Komor éjszakán járása: bikáé,
Teljes fegyverzete: halál lovagé
És lecsap az éjszaka sötétjében,
A megmagyarázhatatlan félelem.

Zord mezőkön és sötét erdők mélyén,
A legközelebbi lakóhelyhez érvén,
Tán megkönnyebbül éjszaka vándora,
Bízzon, kellemes lesz fogadtatása.

De ki ő, ki zord éjszakán vándorol,
Életét veszélyeztetve lovagol?
Nem tudjuk, személye inkognitóban,
Díszes ruhája, vércsatakokban.

Gyanítjuk, ő jó Richárd követe,
Ki másképp Robin Hood összekötője.
Ők együtt harcolnak a gonosz ellen,
Életüket veszélyezteti; ellen.

Hírvivő egészsége végveszélyben,
Életét áldozza, jó ügy érdekében.
Hír azonban fontosabb életnél is,
Határoz, odaér csak azért is.

A lova fáradt, biceg, sőt már sánta,
Csak tartsa meg lelkét még szegény pára.
Királyi üzenet mindenekelőtt,
Ember és a ló tartsa szem előtt.

Király üzeni, végre hazaérkezett,
Trónbitorló ellen kér segítséget.
Hírvivőn múlik tán a jó győzelme,
Hogy leverhető, rossz király szelleme.

Rossz idők jártak most ó… Angliára,
Jó idő meg a rossz trónbitorlóra.
De megjött jó király, hála az égnek,
Kéri Robint és csapatát segítségnek.

A hírvivő és a ló már egyaránt szenved,
A haza sorsa, lazítást nem enged.
Tudják mindketten, mi az; kötelesség,
Kritikus időben, hazáé elsőség.

Cammog a ló és vérzik a vitéz,
Figyelő őket föntről az Ítész.
Ő is tudja mi a helyes cselekedet,
Erővel, kitartással segíti őket.

Fél a lovag az zord erdő sötétjén,
De nem gondolkodik a saját életén.
Ő lovag, fölesküdött a jó királyra,
De nem lenne tévedés áldozata.

Már bent jár a sűrű, sötét erdőben,
A lovag nem félt még így életében.
Neki el kell jutni Robin Hoodhoz,
Ki nem tudja, hogy ő most jó hírt hoz.

Tudja jól, Robin jól megszervezte csapatát,
Körben őrség védi erdei tanyáját.
Harcosai erdei haramiák,
Kik élvezik zord erdő oltalmát.

A lova sánta, de itt ismerős,
Útjuk már vesszőfutás, hideglelős.
Szegény párát szíve viszi előre,
Lovag meg aléltan nyakába dőlve.

Szerencse nekik és a hazának,
Őrség tagjai rájuk találtak.
Szegény, hű pára kilehelte lelkét,
A lovagot Robin Hood elé vitték.

Üzenetet a hírvivő átadta,
Robinék lettek jó király csapata.
A trónbitorló királyt leverték,
Vén szigetet, Angliát megmentették.

Budapest, 1997. május 1. – Kustra Ferenc József – föltehetően valós történelmi esemény…

Szerelemtűz égjen már Mici,
Ölelhetnél, Te édes pici.
Szerelemtüzed van,
Itt vagyok álmodban...
Keserűségem-sírom… kicsi.

Löknélek szerelem tűzébe,
Nem kerülne nékem semmibe.
Lehetnél epedő,
Én? Ágyba kergető…
Keserűség, sírok ízibe.

Légy már végre az én Micikém,
Kérlek, szó szerint is légy enyém.
Gyűrnénk a lepedőt,
Kapnál egy nagykendőt…
Légy már enyém, édes Micikém!

Vecsés, 2020. február 1. – Kustra Ferenc József – íródott: romantikus LIMERIK csokorban.

November van. Búcsúzik minden,
a fán az elsárgult levelek,
sóhajtva, nyögve hullnak földre,
a tél már vészesen közeleg.

Már a nap is oly gyöngén, halódón
ontja tétova sugarát,
fáradt korongja pihenni vágyik,
de mégis: mégis süt tovább.

Neki is dolga van, úgy, mint nékem.
Pihenni térni nincs idő,
Pedig belülről tudom, és érzem:
jó volna egy kis pihenő.

Fáradt lábamnak nehéz a lépés,
de mégis menni kell tovább,
azon a hosszú, göröngyös úton,
pedig már nem nyílik virág.

Jó volna végre valami jó is,
mely felkavarja az életem,
s érezni azt, hogy nem hiába
várt reám annyi küzdelem.

Jó volna hinni, hogy holnap jobb lesz,
s vár ránk egy sokkal jobb világ,
ahol nekünk is nyílnak a rózsák,
s miránk is vár a Kánaán.

Hisz az úr előtt minden ember
egyformán Isten gyermeke!
Mért nem tud itt is egyformán adni
mindenkinek, hogy jobb legyen?

Hiába halmoz kincseket bárki,
a másvilágon már nem kellenek,
s ugyan úgy fog az Úr előtt állni,
ahogy a földre megérkezett!

Hányszor kell ahhoz még csalódnod,
hogy ne tudjál bízni senkiben,
hányszor kell ahhoz összerogynod,
hogy úgy érezd: nem tudsz élni sem.

Hányszor terítsen ködfelhőt előtted
a könny, amely úgy marja szemed,
mint a só, mit tengervízben észlelsz,
s kiszárítja a bőrödet.

Hányszor kell még kibírni mindent,
s bár tűz emészti a testedet,
hogy minden erődet összeszedve
lecsillapítsd a lelkedet.

Hányszor kell még temetni mindent,
mi tépi, marja a lelkedet,
mint a dühödt, pusztító szélvész,
mely sosem irgalmaz neked.

Hányszor kell még felállnod újra,
bár gyönge térded még megremeg,
hogy ne tudjon senki eltaposni,
s legyőzd, kik ártanak neked.

Hányszor kell? Nem tudja senki,
de tán a kóbor fellegek
rongyos szárnyukat rád terítve
majd utat mutatnak neked.

Simítva, akár a bársony,
gyógyítják fájó lelkedet,
s harmatcseppeket permetezve
messze űzik a könnyeket.

Mutass utat a félhomályban,
vezess. Fogd meg a kezem.
Ne engedj kavicsos útra lépni,
amely a talpam sérti fel.


Mutass utat, ha csípős csalán közt
járható utat keresek,
ne engedd azt, hogy összecsípje
hófehér, gyönge bőrömet.


Mutass utat, ha zord hidegben
meleg hajlékot keresek,
hol a lángoló tűznyalábok
felmelegítik testemet.


Mutass utat, ha sötétben félek,
s egy kicsit világíts nekem,
hogy lássam szemed, ha csillog,
Míg ölelésemben megremegsz.

Mutass utat a giz- gazok közt,
amely tehozzád elvezet,
Olyan sötét van: tudod, félek,
s nem találom a helyemet.


Mutass utat, hogy merre menjek,
s én viharos vággyal érkezem,
Tudod: mikor a karomba zárlak,
olyankor nem fáj semmi sem.


Mutass utat, és fogadj el engem,
hogy kísérhessem a léptedet,
s őrizlek, szívembe zárva,
mint a legdrágább kincsemet.