csak ők sulykolják ezt beléd,eltorzítva elméd!
Mert ők a Hatalom! A Gonosz! Tárgyakat szeretve! Pénzt felhalmozva,aminek cseppnyi értéke sincs,számukra még is a legnagyobb kincs.....
Háborút szítva! Éhezőket földbe taposva, élnek!
De mi,akiknek a szívében szeretet lakozik, ezt megváltoztathatnánk! Ne féljünk hát!
Mi, Isten gyermekei, mindennel felvértezve élünk, ha hiszünk!
Hinni kell ő benne,hogy jobbá tehessük e világot! Ha végre felébrednénk, és tennénk érte, hogy újra Boldogok legyünk! Egy Családként együtt,újra élhessünk!
Ahol az emberi értékek, újra fontossak lennének!
Ahol magasztalva vigyáznánk egymásra! Ahol egymást tanítva tanulnánk! Ahol közösen építenénk,vetnénk és aratnánk! Ahol megosztanánk és cserélnénk! Ahol ha kedvünk tartja,csak úgy útra kellnénk! És bárhol is térnénk meg, Isteni szeretettel fogadnának!
Mindenki szeretetben élhetne e földön! Szenvedés és fájdalom nélkül! Ahol nincs betegség! Mert szívünk tisztasága és nyugodtsága,testünk egészségét formálja!
Ha végre felébredne az ember, és együtt elindulnánk az úton! Boldogságunk és Szabadságunkért! Ha ezt mi, összefogva megtennénk!
A mi Istenünk elsöpőrné, a gonoszt, a földfelszínéről!
És mi Angyalok örökké élhetnénk, a
Földi paradicsomába!
Amit oly szépen megalkotott, a természet körforgássával!
Ahol Élet és Halál ugyan olyan szép, mert nem érzel hiányt,mikor az utad végéhez érsz. Hálát érezve távozol,hogy e földön élhettél! Mérhetetlen Boldogságban! Szeretetben! Eggyé válhatva a természettel!
És az utolsó szívdobbanásodnál érzed és tudod, Isteni fényed testet öltve, újra élheted e Csoda Életet!
Sokszor nem értem az embereket,kik lelkük mélyén ugyan arra vágynak!
Sokszor nem értem,hogy tudhatott pár ember ekkora hatalmat szerezni magának!
Nem értem,hogy hagyhatjuk boldogságunk veszni!
Nem értem,miért hagyjuk az értékeinket megsemmisíteni!
Sokszor nem értem,miért bántjuk azt aki folyamatosan ad!
Sokszor nem értem,hogy lehetünk mi mindannyian ugyanolyan; vak!
Nem értem az embereket,nem értékelik azt ami megadatott!
Nem értem,hogy nem vesszük észre,hogy minden megvan, mit akarunk, de mi még is a megélhetésért harcolunk!
Drága Földanya; Bocsánatodért esdekelek,hogy nem vesszük észre,hogy te vagy boldogságunk! És csak kutatunk,keresünk,de semmit nem találunk! Pedig benned minden meg van, mi embernek kell! Hisz Isten így alkotott meg! Mindent ami te vagy,és ami benned van, és minket akiket a képmására alkotott,tű hegynyi pontossággal, egymást szolgálva!
Hisz állataid, csodás lényükkel minket segítenek! De mi helyettük gépeket alkotunk és gyártunk! Házaink téglából vannak, mikor lehetne abból ami rajtad terem, Földanya!
Az utaink aszfalt borítja, mikor lehetne a te pázsitod,és pora! Gyönyörű szép hatalmas tájad látván,megbecsülve, vigyázva és óvva!
Őseink kincseit elveszítjük,mikor ők mutatták meg miből,hogyan,mit készítsünk!
Mindenkit megáldva,születésekor valami tehetséggel,hogy tanítsuk egymást!
Ha a természettel együtt élnénk,oly szép lenne minden! Hisz te mindent meg adsz nekünk!
Isten jóvoltából! Hisz Oly szépen megalkotta e világot!
Sokszor nemértem......!
Nem értem az embereket,hogy darált beminket, pár nagy hatalmu ember!
Akiket Isten bukott Angyala vezet!
Akik döntenek felettünk,hogy miképp éljünk és tegyünk! Lassan elpusztítva FöldAnyánkat,ki semmizve teljesen!
És akkor már nem lesz választásunk,birkaként,mosott aggyal haladunk mind végig az úton! Ahol csak a nagy hatalmúak, kéjjel, kedvel, rajtunk nevetve élhetnek,mert ez az ő gonoszságuk záloga.
Nem értem.....! Nem értem.....!
Ébredj! Ébredj! Ember....Isten alkotása! Ne hagyd magad butitva! Mert csak ők sulykolják ezt beléd,eltorzítva elméd!
Mert ők a Hatalom! A Gonosz! Tárgyakat szeretve! Pénzt felhalmozva,aminek cseppnyi értéke sincs,számukra még is a legnagyobb kincs.....
Háborút szítva! Éhezőket földbe taposva, élnek!
De mi,akiknek a szívében szeretet lakozik, ezt megváltoztathatnánk! Ne féljünk hát!
Mi, Isten gyermekei, mindennel felvértezve élünk, ha hiszünk!
Hinni kell ő benne,hogy jobbá tehessük e világot! Ha végre felébrednénk, és tennénk érte, hogy újra Boldogok legyünk! Egy Családként együtt,újra élhessünk!
Ahol az emberi értékek, újra fontossak lennének!
Ahol magasztalva vigyáznánk egymásra! Ahol egymást tanítva tanulnánk! Ahol közösen építenénk,vetnénk és aratnánk! Ahol megosztanánk és cserélnénk! Ahol ha kedvünk tartja,csak úgy útra kellnénk! És bárhol is térnénk meg, Isteni szeretettel fogadnának!
Mindenki szeretetben élhetne e földön! Szenvedés és fájdalom nélkül! Ahol nincs betegség! Mert szívünk tisztasága és nyugodtsága,testünk egészségét formálja!
Ha végre felébredne az ember, és együtt elindulnánk az úton! Boldogságunk és Szabadságunkért! Ha ezt mi, összefogva megtennénk!
A mi Istenünk elsöpőrné, a gonoszt, a földfelszínéről!
És mi Angyalok örökké élhetnénk, a
Földi paradicsomába!
Amit oly szépen megalkotott, a természet körforgássával!
Ahol Élet és Halál ugyan olyan szép, mert nem érzel hiányt,mikor az utad végéhez érsz. Hálát érezve távozol,hogy e földön élhettél! Mérhetetlen Boldogságban! Szeretetben! Eggyé válhatva a természettel!
És az utolsó szívdobbanásodnál érzed és tudod, Isteni fényed testet öltve, újra élheted e Csoda Életet!
(Anaforás)
Igen, elmentünk kószálni az őszi ősvényre, jártunk tisztásról tisztásra,
Igen, mindig mentünk a következő ősvényre, jártunk irtásról irtásra…
Igen, elmentünk kószálni az őszi ősvényre, jártunk tisztásról tisztásra.
Remek levegőben, a madár csivit meg csak a mélységes csendet erősítette,
Füleinknek nagy, ritka élmény volt, ahogy csend nekünk szeretetet közvetítette…
Remek levegőben, a madár csivit meg csak a mélységes csendet erősítette.
(Anaforás)
De egy tisztáson fölnéztem az égre, és juj, megláttam a feketéllő felhőket,
De jaj, hiába akartalak ölbe kapni, csak agyam generálta képzeteket…
De egy tisztáson fölnéztem az égre, és juj, megláttam a feketéllő felhőket.
Meg is rettentem jobban, mint a felhők láttán,
Agyam megbomlott volna a rád várós vártán?
Meg is rettentem jobban, mint a felhők láttán.
(Anaforás, belső rímes)
Úristen! Nem vagy itt velem! De akkor hol vagy, mond édes szerelmem?
Úristen! Nem vagy itt velem! Vajh’ hol vagy, messzi mérgezed a lelkem?
Úristen! Nem vagy itt velem! De akkor hol vagy, mond édes szerelmem?
Le is rogytam egy rozsdás, régi és magába tört fából szálkás padra,
Nem vigyáztam sem a nadrágomra, sem az ülésemes alakzatra…
Le is rogytam egy rozsdás, régi és magába tört fából szálkás padra.
(Anaforás, belső rímes)
Hmm… elhagytál, nagyon hiányzol! Pedig többször mondtam Neked, egymásnak lettünk teremtve,
Hmm… elhagytál, nagyon hiányzol! De látszik, részedről ez nem igaz, estem fenekemre…
Hmm… elhagytál, nagyon hiányzol! Pedig többször mondtam Neked, egymásnak lettünk teremtve.
(Anaforás, belső rímes)
Látom, értem, elhagytál kedvesem, vajon most merre jársz?
Látom, értem, nem úgy, mint régen, már utálsz, már nem imádsz…
Látom, értem, elhagytál kedvesem, vajon most merre jársz?
(Anaforás)
Nekem azért nem tilos csak rád gondolni
Nem tilos éjjelente veled álmodni…
Nekem azért nem tilos csak rád gondolni
(Anaforás, dupla belső rímes)
Bizony kedves, az erdőben dúl az ősz és zuhog az őszi, immár hideg eső,
Bizony kedves, a lelkemben dúl a nyári idő, a szerelmem folyvást feltörő…
Bizony kedves, az erdőben dúl az ősz és zuhog az őszi, immár hideg eső,
(Anaforás, belső rímes)
Ebben a zuhogó őszi esőben, a szerelmem irántad elveszi az eszem,
Ebben a zuhogó őszi esőben, éjjel már nem is alszok és nappal nem eszem…
Ebben a zuhogó őszi esőben, a szerelmem irántad elveszi az eszem.
(Anaforás, trió belső rímes)
Imádlak, vágylak, sőt kívánlak… kérlek ad vissza az ősi hitem,
Imádlak, vágylak, sőt kívánlak… folyó esővizes épp' a képem…
Imádlak, vágylak, sőt kívánlak… kérlek ad vissza az ősi hitem.
Vecsés, 2020, szeptember 11. – Kustra Ferenc – íródott; 3 soros-zárttükrösben. Ez az én fejlesztésem. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága.
Igen, elmentünk kószálni az őszi ősvényre, jártunk tisztásról tisztásra,
Igen, mindig mentünk a következő ősvényre, jártunk irtásról irtásra…
Igen, elmentünk kószálni az őszi ősvényre, jártunk tisztásról tisztásra.
Remek levegőben, a madár csivit meg csak a mélységes csendet erősítette,
Füleinknek nagy, ritka élmény volt, ahogy csend nekünk szeretetet közvetítette…
Remek levegőben, a madár csivit meg csak a mélységes csendet erősítette.
(Anaforás)
De egy tisztáson fölnéztem az égre, és juj, megláttam a feketéllő felhőket,
De jaj, hiába akartalak ölbe kapni, csak agyam generálta képzeteket…
De egy tisztáson fölnéztem az égre, és juj, megláttam a feketéllő felhőket.
Meg is rettentem jobban, mint a felhők láttán,
Agyam megbomlott volna a rád várós vártán?
Meg is rettentem jobban, mint a felhők láttán.
(Anaforás, belső rímes)
Úristen! Nem vagy itt velem! De akkor hol vagy, mond édes szerelmem?
Úristen! Nem vagy itt velem! Vajh’ hol vagy, messzi mérgezed a lelkem?
Úristen! Nem vagy itt velem! De akkor hol vagy, mond édes szerelmem?
Le is rogytam egy rozsdás, régi és magába tört fából szálkás padra,
Nem vigyáztam sem a nadrágomra, sem az ülésemes alakzatra…
Le is rogytam egy rozsdás, régi és magába tört fából szálkás padra.
(Anaforás, belső rímes)
Hmm… elhagytál, nagyon hiányzol! Pedig többször mondtam Neked, egymásnak lettünk teremtve,
Hmm… elhagytál, nagyon hiányzol! De látszik, részedről ez nem igaz, estem fenekemre…
Hmm… elhagytál, nagyon hiányzol! Pedig többször mondtam Neked, egymásnak lettünk teremtve.
(Anaforás, belső rímes)
Látom, értem, elhagytál kedvesem, vajon most merre jársz?
Látom, értem, nem úgy, mint régen, már utálsz, már nem imádsz…
Látom, értem, elhagytál kedvesem, vajon most merre jársz?
(Anaforás)
Nekem azért nem tilos csak rád gondolni
Nem tilos éjjelente veled álmodni…
Nekem azért nem tilos csak rád gondolni
(Anaforás, dupla belső rímes)
Bizony kedves, az erdőben dúl az ősz és zuhog az őszi, immár hideg eső,
Bizony kedves, a lelkemben dúl a nyári idő, a szerelmem folyvást feltörő…
Bizony kedves, az erdőben dúl az ősz és zuhog az őszi, immár hideg eső,
(Anaforás, belső rímes)
Ebben a zuhogó őszi esőben, a szerelmem irántad elveszi az eszem,
Ebben a zuhogó őszi esőben, éjjel már nem is alszok és nappal nem eszem…
Ebben a zuhogó őszi esőben, a szerelmem irántad elveszi az eszem.
(Anaforás, trió belső rímes)
Imádlak, vágylak, sőt kívánlak… kérlek ad vissza az ősi hitem,
Imádlak, vágylak, sőt kívánlak… folyó esővizes épp' a képem…
Imádlak, vágylak, sőt kívánlak… kérlek ad vissza az ősi hitem.
Vecsés, 2020, szeptember 11. – Kustra Ferenc – íródott; 3 soros-zárttükrösben. Ez az én fejlesztésem. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága.
Tél van, kint fagyos hideg.
Szívemben forróság, egész testem megremeg.
Könnyes szemem, ablakomon jégvirág.
Kitekintek, visszatekint egy zord emlékvilág.
Apró emlék, egy érzés, mely fűti testem.
Egy régi nap, amikor szerelembe estem.
Egy régi nap, gyönyörű éjszaka.
Nem volt ez más mint a nyár évszaka.
Egy érzés, mely egy éve él bennem.
Együtt voltunk, akkor is kettesben.
Ajándékok között, karácsony éjjelén.
Legszebb ajándék nekem Ő és neki én.
Csodálatos percek, csodálatos órák.
Vele élhettem át életem ezredfordulóját.
Szívemben forróság, egész testem megremeg.
Könnyes szemem, ablakomon jégvirág.
Kitekintek, visszatekint egy zord emlékvilág.
Apró emlék, egy érzés, mely fűti testem.
Egy régi nap, amikor szerelembe estem.
Egy régi nap, gyönyörű éjszaka.
Nem volt ez más mint a nyár évszaka.
Egy érzés, mely egy éve él bennem.
Együtt voltunk, akkor is kettesben.
Ajándékok között, karácsony éjjelén.
Legszebb ajándék nekem Ő és neki én.
Csodálatos percek, csodálatos órák.
Vele élhettem át életem ezredfordulóját.
Ébredés után keresem a helyem,
a szürke fátyolt kapott eget lesem,
esőcseppek sora töri a csendet,
megszokott illat tölti fel a teret.
Nézem a fákat, a bokrot a kertben,
hogy lesz lassan minden zöld, egyre zöldebb,
keresek valamit, mely megértést hoz,
tekintetem egy megtört vödörhöz vonz.
Mindig is ott volt a kert szegletében,
nem mindig van az ember figyelmében,
hisz a napsugár átsuhan a széllel,
csak az eső hoz borulást az égre.
Úgy tűnik, félig telve van már vízzel,
bizony, tudjuk, összejátszik a szívvel,
minden egyes csepp egyenlő egy heggel,
nem az elsőt kapja a mai reggel.
Telnek az órák, míg haragos az ég,
és egyre jobban mondja a magáét,
gyorsan gyűlik védtelen, nyílt terepen,
elkerülni nem tudja a sebeket.
Egy ponton túlfeszül a víznek szintje,
túlcsordul, akár az érzelem innen,
könnyel együtt áztatja hát a földet,
ez örökre fájó lesz a vödörnek.
a szürke fátyolt kapott eget lesem,
esőcseppek sora töri a csendet,
megszokott illat tölti fel a teret.
Nézem a fákat, a bokrot a kertben,
hogy lesz lassan minden zöld, egyre zöldebb,
keresek valamit, mely megértést hoz,
tekintetem egy megtört vödörhöz vonz.
Mindig is ott volt a kert szegletében,
nem mindig van az ember figyelmében,
hisz a napsugár átsuhan a széllel,
csak az eső hoz borulást az égre.
Úgy tűnik, félig telve van már vízzel,
bizony, tudjuk, összejátszik a szívvel,
minden egyes csepp egyenlő egy heggel,
nem az elsőt kapja a mai reggel.
Telnek az órák, míg haragos az ég,
és egyre jobban mondja a magáét,
gyorsan gyűlik védtelen, nyílt terepen,
elkerülni nem tudja a sebeket.
Egy ponton túlfeszül a víznek szintje,
túlcsordul, akár az érzelem innen,
könnyel együtt áztatja hát a földet,
ez örökre fájó lesz a vödörnek.
