Eltűnik minden a sors viharában,
s ifjúkorunknak legszebb álmai
messzire tűnnek az emlékek szárnyán,
de szívünk örökké őrzi titkait.
Gyermekkorunknak bűvös varázsa
csapongó lelkünk szép reményei,
a felnőtté érés, anyává válás
szívünkben él, és lelkünk vértezi.
Van, ami múlik, s nem emlékszünk rá,
elmossák magukkal a múlt árnyai,
de ami szép, az megmarad bennünk,
hiszen az ember, míg él, álmodik.
Szívünkben annyi öröm és bánat,
olyan sok féltés, annyi szeretet
gyűlik fel, s kísér, amíg csak élünk,
s fejünkben nyílik még az értelem.
Te is tudod. és jól tudom én is,
Minden elmúlik, semmi sem örök,
de néha mégis úgy felsajdul bennem
egy - egy emlék, hogy beleszédülök.
Mégis. Míg élünk, szeretni vágyunk,
s az lesz a végső óhajunk talán,
hogy magunkkal vigyük emlékeinket,
ha majd az éjjel karjaiba zár.

Megint tél van. Süvít a szél is,
dühödten fúj be a balkonon,
hideg csókjával rálehelve
mintát képez az ablakon.
Hófehér, csipkés jégvirágot,
dérrel bevonva csillogón,
hideg szépsége elvarázsol,
pedig most fázom, oly nagyon.
Reszketnek most a csupasz fák is
a dértől, mely ott ül águkon,
remegve, hajlongva nyúlik az águk,
megsuhintva az ablakot.
S mégis: ebben a hidegségben
valami olyan csábító,
az a hófehér, tiszta szépség,
valahogy olyan nyugtató.
Abban a tiszta fehérségben
nincs bűn, s oly tiszta, mint a hó,
nem is kell más. Most erre vágyom.
s nézem, ahogyan hull a hó.

Mikor ébren vagyok,
tudom, mert ébren vagyok.
Ám mikor álmodom,
nem tudom, mert alszom.

Olykor álmomban megteszem,
mit nappal talán nem merek.
Máskor gonoszul gúzsba köt,
s hírtelen csatakosan riadok fel.

Álom? Furcsa, de talán mégis,
álmomban is tudatomnál maradok,
mert különben, örökké tartana,
e tudattalannak hitt ingatag álom.

Néhanap az ébredés oly sejtelmes,
mint pára, a hűs hajnali folyó felett.
Vagy félelemtől remegve eszmélek,
mint fa, melyet villám tör derékba.

Ébrenlét. Mikor ébren vagyok,
sorsom a kezemben tartom. Tudom.
Tehetem, mit álmomban nem tudok.
De van, hogy ébren álmodom.

A vén eperfa hűvösében merengek épp.
Köröttem, piheg az augusztusi csend.
Fölöttem levelek táncolnak a szélben.
Gondolatom madárként repdes a széllel.

Mily különösek is vagyunk mi emberek.
Néha könnyedén feledjük a jót és szépet,
Közben hátunkon cipeljük az ellenséget.
Hisszük, hozzánk az élet oly kegyetlen.

Mindenkinél jő majd egy nap,
mikor nem tud feledni már,
és emlékezni sem talán.
Jóllehet, változtatni akkor,
semmin se tud senki sem már.

A téli éj száz csillaga ragyog,
De kérdés, hogy ezek… mi ráragyog,
Melyek mosolyt küldenek a Földre,
Nekünk pont ide az anyaföldre.

Csillagokat, óh, majd felhő takarja
És hóesés, hó paplanba csavarja,
A Földet és fehérré válva nézzük,
Hóesést, csukott szemmel is élvezzük.

Hóesés jókor jött, pont szilveszter van,
Búcsúzunk hóesésben, álmainkban.
Egy sóhaj is száll, szél is nagyot sóhajt,
Vele dúdolunk egy szép ősrégi dalt.

Nagyon hull a hó, csendesen alászáll,
Talpunk alatt, hohó… recsegve megáll…
Nézzük hópihék… dombokat alkotnak,
Hogy nagyobb legyen, összekapaszkodnak.

Volt ez az óév, mely éppen most múlik el
Nem feltétlen vágott egybe terveinkkel,
De jő újabb év, miben erősen bízunk.
Mit hoz (?)… nem tudni, benne bízni még bírunk.

Hóesés maga a ragyogó világ,
Ezer csaló pehely, mint tiszavirág…
Hópehely csacskán, vadul táncra kél,
Ezer elmúlt melódiát regél.

Éjfélig és utána bandukolunk
Tervek útjain, jól elkalandozunk
A múlt évben és várva a jövőre
Kíváncsian, hogy mit hoz esztendőre.

Vecsés, 2010. december 27. - Kustra Ferenc József

Mint harcos, a kemény fagy őrt áll szilveszter éjszakán,
Az újév napján: lesz ennél jobb idő? Bízzunk, talán…
De most mindegy is, mert vigadni kell és melegünk lesz.
Van hozzá malachús, meg sok pezsgő és tán’ elég lesz…

Gyorsan elment sok-sok napjaival, a múlt év vissza nem jő,
Ismét öregebbek lettünk, eltelt biz’ az egy évnyi idő.
Megint elkészítettük a szilveszteri menü sort,
Eszünk, amihez kortyolunk pezsgőt és finom óbort.

Tárd ki nekünk az ajtód, -újra szilveszter van, - meg a te szíved,
Az évi egyszeri évforduló ünnep mienk, meg a tied,
Lakjál jól a malachússal, ki tudja, hogy mit hoz a jövő!
Lehet, hogy rád beszélik, az éhezéses kín lesz a menő.

Kortyolj a pezsgőből is, de normálisan, nem kell berúgni…
Inkább táncolj és mulass, így lehet nagyon boldognak lenni.

Éjféltől már éljük az újévet, ennek örvendjünk,
Hogy ebbe az örömbe részesüljünk, ne vedeljünk.
Ünnepeljünk együtt, mindannyian, kedvesen, boldogan,
Azt meg… hogyan lesz jövőre, ki-ki tán’ tudja… de honnan?!

Vecsés, 2014. december 6. - Kustra Ferenc József