Összegereblyézni!
Mint az ősz s a tél hulladékát
Tavaszt várva-
A megstrapált személyiséget
És gondolatot egyaránt.

Átfésülni!
Utat engedve a sarjadónak.
Az érdemeset összeszedni
A felesleget
A rothadót eltemetni.
A megtisztulás műveletét
Elvégezni
Önmagunkkal is!

Szükséges a megújhódás-
Az újra-éledőt
Felcímkézve dobozolni
Csoportosítva a konzekvenciákat
Ezáltal csökkentve a hibalehetőségek
Ismétlődő periódusát.

Szétszórtságunk kevésbé feltünő
Amennyiben rendezett
A belőlünk eredő
Káosz!

Begyűjteni a szeretet által
minden gondolatot
Aztán átadni bizonyosságként
Kételymentes burokban
Az igazszó erejét
Csokor gyanánt
Időnként-
Megtisztultan könnyebb lehet
A naponta ránk várt Menet.

Dermedt fák ágaikkal kapkodnak
A szélben magatehetetlenül sodródó
Hópelyhek után.
Csak egy ölelésre,
Végül dideregve
A szeretet ráolvasztja
Csillogó gyémántként
A szerencséseket.

A tova táncolók olykor csoportosulva
Árnyékként megtelepszenek a törzs
Menedéksávjában, csillagokról álmodozva.

A holnap verőfényes melegében
Egylélekké olvad a csillám-ragyogás,
És álmuk a körforgásban beteljesedik.
Valahol majd könnyezve siratnak,
Valahol tapintatosan a tájra telepednek.
Valahol csillagfényt fürdetnek,
Egylelkükben szeretetben
Boldogság cseppjeikben.

Vízgyöngy csüng az ágról,
Hópehely múltról
Suttog a metamorfózis végtelen léte,
És az értetlen elme tudata
Megszakad
A gőg felsőbbrendűségében.

Ciklusokban ismétlődik
A véletlenszerü Értelem
E parányi, összetetten
Egyszerü megnyilvánulása.
A magyarázat sokrétü lehet
A hajtóerő felett, -
Az a Nagylélek szeretet.
Minden benne terjed.

Hópehely
Vagy univerzumok halmaza,
Mindenerő egy gondolat-
Az Egy eleme része minden;
Ha van is titok, égi rejtély
A természettel,
Hogy egy lehettél
Hálás legyél!

Jót adjál, és szeretetet;
Szebb lesz úgy a te életed
Is Istenben.
Mert miként a hópehely átalakul
Akaratlanul,
Ránk is vár a végtelen utazás.
Már felszálltunk -
Nincs kiszállás.

A metamorfózis körforgásában
A lélek kvarkja
Istenhez tapadva
Időtlenül jelen lesz mindenütt
A Természetben.

Hiábavaló töprengés
Nyugtalan ideje
Sújt, taglóz.
Elveszett a hely jelene,
Hol lennem kellene.
Árnyékom nem látom,
Magam sem találom.

Virrasztó éjszakán
Fehéren virít a vacogó fagy
Fénylő csillagok alatt.
Dermed a csermelycsobogás,
És a kövér hold
Még egyszer megmártózik
A jégkristályok közt.
Köddé válik sok-k gondolat
A lehelettel együtt
Mely elhagyja ajkamat,
És a fókuszpont képei
Öszpontosítva is,
Csak homályosan távoli
Ábránd-lenyomatok.

Hiábavaló töprengés -
Hol lennem kellene;
Messze van
A távolság másik fele.
Elindulnák
Erőtlenül is, ha lehetne,
De fogva tart szüntelen
Fegyverével
A következmény szelleme.
Magában gyenge
A gondolat ereje.

Te ott, én itt nem lelem
A nyugtalanságban helyem.
Idegenek szennyesével
Töltöd a mosógépet
És nálam is
Ugyanez a képlet.
Majd, ha vége lesz
Eme szenvedésnek
Örülni fogok a kevésnek
Is, mert eltűnik a távolság,
És a másik fele
Itt veled lesz tele.

(Bokorrímes csokor!)
Csendes árnyékodat -gondolatban- csókolgatom,
Hogy a lényed, maradjon az én mozdulatlanom.
Szerelmemnek szélvígara nehogy elrepítsen,
Testmelegedet érezhessem, jól és képesen.

Hívlak a számmal és vágylak testtel és a lelkemmel,
Vágyakozok az öledbe, találkozni meleggel.
Gondolatommal átölellek, szerelmes időben,
Foglyomként tartalak, arcomon gördülő könnycseppben.

Hívlak a lelkemmel, hosszan csókolnám a szádat,
Birtokba venném nagy, szerethető világodat!
Rég volt, már nem is emlékszem teljesen rád,
Ha öled melegét jól rám zúdítanád…

(senrjon)
Ó, azért gyere Bertus,
Vágyok utánad, meg azért rád!
Hallgatásod fáj!

Vecsés, 2021. április 31. – Kustra Ferenc József- íródott ’iytop’ poétatársam, „A szerelemnek szele” c. verse átirataként, az engedélyével.

Meditáció hétköznapi pszichológiában……

Aki mindenkié, talán senkié
Ki mindenkire gondol… épp’ senkire,
A sok gondolata nem vonatkozik, senkire!
Ami sokat mindenkinek segít… az senkié.

Vecsés, 2012. március 11. – Kustra Ferenc József