Örülve vallom vallomásaid őrülten szemedbe.
Álmaid ágyait fetrengve terítem le testemmel,
izzadva álmodok merengve, szemeimet
karommal temetve szétsúrólt álmaim ölelésébe.
Esőbe, csendbe, éjszakáról éjszakában,
hajnalra fáradtan ásítva imát,
várva az áldozást, keresve derengést,
ébredést remélve túlélni, és várni ismét
estét, keresni szenvedést, átszellemülést,
meggyónni, álmodni szépet, kívánni.
Együtt várunk, fájunk és sirunk,
álmodunk félve, visszafogottan remélve,
alázatosan és gyáván kacagva erőtlen erőbe,
hazudva csendet bámulunk a nemtörődömségbe.
Ázunk ?s fázunk, sírunk és fájunk csendben,
fesztelenségben, szárazan könnyezünk féltékenyülve.

Kósza ábrándok mélységében reménykedve üldögélek, s ha kitekintek a valóságba, torz fájdalom mardossa szívem.

Mosolyal arcomon merülök el álmaimban, s ha kizökkenek, elmém a sötétség elvakítja. Zuhanok a sötét messzeségbe, az ördög csatlósai várnak rám nevetgélve.

Lelkem mi sajog, s ezer kés szurkálja, elmém mi megborult, a valóságot nem torelálja.

Jó lenne a pohár fenekére nézni, de a bánatom ez kicsit sem enyhíti. Ordítok legbelül minden egyes percben, haragszom a világra, miért ilyen sorsot szánt nekem?

Viselem a fájdalmat s tűröm a pofonokat, újra talpra állok minden alkalommal! Elmém tisztul s sebeim begyógyulnak, erősebb leszek minden alkalommal. Nincs mi megállítson, elviselek bármit, s a harc végén azt mondom, semmi nem volt mi megállít.

Fejed fölött összegyűltek a fellegek,
Ahogy felnézel, már nem látod a kék eget.
Mi egykor gyönyörű kék volt,
Nap sugara szemedbe fényt szórt,
Látóhatár messzeségbe torkolt,
Életedben a remény szikrát szórt!
Jött a vihar feltartóztathatatlanul,
Zápor a könnyet lemosta arcodról.
Visszahúzódva magányodban,
Csöndben, csak vártál és vártál,
Vajon kisüt-e majd a nap újra,
Leszel e még boldog újra?
Egy reggel, amikorra felkelsz,
Veled együtt már a nap is felkelt.
Amint sugara hozzád is elér,
Ráébredsz kaptál még egy esélyt!
Boldog vagy kimondhatatlanul,
S hálás mind untalanul!
Újra csodálhatod a kék eget,
Nap sugara beragyogja életed!
Vigyázz hát az ébredő fényre,
Őrizd meg jól a messzeségbe,
Kísérje utad végig a napsütése!

Égi menedék

Élénken él az emléked bennem,
nem búcsúztál - én álltam döbbenten,
még itt voltál, de lelked útra kész,
emlékezeted néha visszatért.

Láttam, tested csont-sovánnyá fogyott,
de szemeidben a fény ragyogott,
szavak nélkül értettem a kérést,
engedj el! - a szívem már megbékélt.

Akkor és ott - megértettem mindent,
földi életed most búcsút intett,
már nem engem láttál, a fény hívott,
az ismeretlenbe ajtó nyílott.

Öleltelek volna - hogy ne menj el,
látod, Mama! - küszködök könnyekkel,
talán nem is hallod, amit mondok,
halálos csend - én beleborzongok.

Arcodra szelídült a fájdalom,
a szenvedést meg kellett váltanod,
a Nap sem kísér utadon többé,
Hold ezüst fénye ölel örökké.

Érzed a mélységek rezdülését,
a hajnali dallam csendülését,
szemeid a kék óceánt hordják,
szivárványszínek adnak koronát.

Könnyedén lebegsz az égi hídon,
új élet vár rád egy másik síkon,
a halállal megszűnt földi léted,
sugárzó fény lett a menedéked.

Édesanyám emlékére.

Hófehér paplanon csillagok fénye,
holdsugár ezüstje kúszik az égre,
lágy zene kísér tündöklő pihéket,
aranylant húrjain reményt ígérnek.

Házakon csüngő, szikrázó jégcsapok,
kémények füstje lassú - még andalog,
ünnepi díszben hegytető tetszeleg,
angyal száll fölé, lépése nesztelen.

Fenyőfák csúcsán pelyhekből glória,
égből zeng a varázsos szimfónia,
halkan lép karácsony a bársony éjbe,
ragyogást csenve földi sötétségbe.