Óh, meddig kell még a nyers szél
Dérdúrságát szenvednünk!
Engedd már óh makrancos tél,
Zúzos lárvád elvetnünk!
Vidd el rólunk vad honjába
A mord éjszak tunya seregét:
Hadd láthassuk pompájába
A vidító kikelet egét!

A gémbergő természetnek
Engedj egy kis tágúlást;
A sok béburkolt életnek
Lágy szellőtől újúlást.
A madár hadd csimpalykódzon
A bimbózó csere tetején;
Egy kis fűszál hadd nyújtódzon,
S egy szem harmat legyen a helyén

Akkor mink is megfrissűlvén
A tavasz jóvoltából,
S új lélekkel felperdűlvén
A sut rekkent zugjából,
A zsendűlő természetbe
Víg énekkel ki-kiszaladunk:
S egy-két verset tiszteletbe,
Csak halj meg tél, neked is adunk.

"Édes apám, talán elférünk."
Ő hosszakat lép s némán számol,
Én a nyomában.
Sirkert kell a családnak: mérünk.

Hol kelni szoktak friss palánták,
Meleg ágyaknak közelében,
Vetik külön majd
Az Ady magvak hideg ágyát.

Házközeles, fekete földben
Mérjük a sírkert szélét, hosszát.
Négyen leszünk csak,
Kik idehullunk örökölten.

Dús földön és kevés kalásszal
Értük el a mérésnek őszét,
Az apám lép, lép
Reszkető lábbal, esti lázzal.

Százszor és százszor újra kezdi,
Már száz sírra eleget lépett,
De hátha, hátha
S bús lépéseit megnöveszti.

Ez a föld, ha maggal beszórta,
Emlékszik rá, áldott volt mindíg,
Kereszt keresztet
Ért itt nyáron husszorozódva.

Két fia van és velük elvész
E dús kis földnek kis családja,
Minden és minden.
Hát négy sír lesz itt csak a termés?

"Édes apám, talán elférünk."
Este van, ő tünődik, hallgat
S az alkonyatba
Beleveszünk, sírkertet mérünk.

Hajnali harmatban,
Selyemfüves réten,
Ezer virág friss illatát
Kalapomba mértem.

Rozmaringos hintón
Repültem idáig,
Kék nefelejcs, tuipános,
Takaros házig.
Van ennek a háznak
Olyan virágszála,
Kinek harmat rózsavíztől
Kivirul orcája.

Már előre, már előre
Úgy látom, mintha itt volna
Ifjúságom ezer dolga,
Mit befogott a penész,
De ami szent, szentnél szentebb:
Enyém, ifjú és egész.
És sohse fog megvénülni
És ifjabb az ifjuságnál,
Maradandóbb az igaznál.

Ott fogok egy dombon ülni
S tán nem népdalt dúdolok
S képet juttat majd eszembe,
Hogy ekével bandukolva
Földet tör négy-nyolc tulok.
De akarom: emlékezzem,
De akarom, hogy az otthont
Lássam frissen, jobban, szebben.
Meghurcoltan, sokat látva,
Űzve, szidva és imádva,
Nem tehetek kegyesebben
Önfejemre koszorút,
Mint hódoltan, meghajolva,
Magam csalva, bántva, lopva
Rázúdítok a lelkemre
Egy nagy égiháborut:
Olyan szép volt ifjan látva
S úgy illik az otthon-tájra,
Úgy illik az én szivemhez
Ez a víg vég-zivatar.

Napjaim: koldus, Télbe-hulló,
Csöndes, elszánt betegek,
De vidáman zúgnak körültök
Tavaszi csergetegek
S futó hó alól zöld kacsint:

Meggondolom, hiszen a láz: láz
S én mégiscsak roncs vagyok
S kezdődő Télben várt Tavasszal
Mindhiában baktatok
S aligha érek már Tavaszt.

De csergő, friss álmaim vannak
S tépik Tél-est biborát
S rohannak utánam kölykökként
A nyilandó ibolyák:
Hát hogyha együtt érkezünk?