Kivül erősnek látszom,
de belül órdítva sírok.
Alig vártam hogy újra lásslak,
ezért nem is akartam felfogni mikor mással láttalak.

Fogtad a kezét s nevetél
szíved meleg volt pedig kint dúlt a hideg tél.
Azt a kedves pillantást mivel őt nézted,
örökre az emlékezetembe vésted.

Mint sebes vonat,ki senit ki nem kerül,
mint vad musztáng tombolok legbelül.
Mindent férre dobva,eltörve tomoblnék,
míg a kimerültségtől össze nem esnék.

Mint égő gyertyaláng,ki senkit sem zavar,
mind gyönge szellő,ki vihart nem kavar.
Ily megnyugvás van a lelkemben,
miközben egyre nagyobb szívemben a seb.

Versbe folytom bánatom,
visszaépítem boldogságom,
Hisz a rózsa is elhervad,
de idővel újabb bimbót ad!

Hullámzó tengeren ringatózom,
szféráknak zenéje körülölel,
égbe vágyó lelkem átkarolom,
boldogság szigete visszaölel.

Magasan repülök, égig érek,
csillagok fényeit simogatom,
peregnek előttem álomképek,
boldogság színvarázsát láthatom.

Lelkem szabad, fenséges az égbolt,
Szeretet festi meg a színeit,
sötétség rémisztőn már nem sikolt,
Fény ijeszti surranó lépteit.

Vakító Fény szívemet perzseli,
lángját többé semmi sem olthatja,
varázs ez, lelkem már nem terheli
ködös, vijjogó rémképek múltja.

Ne szeress engem,nem tudok szeretni,
régen megfagyott jégbe zárt szívem,
ne menj előttem,nem bírlak követni
reszkető lábam nem bír lépni sem.

Tegnap még azt hittem úgy tudok szeretni,
perzselő lángom mindent elveszejt,
zúgó viharként mindent felkavarva
s nem lesz erő,mi ellen áll nekem.

Tomboló tűzzel eltaposva mindent,
amíg kioltod perzselő tüzem,
mint tűz és víz,egymásba rohanva
amíg sisteregve,forrva megpihen.

Mára csikorgó,zúgó hideg tél jött
,jégbe borítva forrongó tüzem,
egyetlen jégcsapban eltemetve mindent,
míg égő fájdalmam benne megpihen.

Mint halk morajt a zúgó szélben
úgy hallom néha a hangodat,
mint árnyékot a sűrű hóesésben,
úgy látom néha az arcodat.

Mint puszta fák,mit zúzmarák takarnak
úgy érzem magam most nélküled,
mint hópelyhek,mik hulldogálnak némán,
olyan vagyok most én is nélküled.

Mint lágy tavasz,úgy hiányzol nékem!
De köd takarja tőlem arcodat,
mint jégcsapok,mik olvadoznak éppen,
úgy lepi el könny az arcomat.

Mint fák a fényt,úgy akarlak én is,
hogy felolvaszd jégbe zárt szívem,
jössz-e már?Hisz kiderült az ég is!
Ha nem jössz,tavasz sem lesz már nélküled.

Hiányzol!
Mint hűs patak mely szomjazik a fényre
a néma fák közt bújó napsütésre,
úgy vártalak!

Merre vagy?
e szürke messzeségbe két szemem hiába
réved,
nem látom arcodat!

Jössz e már?vagy keresselek újra
álmaim ködébe bújva
mondd meg,merre vagy?

Akarsz még?Vagy felejtselek végleg
szívem mélyén megkönnyezve téged.
Mondd meg,hol maradsz?