Mélytengeri az élet…

(leoninus)
Súlyos a probléma: tíz méterenként egy bar, -lefelé- a víz nyomása.
Négy kilométeres mélységben, már négyszáz bar a víz nyomása.
Nos, bizony itt kell boldogulni, mert a nyomáson nem lehet változtatni…

Ilyen mélységben is vannak kövek, nézem az ablakon át, vannak-e vésetek?
Ha van, már valaki járt erre, de nem tudom, hogy ez volt-e halála vagy élete sikere…
Én meg az U-boot megyünk lefele, látom is egyre kisebb a halak tömege…

Magányos az utam egy ilyen hátköznapi óceánban, csak lefelé megyek a távolságban.
Ha elfogy a benzinem, vagy defektet kapok, hogy jövők föl, vagy lent maradok és horkolok?
Álmodhatom, hogy ott vagy velem és szeretjük egymást, már nincsen is… csak egymást.
Hülye hangot hallok, kopognak az ablakon… lám, fölismertem óriás polip csőre az koppintón.
Van nálam egy kis szíverősítő, de én nem megyek ki vizes leszek, ő meg nem fér be… épp’ fürdő.

Juj, gyorsan elsuhantam egy nagyobb szikla mellett, mintha lett volna egy lefelé-nyíl véset.
Ha volna külső tükröm, visszanéztem volna, a véset íritál, mintha ott volna…
A marha nagy polip megállt, nem jön lejjebb, mosolyos a pofája, ezzel kísér lejjebb.
Mernék én szeretni itt is, de nincsen, akit, nem vagy velem… ima és az öngyónás, más nincsen.
Eszek-e még főztődből, vagy épp’ nem vagy otthon… ha még egyszer otthon leszek! Ottlakón.

Hetvenhat évesen, már minden lehet… még az is lehet, hogy életvégem egy rövid-akut őrület…
Ha a batiszkáfom meg egyszerre, hirtelen berobban, sose tudom meg, hogy meghaltam… valósan.
Lihegve sóhajtozok ebbe a vaksetétbe, mivel világitani nem tudok, akkut hol töltsem ily’ sötétbe.
Nézek, ki az ablakon, nyomásmérőm meg átkúszott a háromszáznyolcvan báron.
Lehet, hogy utoljára látok az égen csillagot! Mert, ha defektet kapok… gumit, itt ragasztok?

Vizi kuckómban a legyek csak hullanak, lefelé… csoda ez, nincsen oxigénjük, csak hörögnek.
Ó, ha tudhatnám a polip miért mosolygott, ami láthatón gonosz és becsapós volt legott.
Nem tudom lefekhetek-e még, a nyári forró macskakőre, egy kóbor kutya ugathatna… dőre.
Ki tudja, hogy még a szemembe néz-e az élet, kényelmesen eltudom-e fogyasztani estebédet?
Remélek a polip nem settenkedik utánam és nem dobál sziklákkal… de itt nincs gránát, mi mással?

(Senrjon)
Félek a defekttől, így bíz’
Nem megyek tovább, ó, lakótárs!
Négyszáz a bárom!

(tíz szavas
Hátha még élhetek egy picikét,
Ha tudnám… batiszkáf sorsa végét…

Vecsés, 2024. augusztus 21. -Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként, alloiostrofikus versformában.

Oltsd el a lámpát. Zavar a fénye.
Nem kell semmilyen fény nekem,
csak te, hisz a szemeid fénye
oly szépen világít nekem.

Most csak bújj hozzám. Te légy a mécses,
mely utat mutatva világít nekem,
Hiszen úgy félek. E gonosz világban
lassan már sehol nem lelem helyem.

Ma éjjel minden bánatodban,
s örömben osztozom veled,
ha fázol, majd felmelegítlek,
s ha kell, majd takaród leszek.

Ma éjjel úgy bújj majd hozzám,
hogy eloszlasd minden kételyem,
amely úgy kínoz. S kérlek.
Ne okozz csalódást nekem.

Tudod, hogy egyetlen álmom,
csak az, hogy veled legyek,
s nem kell semmi, csak úgy szeress engem,
ahogyan én szeretek.

Arccal a halál felé
Naponta menetelni
arccal a halál felé,
s a sorból ki nem állni:
hősiesség
Harcolni önmagáért
a létezésért, s benne
értelmes célt találni:
hősiesség
Szánkra závárt helyezni,
mikor kemény daccal
kitörni vágynak a szavak:
hősiesség
Fekete-gyász lélekkel
embertársainkra
fehér mosolyt ragyogni:
hősiesség
A bűn hínár-világában
zápor – mosta
tisztának megmaradni:
hősiesség
A gonosz kísértésekben
igazgyöngyként
jóságot sugározni:
hősiesség
A számvető szenvedésben
panasz nélkül
hűséggel szolgálni
hősiesség
A rettenet-éjszakában
- álmoktól sújtva -
bizakodón a hajnalt várni:
hősiesség
A zord halálfélelemből
lélek-tudattal
az elmúlásba belesimulni:
hősiesség
Ily „apró hőstettekkel”
naponta menetelni
arccal a halál felé…
Ez az ÉLET!

Oly korban élünk most ezen a földön,
ahol az ember már úgy elaljasult,
hogy dolgoztatná egy szelet kenyérért
az elesettet, bár tudja: könnye hull.
Képes tőle az utolsó fillért is
kicsalni, pedig tudja, hogy szegény,
s arcának egyetlen izma sem rándul,
ha az éhező tőle enni kér.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hol a munkásnak nem jár tisztelet,
addig kell csak, míg bagóért gürcöl,
s ha már legyöngül, nem kell senkinek.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hol szülőnek lenni hatalmas kereszt,
ki nem tud a gyermeknek kincseket adni,
őt is lenézik, bármilyen nemes.
Hiába okos, és hiába szorgos,
ebben az országban sehol sincs helye,
bármily hitvány is, csak azt méltatják,
kinek bankóktól duzzad a zsebe.
Oly korban élünk, hogy nem vesszük észre,
mily borzalmakat szül a gyűlölet,
hiszen valóság show-tól agymosottan
butulnak sorra már az emberek.
Főző műsorra, tehetség show-ra
mindig van néző, s telik sms,
de ha beteget, nincstelent látnak,
félrefordulnak már az emberek.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hogy visszasírjuk a régi szép időt,
s kétségbeesve a messiást várjuk,
hiszen tudjuk, hogy többé nincs jövőnk.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hol ármánykodás dúl kézfogás helyett,
s ki elborult aggyal gyilkolni képes,
büntetés helyett luxust érdemel.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hogy össze kell fogi, amíg még lehet,
s jobbá tenni e gonosz világot,
hogy gyermekeinknek nyugalma legyen.

Áldott legyen az ünnep a földön,
s legyen mindenhol friss kenyér,
áldott legyen az Úr, ki leküldte
hozzánk egyszülött gyermekét.
Áldott legyen ki az éhezőknek
akár egy szelet kenyeret ad,
ki ebben a züllött, gonosz világban
mindenekfölött ember maradt.
Áldott legyen az otthon, hol élünk,
s érezzük jobban melegét,
maradjon mindig, minden időkben
meghitt, kellemes menedék.
Hol halkul a szó, és csitul a lélek,
s szinte már csak a csend beszél,
hűvös nyugalmát hintve széjjel,
melytől édes a pihenés.
Legyen a szó most csöndes, csitító,
s meghittebb minden ölelés,
had érezzük, az ünnepek fényét
mely meleg sugarát szórja szét.
Maradjon belőle minden napra,
s olyan legyen az ébredés,
mintha mindennap ünnep lenne,
hiszen az élet oly nehéz.