Térdre hullva hódolok
csodáid előtt
Kiálts fel ! égek !
Bőrömön érdesre szikkadt a láz
Kirepedezett számon
És szememből cseppenként
hull a vérem
Mint a könnyek !
Így akarlak !
Idegeim lázas
vágyat vernek
Gyönyörű
asszony-testedért
lázasan didergek
de messze vagy !
és én is messze vagyok
és távoli a képed
csak a vágy van itt
lázasan verdes teérted
s lüktet ,mint ereimben a vér
és odafönt a csillagok

Jaj ! bársony ruhádban
szeretnélek !
Bársony ruhádból
kibontanálak !
bársony és a selymek
hullanának
és hullanának rólunk is
minden vásznak
még a falakból is
bársony lenne
mert a fal is tudná,
hogy téged várlak

Itt messziről
gyönyörűm
a melledre vágyom
megvert, megáldott
képzeletemmel
egy kétségbeesett
szorításra
egy kitárt karú ölelésre
egy hajnali ringatózásra
íme térdre hullva
kinyújtott
kezemmel kérve
hódolok a csodáid előtt
szoríts magadhoz !
ölelj szorosan !
mielőtt az élet véget érne

Miért is jöttem erre a világra?
Nem akart engem senki sem!
Csak megtűrtek, akár egy tárgyat,
de sosem értékelt senki sem.

Szerető szóra nem emlékszem.
Csak a gúny marta lelkemet.
S ha bántottak, papírra írtam
lelkemből hullott könnyemet.

Vézna gyermekként robotoltam,
elmenekülve messzire,
de mégis tudtam derűs maradni!
Sosem tört össze semmi sem.

Csalódtam százszor, és ezerszer!
Sosem kellettem senkinek.
Ki szegény, és beteg, még ha szép is,
lenézik. S kerülik messzire.

Mégse bánom! Boldog is voltam.
Hisz van két gyönyörű gyermekem!
A legdrágább kincs, mit a sorstól kaptam,
s nem veheti el senki sem.

Mennyi bánat, mely tovatűnt régen,
s a messzeségben elveszett,
mint a távoli múltban elkallódó
teleírt, rongyos papírhegyek.

Mégsem sírok! Nem vágyom másra,
csak annyit adj nekem! Istenem!
Hogy tudjam őrizni, támogatni
két féltve őrzött kincsemet.

Ne engedd könnyüket hullni!
Hagyd a bánatot énnekem!
S ha menni kell, szólíts el engem,
csak Őket ne érje semmi sem!

Csont fagyasztó a hideg
Havat a szél az arcomba fújja
Azt sem látni
Merre van a csillagok útja
Hold is a hideg elől bújna
Rideg arcát nem mutatja
Korom sötét az éjszaka
Az évnek könyörtelen évszaka
Udvaron csak lámpák
Fázósan dideregnek
Nem emlékeznek ők sem
Napra ennél hidegebbre
Üresek az utcák
Nem ugatnak kutyák
Hideg levegőtől, kihűlne a bendő
Behúzódott a melegre mindenki
Megfagyni a hidegbe
Most senki nem megy ki

Menyasszonyi ruhába öltözött rét és föld
Hófehér nagy virágok húzzák le fáknak ágait
Most minden vastag fehér
Virágzott már rét és aranyeső
Fák virágok rügyei duzzadtan nőtt
De vastag hótakaró lett a nyerő
Tavaszt várta rét és erdő
Talpam alatt megcsikordul a hó
Hideg és hó most nem jó

Rovarok, bogarak és madarak
Fáznak, elbújnak az odúban
Igaz, most így kell lenni
Mókus, madár mit fog enni?
Nem látni csak fehérséget
És sok fekete varjút az égen
Fúj a szél, hó belep mindent
Ki most teheti, nem kint
Bent marad a melegben

Gyerekek örülnek nagyon
Hógolyóznak szánkóznak
Orruk piros, szemük ragyog
Gyúrják is hóembert sorba
Lesz nekik sárgarépa orra
Hó most puha, ragad
Majd kisüt a Nap,hóember elolvad
Belőle csak emlék marad

Kis ház a város és a természet között.
Lackóék családja szép helyre költözött.
Jobbra házak sora, rohanó emberek.
A másik irányban az élet csendesebb.

Zaj és nyugalom közt két élet határa.
Jobb helyen nem lehetne Lackóék háza.
Az óvodáig egyenes út vezetett.
Nagy csoportos volt, egyedül is mehetett.

Ha hazaért, kijárt játszani a rétre.
Nem egyedül, általában volt vendége.
Mindig elkísérte egy-két csoport-társa.
A természet-játszótérnek volt vonzása.

Barátai mind lakótelepen laktak.
Járt már sokszor náluk, ott is jót játszottak.
Csak hát egy panelház kis gyerekszobája
Nem a fogócskázásra lett kitalálva.

Ha kedve volt, estig a réten lehetett.
Csak a távoli erdőbe nem mehetett.
Mikor kimerülten visszatért a házba,
Friss virágot vitt a nagy padlóvázába.

Szülei dolgozni a városba jártak.
Csak úgy gyalogosan a közeli gyárba.
Hétvégén anya is lement a mezőre.
Apa meg vadászott odébb az erdőbe.

Egy nap, Lackót apukája megkérdezte:
Elvinné vadászni, van-e hozzá kedve?
Fia igent mondott. Holnap úgyis szombat,
Megbeszélték, reggel jó korán indulnak.

Szombaton a hajnal alig hogy meghasadt,
Útra kész volt Lackó egy pillanat alatt.
Apa elővette sörétes puskáját,
Előfüttyentette hűséges kutyáját.

Elindulhattak a harmatos mezőn át,
Csak hogy megzavarják az erdő nyugalmát.
Szép volt a hajnali harmatos varázslat.
Lackó azt sem tudta mi az a vadászat.

Egész közel jártak az erdő széléhez,
Felmordult a kutya, mert valamit érez.
És ekkor megmozdult egy közeli bokor.
Apró tapsifüles riadt fel álmából.

Pillanatok alatt játszódott az egész.
Apuka célzott és dörrent a lövés.
Illetve még mielőtt eldörrenhetne,
Felordított Lackó: Apa ne apa neee!

Nagyot szólt a puska, ott maradt a nyuszi.
Folyik Lackó könnye. Mit tettél apuci?
Odarohant hozzá, az ölébe vette.
Apja csak nézte zavartan, szégyenkezve.

Magához ölelte az apró állatot.
Könnyével öntözte, a szíve dobogott.
De mintha nem csak az ő szíve dobogna.
Ekkor kinyitotta szemét a nyuszika.

Szerencsére Lackó erős, elszánt hangja,
Apát a célzásban kicsit megzavarta.
Súrolta a nyuszit a puska sörétje,
De kisebb volt sebe, mint az ijedtsége.

Alig kelt fel a nap, elindultak haza.
Fut Lackó, ölében a rémült nyuszika.
Hűséges kutyájuk tart csak lépést vele.
Hátul kullog apa, s a lelkiismerete.

Fáradtan hazaért, a nyuszit lerakta.
Első dolga volt, hogy vízzel megitatta,
Elé tett aztán pár káposztalevelet.
Hálásan pislogtak rá a piros szemek.

A nyuszi a háznál végleg otthonra lelt.
Összebarátkozott Lackó szüleivel.
A kerten kívülre nem is kívánkozott.
Még a kutyával is összehaverkodott.

Apa most is kimegy néha az erdőbe.
Élelmet visz az erdei etetőkbe.
Puskája a kamra mélyén rozsdásodik.
Hat éves fiától megtanult valamit.