Csillag futott le im az égről
Suhanva halkan, zajtalan
S elenyészett az éjszakába
Kilobbant fénynyel, hangtalan.

Fenséges ivet irt le utján
A végtelenbe vágtató,
Döbbenve nézi a homályból
Tündöklését a földlakó.

Amig fennen ragyogva égett,
Nem vette észre földi szem;
Bámulja most, hogy lehanyatlott
Nagy pályáján, az égiven.

Amig pompázott tündökölve
Egyetlen pont volt, semmi más,
Csak akkor tudják, mily dicső volt,
Mikor letünt egy óriás!

Ne csókolj, Miriám. Ártalmas éj ez,
Én ismerem rég. Vissza-vissza tér
Szomorú, bús, igaz mesékkel.
Ne csókolj, Miriám, csúf ez éjjel
És csókot adni vissza nem tudok,
Nem csörtet, álmos testemben a vér.
Mesélni kell ilyenkor, Miriám,
Árnyak kerengnek, rémülök, futok,
Fogj át, öledbe hajtom a fejem,
Jaj, jaj, az a sok kínos szerelem,
Amely űz, hajt olyan régóta már.
Ne csókolj, Miriám, Margit és Erzsi vár.

Akkoriban mondatott én rólam sok dicséret és gáncsoló szó.
Mondatott, hogy nagytehetségű ifjú lennék, de szörnyűképen
semmisem leszek, mivelhogy szertelenségről adtam tanúbizonyságot.

Nem adtam én ellenben e beszédekre semmit. Hajszolt, űzött a
rosszba kergető démon, s úgy hitték, hogy megöl az éjszakázás,
mivel éjszakánként a mámort kerestem, s nappal álmos voltam és buta.

Mámor-árus helyeken pedig csak rossz leányokkal beszéltem én, és
néha undorodtam magamtól, mert eszembe jutott, hogy e rossz leányok
bemocskítanak.

Május volt, és a kertben ismertem meg Erzsit és Margitot.

Ők tiszta lányok voltak, és én nem tudtam ennek folytán velük
beszélni.

Hogy ott ültek a rózsák bokra alatt, csak néztem őket. Tudtam,
hogy ők tiszták, és áhitottam fehér kezüket megcsókolni...

...Akkor éjjelen még nagyobb volt fejemben és szívemben a mámor...
És szomjas voltam tiszta kezek csókolására, és reszketve gondoltam
Erzsire és Margitra.

Égett az ajkam, szorult a torkom. Szerettem volna belekiáltani az
éjszakába, hogy én egy tiszta leányt szeretek.: Erzsit vagy Margitot...

Így jött előmbe boros pohárral az ifjú, ki szintén ott ült velünk
a padon; a rózsák bokra alatt. Lázasan, susogva kérdeztem tőle:

- Te is szeretsz?

- Igen...

- Tiszta lányt?

Súgva szólt:

- Erzsit...

S én leborultam az ifjú vállára... Lázban égve nyögtem: Szeretem
én is! Én is!... A tisztát, a szentet, Margitot...

Margit és Erzsi... Jaj, Melanie is jön,
Ne csókolj, Miriám, hallod: ugat,
Beszélek véle, beszélek róla,
Ne csókolj, Miriám, hallod: ugat,
Ő volt az én királynőm...

Hogy unottan köszöngetek nektek az utcán, ismerős idegenek, mit
gondoltok rólam?...

Sápadt vagyok, nehéz járású, alázatos... Mit gondoltok rólam?...

Kacagtok, fitymáltok, míg mellettetek elbotorkálok... Honnan
is tudnátok, hogy ez a sápadt, lomha, vézna ifjú egy száműzött
királyfi?...

...Az voltam én! Rongyos cipőjű, foltozott könyökű, hatalmas
királyfi. Rózsás volt az arcom, ragyogó fekete a két nagy szemem,
hullámmal csapódott fehér homlokomra fekete hajam... S a trón, a trón!
Hatalmas aranytrón ragyogott felém. Nagy volt birodalmam, csodásan
mesés nagy. A szívem, a szívem...

Az volt a legtelibb szív minden szívek között... Királynője is
volt! Megálljatok.

...Hogy ott tanítottam a kis szobában, aztán bealkonyult, szomorú
voltam volt nagyon. Künn kigyúltak, a lámpák s az én nagy szemeim
belemeredtek az emberes utcába. Mellettem a leckéjét darálta a fiú,
kiért négy forintot fizettek nekem... Aztán nagyon keserűnek éreztem a
szívemet....

Sohase fognak az én szemeim úgy eltévedni, mint akkor. Sohase fog
az szívem olyan keserű lenni, mint akkor. Sohase látom meg én többé
Melaniet, ki nénje azon fiúnak, kiért négy forintot fizettek nekem...

És nem tudom őt elbeszélni nektek. Szőke volt a haja, és könny
volt a szemében, és én nem láttam őt csak messziről...

És hogy nagy szemeimmel néztem a setétet, és hogy keserű volt az
én szegény szívem, azt nem tudhatta Melanie, mert hogy nem ő fizette
ki nékem a négy forintokat...

Én ott a setétben láttam a trónt. Aranyból való trónt, mely vár
reám, királyfiára... Csakhogy nekem a víz még bemegyen a cipőmbe, és
négy forintból nem csinálnak új ruhát. De végre is királyfi vagyok, és
majd meglát engem Melanie, és virág lesz a hajában, és könnytelen lesz
a szeme...

Így gondolám, míg nagy szemeim belemeredtek a setétbe, de
kiszakadt a lárma a közelső szobából. Mintha ugatott volna szűkölő
kutya, mintha a szívembe harapott volna valaki, és ijedten rántogattam
a leckehadaró fiú karját.

- Ki az?...

Szólt a fiú:

- Melanie sír. A néma...

...És akkor éjszaka lidérc ült reám, s egy kutya harapta a
szívemet. Aranyból való trónon láttam magamat. Jobbomon ült Melanie,
a néma, és igen-igen sírt...

Most csókolj, Miriám!
Óh, gonosz éjjel,
Bús éjjele bús, való meséknek,
Miriám, gyújtsd fel a vérem,
Jaj, jönnek a mesék, Miriám, Miriám...

Kicsim, holnap már elmész s itt marad
A Halálból egy oly kicsiny darab,
Amennyi voltál nékem:
Cirogató, édes asszonyfiók
S csókoló ellenségem.

Kis, kék dereglyém, várnak a vizek.
Csókokat adtál s nem tudtad, kinek
Adod majd igaz párját.
Vasút-kocsidban megigazítom
Siratón, hajh, a párnád.

Suta és tarka emberek között
Be jó volt itt a te kék köntösöd,
Kis, fitos, kék dereglye,
Majd a nagy-nagy örvényes vizeken
Jussak tán az eszedbe.

Most multam falják éhes, bús habok
S jelenemet eljövő pillanatok.
Megcsókolom kis orcád,
Hogy új csókok s új pírok azután
Irigyen bitorolják.

Jaj, csak kis szerelem az, ami öl,
Készülj, kicsim, a gőzös már fütyöl
S haldoklik szívünk kedve:
Csókos és boldog álmokat vigyél,
Édes, kis, kék dereglye.

A csöndes hajnali égről szeliden száll szét a Holdsugára;
mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen
útja felé.

A rózsásujjú Hajnal istenasszony előbbre lépeget, amerre
csak feltünik csudálatos nagyszerüsége, daloló kedvvel a
madarak köszöntik.

Ám Holdsugára a szinek e fönséges fakadásában is némán,
halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott
éjszaka után otthona felé ügyekezik, szerettei körébe.

Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal
üdvözli Holdsugára szőke fürteit; éppen most lépett ki
hajnali fürdőjéből, mert aranyos alakját még fátyol födi.
- Ime, fátylát ledobja és pajkos örömmel futkároz a mennyei
pázsiton meg Földanyánk életreébredt virágos kertjében.

Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugára. Szerelmük
boldogsága itt motoz nyugtalan szivem körül - mily furcsa,
hogy a két égi vándor az élet ébredésén így egymásra talált!

De nézd csak - Holdsugára ajka még vértelenebb lett,
Napfény meg felölti kápráztató öltözékét, még egyszer
megcsókolják egymást és búcsút intenek, mert utaik elválnak:

Sorsuk akarta így.

Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a
diadalmas élet hozsannáját szűri, Holdsugára pedig sápadt
homlokkal keresi útját, mely néki rendeltetett.

Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert
ösvényük elágazik.

De ugye kedvesem, mi soha el nem hagyjuk egymást.

Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.