Öregnek, mi az élet? Inalnak, az évek, szinte nyomukba sem érek.
Hol koszos hólében élnek életek, hol realitásban kényszerűen élek.
Cukros vagyok, de másféle ’kemény’ bajom nincs, mondják… életem egy kincs.

Néha jól-mélyen belenézek magamba és nem zavar pókháló a hajamban.
Kékességes égségben nappal-éjjel szépet keresek, jó mellett legyeskedek.
Hmm… a lelkem -érzem- még nem öregszik, fiatalos maradt, de ezzel nem kérkedik.

Azért nem baj, a balsorsom a himnuszát dúdolja, ezt a reggel is mormolja…
Föl kéne mennem a messzi magas hegyre, hogy lelkemnek legyen meg a kegye….
Nos, ma itt közeleg az éjes este, a messziben világít egy kemence…
Nézem a sötétedést, lesz itt lefekvés, de vajon reggel lesz-e fölkelés?

Vecsés, 2024. július 5. – Kustra Ferenc József- íródott önéletrajzi írásként, leoninus csokorban.

Reggel ködpára
Fürdeti a bús tájat...
Ősz-keresztelő.

Szürkeségbe kopaszodott fák integetnek,
Sajgó, még vágytól parázsló lelkeknek...
Őszi elégia sáros álmába süppednek.

A földhöz ragadt
Sötét felhőknek könnye...
Elmúlást sirat.

Szottyadt avar alatt érik jövőnek reménye,
Zord napoknak hajnalán új idők kezdetére.
Hittel telt álmokat ígér télnek ünnepére.

Új kezdet indul
A fáradság küszöbén,
Téli pihenő.

(bokorrímes csokor)
Lenyugvó nap aranyfelhőjében
Megfürödhetsz fényes dicsőségben,
A szűrt valóság papíron pihen,
Ölelnélek magamhoz szelíden…

(leoninus csokor)
Nap melegében, tűző fényében, közeledik sötét este vaksötétjében.
Föltámad a szél is, ami dühöng is, idefújja mindösszes vaksötétet is.
Hogy villámlás ne zavarja vaksötétet, csak dörög, kényszerítve fellegeket!

Az öregedő tücsök esteli szólamot játszik,
Aztán meg van virág, ami igy este tátikázik…
Az éber bagoly új elemet tesz a szeme mögé,
Hogy lássa a vacsoráját, teszi csőr-felek közé.

Szél kitép kisebb fácskákat, távoli égzengés zavaró… nem tud elfújni gyertyákat.
Eső nagyon esik és a viharban vízszintesen repül… minden vizes, kegyetlenül.
Elkezdődik ágak recsegése, az orkán el röpíti ezeket a… messzeségbe.

Az énekesmadarak félnek, elbújnak kicsikéikkel
A fészek mélyébe. A szárnyukkal látják el védelemmel.
Közben biztos az ördög lépett patás lábbal ki a színre,
Megjött villámlás, vihar meg megy… Így már nem kell lépni vízbe...

Vecsés, 2024. június 14. Kustra Ferenc József- íródott bokorrímes és leoninus csokorban…

Megy le a nap és szép kék vásznat fest maga után,
Itt maradnak, tündökölnek csillagok… tán’ furán.
Ezeregyéjszaka életre kél, eljött az ő ideje…
Így majd megmutatja, hogy mi az éjszakai mese léte…

Fönt, magas égben a csillagok vibrálva pislognak,
Kihunyt a fény a földön, helyet adva a lámpásnak.
A csillagfényben, álmos szemmel látszik, nincsen titok…
Még látom, hogy a lámpaburán meg, túl sok a piszok….

Vajon mit rejt előlünk a sötét csend sűrűsödő fátyla?
Van-e az utakon, árokpartot jelölőn, sok-sok fáklya?
Mit rejt a jelenkor, tudjuk-e, mert az idő nem áll, halad…
Vagy végleg a rosszban poshadunk, és minden régiben marad…?

Most már nem kéne semmi rosszat elfogadni tán'... mástól…
Reggel úgy kéne ébredni, hogy megszabadultunk mától…!

Vecsés, 2015. június 18. – Kustra Ferenc József

Egyedül állok egy roppant nagyméretű tömegben, de lesz vége… tömegesen…
Több kezet is megfogva, érzem, hogy a szíved dobog… majd lesz… nem érzem.
A tömegben hülyére vált arcok tömkelege… nem tuják, kinek miben lesz része.

Engem megdöbbentem magam… de itt nincs is tükör, hogy fölmérjem magam.
Van sokak, kik mosolygóván körül nézegetnek… tolakodva odébb lézengenek…
Közben látom élet, mint sötét esőfelhő fönt lustizik, de majd, ha harcoskodik…

Annyian vagyunk, hogy az arcomba köhögnek… ha erre rángatózók, csak röhögnek.
Színes a forgatag, ott is, ahová nem látok el, oda nem megyek semmi-hová.
Nem mosolygok én, de majd mindenki igen… kezd az eső csöpögni… zuhé lesz, igen!

Nagy az nézelgésem, de fölriadok! Régi vekkerem szól: reggeli hangot adok…

Vecsés, 2024. július 23. -Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként, leoninusban.