Tűzcsóvák szállnak a magas égen,
s én egyedül sétálok a sötét éjben.
A tavasz jöttét várom,
s közben szememre rászáll az álom.

Álmomban démonokkal küzdök, hadba kelek.
Tettek helyett sértő szavakkal bántanak,
durván lelkemet tiporják.
Szívemből a jóságot kifosztják.

Csillogó szemeimben szeretet tüzei ragyognak,
szívemben a béke vágyai kigyúlnak.
Érzem, hogy fel kéne ébrednem,
de a gonosznak szava erősen él bennem.

Próbálom szemeimet kinyitni,
s a démoni erőket kiűzni.
Felébredek, mert szememre süt már a nap fénye,
de a rossz álom szívemben nyomot hagy örökre.

Apám drága, elég nagy baj az már nekünk,
Hogy még életedben, nem tettél jót velünk.
Ezt tanultad tán', vagy megörökölted nagypapámtól?
Elvetted lélekélelmemet, mint idegen szájtól.

Erzsi feleségeddel nekem, semmi bajom nem volt,
Akkor ő miért gyűlölt engem? Gonosz egy némber volt.
És az meg, amit Te követtél el, csúcs disznóság volt.

Csütörtökön volt az örökségi tárgyalás,
Ti előtte vasárnap, mint ahogy volt szokás,
Engem és a családomat meghívtátok ebédre,
És tárgyalásról, hosszasan elegyedtünk beszédbe…

Szót nem mondtál, hogy ott leszel, nem kérdeztél meg, mint ellenségem,
És az idegen albérlőkkel megvetetted az örökségem.
Miért nem nekem ajánlottad föl a részedet, ki fiad vagyok?
Erzsi feleséged bebeszélte, hogy én az ellenséged vagyok…

Én bizony, még azt sem tudom, hál' Istennek, hogy a sírod hol van,
Így nem viszek soha képmutatásból virágot, bárhol is van…
Egy biztos, vagyontalan senkivé tettél,
Ilyen gonosz velem mért, hogyan lehettél?

Vecsés, 2020. március 1. – Kustra Ferenc – önéletrajzi írásom.

Bujkáló hold alatt
Lettünk e föld rabjai.
Szekereink néma csend félelmével
Haladtak untalan utakon.
Ponyvája csattogása messze hallik a végtelenségbe.
Vad gyűlölet ölelte át a tájat.

Bánatos cigány asszonyok sírása hallik
Gonosz bőgő hangja kíséretében.
Az elmúlt idők véres színjátéka
Öli belénk a félelmet,
Múltunkban és jelenünkben
Nélkülözzük Istenünk szeretetét.

Gyenge, harmatos szekereink ébredeznek,
Hajnaltájt vadvirágot szed egy árva lány.
Szenvedéseink Isten ajándéka,
Életünket keseríti.
Gyötrelmes kínjainkon
Haladtak szekereink Európa felé.

Zöld fák ölelésében hullámzik a tó,
Az Ég megmutatja, lelkednek mi való.
Aranylik a víz a napfényben,
Higgy hát a természet erejében.
Valaki az Égboltot színesre festi,
A felhőből egy kép rajzolódik ki.
És mint fent, úgy lent
Utadat az Ég kíséri.
Angyalok vigyáznak Rád,
És ha a gonosz feltűnik, hogy elcsábítson,
Ők jelet küldenek, hogy megtartsanak az úton.
Isten szeret engem, és vigyáznak énrám Odafent,
Biztonságban vagyok, védelem alatt állok,
Csak ki kell nyitni a szemem.
Szívedbe súgják üzenetüket,
És ha nyitott a szíved, meghallod, mit üzennek.
Vigyáznak Rád, óv, véd a természet,
Most már tudod, merre tarts,
És hol találod a helyed.

Cél nélkül vándorlónak talán békésen nyájas az arca,
De, ha ránézel orcájára, gonosz vigyor ülhet rajta.
Éjszaka a párnámon, éber lelkem oly’ bús, bánatos,
Mindenek cikáznak az agyamba… bolond gondolatos.

Jaj, de nem érzi az eszem, hogy fekete a kedvem
Várom, hogy majd kitisztul gondolatim. Ezt, remélem.
Szerte szétszórt életem, talán így lehetne nyugodt.
Ne járjak úgy, mint ki százért nyúl, de egyet sem fogott.

Nyári nap már nem képes, tavaszi magasságán ragyogni,
Nekem is, csak míg élek van időm dolgaim elvégezni.

Hisszük vagy sem, haláli téboly az életünk,
Rossz döntéssel, koppanva földet is érhetünk.
Döcög, avagy vadul-örülten hajt veled a szekér,
Előbb-utóbb élted, halálos sóhajjal földet ér!

Vecsés, 2014. április 4. - Kustra Ferenc József