Tűnődöm. E téli hidegségben
felsikolt a téli esti csend,
üvölt a szél, elsöpörve mindent,
s átsüvít a vékony üvegen.

Oly hevesen fúj be a teraszra
felkavarva minden hópehelyt,
sűrű, fehér torlaszokat hagyva
haragjában, mintha intene.

Messze van a lángsugarú nyár még,
s ki tudja, hogy lesz e kikelet,
vagy itt marad sűrű havat ontva
a tél, amely egyre hidegebb.

Tűnődöm. E puszta, hideg télben
Te is fázol? S éppen úgy remegsz,
mint én? S vajon hallod e, ha szólok,
vagy hangomat elnyeli a csend.

Ki tudja most, hányan várnak arra,
jöjjön végre napfény, és meleg,
hiszen mások mindig fényben úsznak,
nekünk jut csak süvítő hideg.

Istenem! Most arra kérlek téged,
rájuk is küldj egy kis hideget,
S a verejtékért, amit értük ontunk,
nekünk is hozz végre meleget!

Elmúlt az ünnep, de nekem mégis
épp olyanok a reggelek,
mint amikor a fenyőfaizzó
halvány fényében ébredek.


Ugyanúgy fúj a téli szél is,
s látom az ablaküvegen
áttetsző fehér jégvirágok
milyen szép függönyt képzenek.


Úgy fázom. Mégis elvarázsol,
pedig érzem, hogy reszketek,
s mégis: e hűvös fehérségben
szinte érzem, hogy elveszek.


Valami bűvös fehérség vonz,
amely oly tiszta, mint a hó,
melytől szinte könnyül a lélek,
s újra érzem, hogy élni jó.

Tudom: az élet kemény olykor,
s talán túl sokat szenvedünk,
de az erő, mely lelkünkből jön,
legyőzi, s erőt ad nekünk.


Hiszen épp attól ember az ember,
hogy százszor, ezerszer talpra áll,
mindig így volt. És mindig így lesz,
amíg csak világ a világ!

Szeretnék most olyan szépet írni,
de a tollam másképp fog ma már
mint tavaly, hisz itt voltál közöttünk,
s néked is szólt névnapi imám.
Mégis: most is ugyanúgy kívánok
István napra ezer áldomást,
legyen boldog égben és a földön
minden István, s legyen oly csodás
minden napja, amilyet szeretne
itt a földön, s ne legyen ma más,
csak kacagás. Vidám nóta zengjen,
s jókedvüktől visszhangzzon a ház.
Legyen boldog mindenki a földön,
s ünnep után is égjen a láng
szívünkben, és úgy tudjunk szeretni,
mintha mindig ünnep lenne már.

Elmegyek, elmegyek, hosszú úton megyek…
Majd hosszú út porából erőt merítek…
Ha én már majd, olyan, nagyon messze leszek…
Akkor már én, majd veletek nem lehetek…

Megfigyeltem, hogy nekem már fakóbban zöldell a fű,
És már nem hallom, elhallgatott a tücsök hegedű…

Előttem úttalan út halad,
A jelenem, fut, sőt tán' szalad.
Ahogy odaérek, téblábolok egy útelágazás mentén,
Nem tudom, hogy botorkáljak-e új úton, járhatatlan mezsgyén.

Erő kell és dacolás élettel, hogy álarcok lehulljanak,
Ha sarokhoz érünk, befordulunk, búcsút inthetünk a múltnak.
Halk szellő fújdogál, visszazúgja az ifjúságot
Ezzel ad a vándornak erős adó szerenádot.

Sors kérlek, figyeld, most a test mondja el az óhaját,
A lélek is életre kelt, dúdolja az ódáját.

Talpam üti az utat, keményen, talán ütemre,
Cipőm meg töri lábam, nincs reményem kegyelemre.
Itt hiába érzem, fáradt vagyok, pihennék,
Csak én gondolom, hogy akár otthon lehetnék…
Belefáradtam én már mindenbe, de tovább menni muszáj,
Főleg a vándorló, úti életbe… ez maga az uszály.

Kemény az út felület és elég egy rossz mozdulat,
Emberfiára még bokatörés is rázúdulhat.
Kapaszkodni kell nekem még a sík terepen is,
Előre haladni így lehet biztosan, csakis.

Menet közben szellő dúdol egy szép dallamot
Én meg így folyvást járom a nagy élet tangót.
Lassan már a negyedik dimenziót is érzem illőn... távhoz,
Esteledik és én meg hozzá álmosodok a napnyugtához.

Ahogy vándorolok, hordom magammal a sok élettitkomat,
Bízok benne, hogy úti haramiák nem veszik el sorsomat.
Majd ha fáradtan bánatom mormolom a fagyos téli szélbe,
Remélem, hogy karom, nemhiába, emelem fénytelen égbe!

Van, hogy rossz napom van és biz' a kétségbeesés feszít,
De miért adnám fel, ha még van kis erőm, és az repít?

Öregedni olyan egyszerű!
De nem mondom én, hogy nagyszerű!
Fiatalodni sehogyan nem lehet.
Öregség csak rád terül, mint lehelet.

Vándorolok utamon... egymagam, egyedül nem lehetek,
Önmagamban megyek, ő az, ki velem van, kit nem feledek.
Van olyan, hogy az úton érzem, elég volt! És térdre hullok!
De jön utánam az árnyékom és az élet is ott kullog.

Apámtól és nagyapámtól tanultam egy s mást én,
Talán, mint hagyományőrző vagyok én fenomén?
Gondolatom jó, ha csendes megnyugvással zárom,
Tudom, hogy majd holnap is lesz új nap, már ezt várom!

Vecsés, 2014. július 11. - Kustra Ferenc József

Védetlenül állok a határtalanság jelenlétében,
Mely az időtlen rejtély, felbecsülhetetlen igazság:
A kettősség szenvedélyes és közömbös ölelése,
Az örökkévalóság átölelő kígyója,
A teremtés és a feloszlás tüzes sárkánya.

A világod nem mérhető vagy mérlegelhető
És mégis elismerést és ismeretet követel.
Titkaid ellentétekkel és a polaritásokkal
Működnek, számtalan rejtélyekbe burkolva,
Földünkön, úgy mint a végtelen boltozatban.

Hol van a csillag, ahonnan jöttem?
Hol a csillag, ahová vissza kell térnem?
Kóvályog a fejem az ősök szavaitól,
Összezsugorodok jelenléted ámulatával.
Védtelenül és lelkemig levetkezve állok.

A hangod csatatereken visszhangzik a sebesültek
és haldoklók torkából és a varjak rikácsolásában.
Te vagy a tűz a szerelmesek szenvedélyes vágyában,
És az édes dallam tiszta hangja az örömdalainkban.
Végtelen tükröződő tüneteid elvesznek a mindenségben.

Hány bálvány ágaskodik megdicsőítésed szolgálatában?
Mennyi fohász és könyörgés hangzik
Súlyos és hatalmas lábad árnyékában?
A véráldozatok piramisokká tornyosulnának
Ha egymásba halmoznánk őket.

A próféták hangos intelmei visszaverődik
a sivatag kopár sziklák felületéről.
A remény ígéretei szíveket melegít
a hegyi beszéd részletes és csodálatos hatására,
mely elterjed Perea és Júdeában Jeruzsálem útja felé.


Te azonban minden isten felett állsz,
Névtelenül és nevezhetetlenül, miközben
bolygónk nem több, mint egy porszem
határtalan tengered vizében. Valóban, központod
mindenhol jelen van, de a körméreted viszont sehol.