megszülettem
nem kellett volna
egy gyerek mégiscsak...
s meglett a kvóta

ennyi csak hogy legyek
ne mondják az emberek
meddő a szerencsétlen páros
ne sugdosson az egész város

milyen a szülőtől utálva lenni
csupán nyűg más semmi

korán letörték szárnyam
röghöz kötötté váltam
nem kell semmiféle vigasz
az életben semmi sem igaz

magamból már untig elegem
ideje hogy életem elvegyem

csak a természet olyan ostoba
ragaszkodok a szarhoz is
hiába mostoha

Nincsen neki kutya baja,
csak vállig ér a koszos haja.

Habár elérte a felnőttkort,
kopott, rongyos farmert hord.

Pénze nincs, de van gitárja.
Ostoba aki megsajnálja?

Iszik, füstöl s ölelkezik.
A csipás csajok mind kedvelik.

Ha szabadban alszik nincs mi zavar.
Megfelel neki egy szalma kazal.

A szüleinek szégyene,
De kortársainak érdeme.

Csak muzsikál s énekel,
És senki másnak nem felel.

Tíz év múlva mi lesz vele?
Lesz-e valaha boldog tele?

Az ágakon át,
Hírnők hajnali fények.
Lesz még szik sarja.
*
Borzolja a szél a még hidegen kusza felhőt,
Fodrokat terít a folyóra, mint új lepedőt.
Ring már a szélben, fa még dísztelen ága,
Ez is előrehaladás szépre, a mára.
*
Kismadár dúdol,
Párja éppen fészket rak.
Új élet sarjad…
*
Szinte hallani az új élet puhán osonó léptét,
Őzfül minden neszre figyel és jelzi, hideg elmentét.
Rét magára húzta üde zöld takaróját, mint mentét...

Előbújik odújából a kis-vörös, ravasz róka,
És ezzel együtt jár, hogy a zöld szín virul, már nem hóka!
*
Virágzó virág.
Színrobbanás mindenhol.
Illathullámok.
*
És megint elérkezett az idő,
Vége a télnek és tavasz eljő.
Lassan, érzéssel, majdnem erőszakosan becsusszan
A hó-paplan alá és hazaérkezve leszusszan.
*
Már eső esik,
Először csendesen hull.
Égi lét hírnők.
*
Zápor cseppjei
Koppannak, meleg földön.
Életadó víz!
*
Zápor továbbment,
Vizes, fű, fa, bokor, út…
Levélsarjadás.

Vecsés, 2012. május 1. - Kustra Ferenc József – íródott; versben és Baso féle haiku stílusban…

Ezen, már nem lehet változtatni…

Akinek nincs múltja, annak nincs, nem lehet jövője sem.
Ezt igazolta és most is igazolja történelem.
Ez hazánkra is nagyon érvényes, sőt ezerszeresen.

Ezer év bizony, nagyon nagy idő!
Volt itt már jó, meg minden rossz… verő.

Csak a nagyobbakat, mint az emlékezetes tatárdúlás,
Itt voltak, hódítottak, öltek és nagy volt a felfordulás…
Nekünk, itthon iskolába tanítják, hogy jól legyőztek minket,
És hazamentek kán-választásra, előbb kifosztottak mindent.

De tudjátok meg híveim! Tájékoztatlak én titeket!
Mongóliában nem felejtettek, és oktatják ezeket!
Ott bizony tanítják, mellettük mi nagy hősök vagyunk,
Mert legyőztük hadseregüket, és egyedül magunk.
Igen! Voltak választások, de mi kivertük a hazánkból őket
Máig tisztelnek is minket, mint tiszteletre méltó nagymenőket!

Volt aztán török-járás, több nemzedéken is keresztül,
Küzdöttünk is velük, sokat és hosszan, nagyon veszettül.
A törökök is a közös évek alapján minket tisztelnek,
Sőt, sokan tudnak még magyarul is és lélekből is szeretnek.

Volt előtte még a Dózsa féle paraszt-had lázadás,
Mert ezt összehívták török ellen, ugyanis nem volt más!
A földesurak, nem tagadták meg magukat,
Paraszt láttán, legott, csak tépték a hajukat.
Önkényeskedtek… gyilkolásztak, török már volt... az nem számított,
Paraszt meg fellázadt! Nem szerette urakat, ki csak ámított.
Ez is belejátszott abba… már tudjuk, nekünk Mohács kellett,
Urak tudatában ez eltörpült... paraszturalom mellett!

Eljött végül a vesztes Mohács, nekünk ez kellett...!
Pedig legyőzhettük volna, az oszmán sereget.
Széthúztak az urak, mind saját hasznát leste.
Így aztán simán győzött a török, a beste.

Törökök másfél száz évig itt voltak és adót szedtek,
De amúgy minket békén hagytak, egyebet nem is tettek.
A defterdárok, keményen beszedték, azt, amit kellett,
Vallásszabadságot hagytak, mi a népnek igen tetszett…
Törökök, most is szeretnek bennünket, nagyra tartanak,
Részükről nem kívánnak véget vetni a barátságnak!

A szabadságharc kitört, sok minden változott,
Urak egy részének nem tetszett, sok csak morgott.
Végül is ez után kezdtünk, modernebb állam lenni,
Bár azért, még sok évtizedig kellett nekünk tenni…

A Nagy Háborút, nem is magunkért vívtuk,
De mint legyek, úgy pusztultak ott a fiuk.
Ez bizony, elintézte... újkori utunk...

A tanácsköztársaság nem volt nagyobb, a legjobb ötlet…
Ez nyugat szemében demokrácia elleni rémtett…
Meg kaptuk jutalmunkat, Trianont… ez lett nekünk véglet.

A Nagy Háború legnagyobb vesztesei is lettünk,
Országunkat felosztották, nélkülünk és felettünk.
Az óta is jogosan, pityergésre áll a szánk,
Még nem is szólunk, de már jön… fogjuk be a pofánk…

A második világháborúban, megint vesztes voltunk,
Már másodszor, mert úgy tűnik, ekkor is későn ocsúdtunk.

Ötvenötben az oroszokat hazatessékelték Ausztriából,
Ők meg itt hosszasan lepihentek, tudjuk nem feltétlen fáradtságból.
Negyvenöt év lett hazamenet közbeni… kellemes vakációból.

Most már jó a magyarok országának, mert csak egy pici…?!
Csökken a maradék lakosság, minek sok? Elég kicsi…?!
Jó, mert végre… nyugati demokráciában élünk…?!
És korlátlan a szabadságunk… nincs már mitől félnünk...?!

Vecsés, 2015. augusztus 28. – Kustra Ferenc József

Eltelt megint a húsvét-várási idő, megjöttem én is,
Két évvel idősebbek vagytok, de szépek vagytok most mégis!
Nagyiékon nem is látszik, hogy öregedtek volna,
Nagypapát kérdezem is, kis régi pálesz nem volna?

Így aztán, miután leöblítettem az út porát,
Elővettem a parfümöt és befújtam nők haját.
Többek morogtak is (De hagyták!), hogy ma még moshatnak is hajat,
Inkább fújtam volna a blúzukra, azt könnyebb mosni, mint hajat.
Jó volt a vendégségben, ettem, ittam és voltam az egy beszédközpont,
Leányok, asszonyok, meg csüngtek a szavaimon, mint diszpécserközpont.

Megittam pár páleszt és eltántorogtam a következő házhoz,
Ott meg beléptem és kikiáltottam: Itt vagyok, térdre, imához!

Vecsés, 2021. március 16. – Kustra Ferenc József