Nézz az égre, nézz csak fel!
Ki játszik a fényekkel?
Felhőn lábát lógató,
pajkos kis manó.

Szivárványon csúzdázik.
Angyalokkal mókázik.
Sipkájából csillámot szór.
Édes dala hozzád is szól.

„Pitypang vagyok égi manó.
Nótázgatni felhőn de jó!
Szeretem a vidámságot.
Küldök neked fényvirágot.”

Nagy ünnep a mai nap,
Örül papa, mama.
Megszületett végre
A kis Móli baba.

Új hajnal jött a családra,
Nem is hagyják egymagára.
Körbejárják, dédelgetik,
Kimutatják, hogy szeretik.

El is látják minden jóval,
Dicsérgetik sok szép szóval.
Rá se figyel Móli baba,
Alszik, pedig nincs éjszaka.

Tettetett közönnyel nézek rád,
a lelkem fájdalmasan sajog.
Szeretném, ha a szíved megnyitnád.
Érezném, ahogy karod átölel.

Nézem szép szemed ívét,
a lelkem fájdalmasan sajog.
A sors reménytelenségre ítélt.
Pedig szívem csak érted dobog.

Lehetsz-e vajon valaha enyém?
Lehetsz-e szívem virága?
Úgy érzem elhagy a remény.
Szeretlek, de tudom hiába.

Kopár, dermedt, kora tavaszi tájon
Hűs hideg szél fúj fájón.
Nejem vártam, már jön végre,
Bús szívemre szállt a béke.

Kunyhónk felett szellemek árnya,
A csendes Tarna partján egy szél-tépett nyárfa.
Kis kunyhónkban gyertya fénye lobog,
Nyomorult életünkön a szívünk szeretetben dobog.

Mély szegénységünk gyönyörben fürdik.
Az esti szélben vénült, fáradt testünk álmodik.
Álmainkon angyalok suhannak.
Szívünkre hoznak boldog nyugalmat.

Boldog, békés nőnapot minden nőnek, különösen neked, Nejem.

Ábrándozva messzi tájon,
Anyám házát látom alkonytájon.
Rozzant házán a nap megállt,
Jó anyám sírt, hazavárt.

Tombolón fújnak a böjti szelek,
Hozzád, jó anyám, már nem mehetek.
Arany könnyed hull a mennyből,
Ezüst tollam a fájdalomtól meg-megrezdül.

Szitáló eső hull reám.
Visszatérő emlékek éltetnek, anyám.
Úgy mennék hozzád, de már késő,
Bús szél söpör, szívem vérző.