A Nagy háborúban
Rövid, néhány nap alatt, csak úgy, az osztag a felére fogyott?
Utána hirtelen, ez a tendencia, elhalt, lehorgonyzott.
Thélis volt az, aki a fáradt emberekben tartotta a lelket,
És a sokk ellenére beléjük töltött egy kis ?lázas? jókedvet.
Egy reggel a Meaux mellett egy pilóta bizonytalan keze
Vezette gép vágódott az út menti töltésnek, bele a földbe.
A kerekek összetörtek, a motor egészen a földig ért le.
Ez, a nap ébredésének a pillanata volt,
Amikor az éjszaka szelíd árnyain látszott,
Hogy a hajnal, hasadó fényével találkozott.
A leges-legmélyebb csend zárta körül a láthatatlan ösvényt,
Melyet a landoló repülő kevert, mint láthatatlan örvényt?
A hátsó fülkéből nagy nehezen, Marbot szállt ki,
Vállából fecskendezett vére, vékony sugárnyi?
Görnyedten, lassan a gép elejéhez csoszogott,
Ahol nem régen a kapitány sisakja látszott?
A lába megroggyant, ájultan a földre bukott.
Múlt az idő és Thélis eszmélve látta a növekvő fény hátterét,
Aztán megérezte, hogy a kormánykerék összeroncsolta a mellét,
Közben elkápráztatva nézte kelő nap sugarainak szépségét?
Gépiesen lefejtette magáról a vastag bundát,
Majd lecsúszott? amíg lába érintette a föld porát?
Halotti csend uralkodott mezők felett?
Thélis kapaszkodva felegyenesedett.
A mezők, hallgatagon elterülő csendje vonzotta,
Semmit sem értett, üres volt? nem volt semmi gondolata.
A hajnal friss levegőjében megfeszültek az izmai,
De önálló életet éltek a súlytalan végtagjai.
Már teljesen elvesztette a teste fölött az uralmát,
Csodálkozva nézte a karjai inga-szerű mozgását?
Bal oldalából langyos forrás csörgedezett,
De ezt nem tudta, ilyet ő már nem érzékelt?
Az volt az érzése, mintha régen sétálna a mezőkön?
Holott a friss napfényben, már régen elvágódott a földön?
Szomjas volt? beleharapott a harmatosan zsíros fűbe,
Még megpróbált fel is állni, de csak úgy maradt félig ülve.
Azután a hátára dőlt, mellén keresztbe tett karokkal,
Sebéből egyre gyorsabban kifolyt a vére? patakokkal.
A kapitány, még élve hullt a halál szelíden ölelő karjaiba?
Az aranyszínűre váltó napfény, a sugaraival beborította?
Vecsés, 2015. augusztus 17. ? Kustra Ferenc - Joseph Kessel: ?A repülőtiszt? c. regénye ihletésével írtam.
Rövid, néhány nap alatt, csak úgy, az osztag a felére fogyott?
Utána hirtelen, ez a tendencia, elhalt, lehorgonyzott.
Thélis volt az, aki a fáradt emberekben tartotta a lelket,
És a sokk ellenére beléjük töltött egy kis ?lázas? jókedvet.
Egy reggel a Meaux mellett egy pilóta bizonytalan keze
Vezette gép vágódott az út menti töltésnek, bele a földbe.
A kerekek összetörtek, a motor egészen a földig ért le.
Ez, a nap ébredésének a pillanata volt,
Amikor az éjszaka szelíd árnyain látszott,
Hogy a hajnal, hasadó fényével találkozott.
A leges-legmélyebb csend zárta körül a láthatatlan ösvényt,
Melyet a landoló repülő kevert, mint láthatatlan örvényt?
A hátsó fülkéből nagy nehezen, Marbot szállt ki,
Vállából fecskendezett vére, vékony sugárnyi?
Görnyedten, lassan a gép elejéhez csoszogott,
Ahol nem régen a kapitány sisakja látszott?
A lába megroggyant, ájultan a földre bukott.
Múlt az idő és Thélis eszmélve látta a növekvő fény hátterét,
Aztán megérezte, hogy a kormánykerék összeroncsolta a mellét,
Közben elkápráztatva nézte kelő nap sugarainak szépségét?
Gépiesen lefejtette magáról a vastag bundát,
Majd lecsúszott? amíg lába érintette a föld porát?
Halotti csend uralkodott mezők felett?
Thélis kapaszkodva felegyenesedett.
A mezők, hallgatagon elterülő csendje vonzotta,
Semmit sem értett, üres volt? nem volt semmi gondolata.
A hajnal friss levegőjében megfeszültek az izmai,
De önálló életet éltek a súlytalan végtagjai.
Már teljesen elvesztette a teste fölött az uralmát,
Csodálkozva nézte a karjai inga-szerű mozgását?
Bal oldalából langyos forrás csörgedezett,
De ezt nem tudta, ilyet ő már nem érzékelt?
Az volt az érzése, mintha régen sétálna a mezőkön?
Holott a friss napfényben, már régen elvágódott a földön?
Szomjas volt? beleharapott a harmatosan zsíros fűbe,
Még megpróbált fel is állni, de csak úgy maradt félig ülve.
Azután a hátára dőlt, mellén keresztbe tett karokkal,
Sebéből egyre gyorsabban kifolyt a vére? patakokkal.
A kapitány, még élve hullt a halál szelíden ölelő karjaiba?
Az aranyszínűre váltó napfény, a sugaraival beborította?
Vecsés, 2015. augusztus 17. ? Kustra Ferenc - Joseph Kessel: ?A repülőtiszt? c. regénye ihletésével írtam.
A Nagy Háborúban
Első világháborús kétfedelűek nem voltak gyorsak
És csak alig hatezer méter magasságban csúcsosodtak?.
Az aviatikusok, akkoriban inkább felderítésre repültek,
Persze volt náluk egy rögzített földi géppuska, meg fényképező gépek.
A gépen pilóta, maga a kapitány lett,
Ő volt a tábor parancsnoka, kinevezett.
Hátul ült a zászlós, aki csak tegnap érkezett a táborba,
Miután az aviatikus iskolát, ügyesen kijárta.
Ahogy úsztak a légben a német állások felé, hogy ne mondjanak panaszt,
A kapitány visszafordult és mutatta, az ujjával, húzza meg a ravaszt.
A zászlós megértette, hogy most ki kell próbálni a fegyvert.
Lőtt egy hosszú sorozatot, így próbálta ki a gépfegyvert.
Lenézett a tiszta légben, le a földre, de nem tudta, hol vannak,
Pedig iskolában tanulta, eleget tett a feladatoknak.
Elővette a térképet, lázasan kereste, a tájékozódási pontot,
Ekkor a homloka köré, a koszorúba kötött büszkeségen, gyorsan bontott.
A fülke ellenzője mögé lehajtotta a fejét, hogy a szélben lássa a térképet,
Aztán nagy nehezen felismerte a táj, váltakozó körvonalait és fellélegzett.
Az országutak, mint frissen mázolt, gyönyörű pántok kígyóztak mezőkön és erdőben,
Aztán felismerte a száznyolcas magaslatot, és úgy érezte, bent vannak a révben.
Közben a tágas és kopár tét körülöttük maradt, de a fiatal fiú úgy érezte,
Most nagyon boldog, ezt vágyta, és a látóhatárt elborító alkonyat csendjét élvezte.
A föld is lassan rózsaszínűvé vált, a lövészárkok, halálos, kék patakként folydogáltak.
A reims-i katedrális és az őt körülvevő házak népei még egyszer megcsillantak?
Az volt az érzése, mintha a kis, törékeny repülőgép csak állna a levegőben,
És együttesen, elmerengve néznék a nap haldoklását...sötétedő, lázas légben.
A zászlós arra riadt fel, hogy egy elfojtott, szétoszló zaj csapja meg a fülét,
És lenézve látta, a gép alatt puhán himbálódzó füstgolyó közelségét.
A zászlós nem ijedt meg, még csak ez volt az első bevetése,
Minden tetszett neki, a gránátfüst meg, mint virág ékessége?
A kapitány tudta, hogy ebben a magasságban lelőhetik és már sötétedett.
A gépet így hazafelé fordította, a zászlós készített már felvételeket.
Az est, sötétedő kék hamuja, mint fénylő por lepte be a földet.
Az est hűvösségében lassan el is érték messzi repülőteret.
A zászlós túl volt egy bevetésen, az elsőn és lőtte a légteret?
Vecsés, 2015. július 18. ? Kustra Ferenc - Joseph Kessel: ?A repülőtiszt? c. regénye ihletésével írtam.
Első világháborús kétfedelűek nem voltak gyorsak
És csak alig hatezer méter magasságban csúcsosodtak?.
Az aviatikusok, akkoriban inkább felderítésre repültek,
Persze volt náluk egy rögzített földi géppuska, meg fényképező gépek.
A gépen pilóta, maga a kapitány lett,
Ő volt a tábor parancsnoka, kinevezett.
Hátul ült a zászlós, aki csak tegnap érkezett a táborba,
Miután az aviatikus iskolát, ügyesen kijárta.
Ahogy úsztak a légben a német állások felé, hogy ne mondjanak panaszt,
A kapitány visszafordult és mutatta, az ujjával, húzza meg a ravaszt.
A zászlós megértette, hogy most ki kell próbálni a fegyvert.
Lőtt egy hosszú sorozatot, így próbálta ki a gépfegyvert.
Lenézett a tiszta légben, le a földre, de nem tudta, hol vannak,
Pedig iskolában tanulta, eleget tett a feladatoknak.
Elővette a térképet, lázasan kereste, a tájékozódási pontot,
Ekkor a homloka köré, a koszorúba kötött büszkeségen, gyorsan bontott.
A fülke ellenzője mögé lehajtotta a fejét, hogy a szélben lássa a térképet,
Aztán nagy nehezen felismerte a táj, váltakozó körvonalait és fellélegzett.
Az országutak, mint frissen mázolt, gyönyörű pántok kígyóztak mezőkön és erdőben,
Aztán felismerte a száznyolcas magaslatot, és úgy érezte, bent vannak a révben.
Közben a tágas és kopár tét körülöttük maradt, de a fiatal fiú úgy érezte,
Most nagyon boldog, ezt vágyta, és a látóhatárt elborító alkonyat csendjét élvezte.
A föld is lassan rózsaszínűvé vált, a lövészárkok, halálos, kék patakként folydogáltak.
A reims-i katedrális és az őt körülvevő házak népei még egyszer megcsillantak?
Az volt az érzése, mintha a kis, törékeny repülőgép csak állna a levegőben,
És együttesen, elmerengve néznék a nap haldoklását...sötétedő, lázas légben.
A zászlós arra riadt fel, hogy egy elfojtott, szétoszló zaj csapja meg a fülét,
És lenézve látta, a gép alatt puhán himbálódzó füstgolyó közelségét.
A zászlós nem ijedt meg, még csak ez volt az első bevetése,
Minden tetszett neki, a gránátfüst meg, mint virág ékessége?
A kapitány tudta, hogy ebben a magasságban lelőhetik és már sötétedett.
A gépet így hazafelé fordította, a zászlós készített már felvételeket.
Az est, sötétedő kék hamuja, mint fénylő por lepte be a földet.
Az est hűvösségében lassan el is érték messzi repülőteret.
A zászlós túl volt egy bevetésen, az elsőn és lőtte a légteret?
Vecsés, 2015. július 18. ? Kustra Ferenc - Joseph Kessel: ?A repülőtiszt? c. regénye ihletésével írtam.
Szeretek játszani, táncolva nevetni.
Szeretem az életet,minden egyes nap megélni.
Szeretem ami körül vesz,minden egy csoda.
Csoda napok sora, vígasz a rossz napokra.
Szeretem gyermekeim, álltaluk szeretve lenni.
Víg kacajuk, minden egyes nap fülemben hallani.
Szeretem az éjjeleket, mikor csend honol mindenütt.
Érzése körülölelve mindent, élők sora pihenni tér meg.
Szeretem a gondolataim, ilyenkor hálát ad mindennért.
Szeretem a szívem, mert zakatolva várja a holnapot még.
Szeretem a reggeleket, szemem fénylően ragyog.
Szeretem letenni a tegnapot.
Szeretek élni, Isten adta,
Hálával nézek,minden hova.
Szeretem gyermekeim ölelését, amit a reggel hoz el.
A reggeleket ami közösen telik el.
Szeretem a délután hozó zsivajt, hisz játszva szép az élet.
Játszások sora, fiatalságunk emlékébe térbe.
Szeretem a természetet, a benne élő megannyi lényeket.
Szeretem a madarakat, ahogy szárnyalva élnek.
Az erejüket, mikor az évszakok váltakoznak, és őket máshova hív a természet.
Szeretem mikor borús az ég.
Felhők hűs cseppjeit, ahogy a bőrömre ér.
Szeretem friss illatát, ami át jár mindent ahol csak járt.
Szeretem a napot, ami gondoskodva kel fel.
Mikor napnak melegét, a szél csillapítja el.
A csillagokat, ami titokzatosan az égen ragyog.
Fürkészve apró fényeit, ami oda át oly annyira nagyok.
Szeretem az éjjeleket, csend hozó hold, hálát ado nappalok.
A hold, teljes alakjában az est ura lesz.
Milliónyi szempár tekintetében köszön vissza reá, mert oly csodás ma, az eget rabul ejtő Ura.
Az erdők diadalmas utatmutató, reményt adó hada.
Szeretem a szerelmet, szívünk tőle ég el.
Szeretem a gyengédségét, az álltala ragyogó szem tekintetét.
Az előtörő féltő érzését.
A szenvedéllyel telt körbe ölelő, ölelését.
Szeretem minden nap éreztetni, újra átélni.
A valódi érzéseket minden egyes nap újra megéllni.
Szeretem a szeretetet, mert egy a termésszettel!
A természet egy mindennel.
Életet hozó, álmokat előcsalogató, napokat nyerő,
Természet!
Víz, levegő, ami éltet mindent!
Szeretem e különleges életet, ahol egy a közös érdek.
Szeretem mikor levegővételem a szívem dobbantja.
Szeretem mikor a víz, szomjamat olthassa.
Szeretem az érzést, mi hálával önti el szívem.
Szeretem Istent, mert véletlenek nincsenek, és utat mutató fénye, jelenik meg értem, de én választva utam, vajon merre mennyek?
Szeretem rossz döntéseimet, hisz álltaluk vagyok ember.
Szeretem életem, emberségesen élni.
Utam során segítve, megértően hallgatni.
Szeretem , áttélni érzéseid, támaszod lenni, ha kéred tanácsot adni.
Szeretem szerető szívem!
Mert igaz szívvel, szép az Életet élni!
Szeretet fényében, Isten jóságában létezni!
Szeretem az életet,minden egyes nap megélni.
Szeretem ami körül vesz,minden egy csoda.
Csoda napok sora, vígasz a rossz napokra.
Szeretem gyermekeim, álltaluk szeretve lenni.
Víg kacajuk, minden egyes nap fülemben hallani.
Szeretem az éjjeleket, mikor csend honol mindenütt.
Érzése körülölelve mindent, élők sora pihenni tér meg.
Szeretem a gondolataim, ilyenkor hálát ad mindennért.
Szeretem a szívem, mert zakatolva várja a holnapot még.
Szeretem a reggeleket, szemem fénylően ragyog.
Szeretem letenni a tegnapot.
Szeretek élni, Isten adta,
Hálával nézek,minden hova.
Szeretem gyermekeim ölelését, amit a reggel hoz el.
A reggeleket ami közösen telik el.
Szeretem a délután hozó zsivajt, hisz játszva szép az élet.
Játszások sora, fiatalságunk emlékébe térbe.
Szeretem a természetet, a benne élő megannyi lényeket.
Szeretem a madarakat, ahogy szárnyalva élnek.
Az erejüket, mikor az évszakok váltakoznak, és őket máshova hív a természet.
Szeretem mikor borús az ég.
Felhők hűs cseppjeit, ahogy a bőrömre ér.
Szeretem friss illatát, ami át jár mindent ahol csak járt.
Szeretem a napot, ami gondoskodva kel fel.
Mikor napnak melegét, a szél csillapítja el.
A csillagokat, ami titokzatosan az égen ragyog.
Fürkészve apró fényeit, ami oda át oly annyira nagyok.
Szeretem az éjjeleket, csend hozó hold, hálát ado nappalok.
A hold, teljes alakjában az est ura lesz.
Milliónyi szempár tekintetében köszön vissza reá, mert oly csodás ma, az eget rabul ejtő Ura.
Az erdők diadalmas utatmutató, reményt adó hada.
Szeretem a szerelmet, szívünk tőle ég el.
Szeretem a gyengédségét, az álltala ragyogó szem tekintetét.
Az előtörő féltő érzését.
A szenvedéllyel telt körbe ölelő, ölelését.
Szeretem minden nap éreztetni, újra átélni.
A valódi érzéseket minden egyes nap újra megéllni.
Szeretem a szeretetet, mert egy a termésszettel!
A természet egy mindennel.
Életet hozó, álmokat előcsalogató, napokat nyerő,
Természet!
Víz, levegő, ami éltet mindent!
Szeretem e különleges életet, ahol egy a közös érdek.
Szeretem mikor levegővételem a szívem dobbantja.
Szeretem mikor a víz, szomjamat olthassa.
Szeretem az érzést, mi hálával önti el szívem.
Szeretem Istent, mert véletlenek nincsenek, és utat mutató fénye, jelenik meg értem, de én választva utam, vajon merre mennyek?
Szeretem rossz döntéseimet, hisz álltaluk vagyok ember.
Szeretem életem, emberségesen élni.
Utam során segítve, megértően hallgatni.
Szeretem , áttélni érzéseid, támaszod lenni, ha kéred tanácsot adni.
Szeretem szerető szívem!
Mert igaz szívvel, szép az Életet élni!
Szeretet fényében, Isten jóságában létezni!
Képzeletem?.
Nézem, rám tört éjszaka megtöri a képzeletem alkonyát
Sötétben, most mi sem oldja fel... sötétben a végtelen határt.
Éjszaka is mindenki tovább vívja ?állandón- saját harcát,
Az élet, mint sors alakítja a felettünk lévő hatalmát.
Csak ücsörgök a kertem padján, bámulok bármerre,
De nem látok semmit ebben a sötétben, semerre?
Vaksötét, mint óriáskígyó, ölel tekeregve.
Még kora délután itten torz lelkű, nagy és veszélyes vihar volt,
Mit lehetett vad, elszabadult dühéből eszetlenül kisrófolt.
A holnapra várt hangulatok, még távoliak emberi létben,
Holnap majd csak emlékszünk, visszagondolunk, mi volt itten ma délben.
A pad, amin ülök, már megszáradt, a levegő meg olyan frisses,
Így csak ücsörgök egyedül, meditálok, közben éj, oly? légies.
Gondolataim kavarognak, tolongnak, végül mind csillagdíszes.
Felhőket nem látok, sok-sok csillag villódzik, meg úgy hunyorog rám,
Szólnék közben, mostan bárkihez, de nincs itt senki, sem az én babám.
Stráfkocsi megy az úton, megzavarja csendem, zörög a makadám.
A sötét-zörgésben, bennem -lassacskán- minden feledésbe merül,
Fáradok, a lecsukódó tekintetem az ég felé szenderül.
Csillag csapat, feketésbe borul, tudatom semmibe penderül?
Elgondolkozok, hogy melyik csillagban melyik ősöm lakhat?
Sötétben ő sem lát, ha néz, engem sötétben nem pillanthat?
Szívesen beszélnék egy jót velük, mert bennük van a múlt és jövő,
És a nagy tudásuk elvesztésével, mit itt mitől leszünk dicső?
Nekem nem tetszik, hogy a sok bunkók mindent modernizálnak, mert ilyen nincs,
A régit primitívek átalakítják, mi marhaság, hogy ez lesz a kincs?
Halványan rám pislognak a csillagok,
Felhők már elmentek, a nagy vándorok?
Vihar zaja is elült már a távolban is,
Így már éledezik a még álmos remény is.
Most kellene egy jó kis vitapartner, kivel a témát jól kivesézhetnénk,
És talán együtt és egyetértve, a biztos eredőre pontot tehetnénk?
A világ ennek persze nem-igen kedvez, most is csak sötétségbe mehetnénk?
Nem kell azért tán? feladni, legalább mi ne tegyük!
Volt délután is vihar és nagyon ki is tolt velünk,
De lesz holnap újra reggel
És majd ébredünk reménnyel.
Vecsés, 2015. június 30. ? Kustra Ferenc
Nézem, rám tört éjszaka megtöri a képzeletem alkonyát
Sötétben, most mi sem oldja fel... sötétben a végtelen határt.
Éjszaka is mindenki tovább vívja ?állandón- saját harcát,
Az élet, mint sors alakítja a felettünk lévő hatalmát.
Csak ücsörgök a kertem padján, bámulok bármerre,
De nem látok semmit ebben a sötétben, semerre?
Vaksötét, mint óriáskígyó, ölel tekeregve.
Még kora délután itten torz lelkű, nagy és veszélyes vihar volt,
Mit lehetett vad, elszabadult dühéből eszetlenül kisrófolt.
A holnapra várt hangulatok, még távoliak emberi létben,
Holnap majd csak emlékszünk, visszagondolunk, mi volt itten ma délben.
A pad, amin ülök, már megszáradt, a levegő meg olyan frisses,
Így csak ücsörgök egyedül, meditálok, közben éj, oly? légies.
Gondolataim kavarognak, tolongnak, végül mind csillagdíszes.
Felhőket nem látok, sok-sok csillag villódzik, meg úgy hunyorog rám,
Szólnék közben, mostan bárkihez, de nincs itt senki, sem az én babám.
Stráfkocsi megy az úton, megzavarja csendem, zörög a makadám.
A sötét-zörgésben, bennem -lassacskán- minden feledésbe merül,
Fáradok, a lecsukódó tekintetem az ég felé szenderül.
Csillag csapat, feketésbe borul, tudatom semmibe penderül?
Elgondolkozok, hogy melyik csillagban melyik ősöm lakhat?
Sötétben ő sem lát, ha néz, engem sötétben nem pillanthat?
Szívesen beszélnék egy jót velük, mert bennük van a múlt és jövő,
És a nagy tudásuk elvesztésével, mit itt mitől leszünk dicső?
Nekem nem tetszik, hogy a sok bunkók mindent modernizálnak, mert ilyen nincs,
A régit primitívek átalakítják, mi marhaság, hogy ez lesz a kincs?
Halványan rám pislognak a csillagok,
Felhők már elmentek, a nagy vándorok?
Vihar zaja is elült már a távolban is,
Így már éledezik a még álmos remény is.
Most kellene egy jó kis vitapartner, kivel a témát jól kivesézhetnénk,
És talán együtt és egyetértve, a biztos eredőre pontot tehetnénk?
A világ ennek persze nem-igen kedvez, most is csak sötétségbe mehetnénk?
Nem kell azért tán? feladni, legalább mi ne tegyük!
Volt délután is vihar és nagyon ki is tolt velünk,
De lesz holnap újra reggel
És majd ébredünk reménnyel.
Vecsés, 2015. június 30. ? Kustra Ferenc
Ránk mosolyog a hajnal,
Szél susog a hegygerincen,
Ódát zeng az OROMI DAL.
Lenn is indulóban a nap kereke,
A völgyből bölcsen felelget
A mindent aláfestő ZEN ÉNEKE.
Érzelmekben dús HAT CINKE,
Szárnyukat kibontotta a zene,
Vidáman trilláznak egyre csak egyre.
Sárga család összedolgozik,
Döngicsélők rajzanak a hárserdőben,
POR, ISTEN MÉHESÉN születik.
Korgó gyomorral ébredem,
Zümmögés simogatja érző sejtjeim,
Az erdőben köztudott: ITT MÉZES SER TEREM.
A múlt megterített jelennek s jövőnek,
Ikonokban gazdag TOR FIAIMNAK,
Csordulásig rakott asztalon az étek.
Heverészik, nyújtózik, tekeredik,
Napozik a jámbor IGLÓI BOA,
De kivetkőzik magából s vedlik.
Vonalakból és színekből építkezzetek!
Példát mutat a VITÁLIS KARÚ ZULU,
S kirajzolódnak a részletek.
A páston pattog a pettyes lasztid,
Dribli után lövés, majd gólöröm,
ÉLTET, NEVESS élethosszig!
Tegnapi az örökifjú logika,
A MAI MAKETT épp erről híres,
Holnap is friss leszel újra meg újra...
Históriafüzér: ÉNEMRE TÖLT,
Te vagy az emlékezés írmagja,
Ez a tudat a lelkemben verset költ.
Trák gyanta :Tantárgyak anagrammája
Szél susog a hegygerincen,
Ódát zeng az OROMI DAL.
Lenn is indulóban a nap kereke,
A völgyből bölcsen felelget
A mindent aláfestő ZEN ÉNEKE.
Érzelmekben dús HAT CINKE,
Szárnyukat kibontotta a zene,
Vidáman trilláznak egyre csak egyre.
Sárga család összedolgozik,
Döngicsélők rajzanak a hárserdőben,
POR, ISTEN MÉHESÉN születik.
Korgó gyomorral ébredem,
Zümmögés simogatja érző sejtjeim,
Az erdőben köztudott: ITT MÉZES SER TEREM.
A múlt megterített jelennek s jövőnek,
Ikonokban gazdag TOR FIAIMNAK,
Csordulásig rakott asztalon az étek.
Heverészik, nyújtózik, tekeredik,
Napozik a jámbor IGLÓI BOA,
De kivetkőzik magából s vedlik.
Vonalakból és színekből építkezzetek!
Példát mutat a VITÁLIS KARÚ ZULU,
S kirajzolódnak a részletek.
A páston pattog a pettyes lasztid,
Dribli után lövés, majd gólöröm,
ÉLTET, NEVESS élethosszig!
Tegnapi az örökifjú logika,
A MAI MAKETT épp erről híres,
Holnap is friss leszel újra meg újra...
Históriafüzér: ÉNEMRE TÖLT,
Te vagy az emlékezés írmagja,
Ez a tudat a lelkemben verset költ.
Trák gyanta :Tantárgyak anagrammája