Idő 
Értékelés 
Értékelés (anaforás, kétszeres belső rímes, 3 soros-zárttükrös)
Adjon mindannyiunknak az Isten egy jobb esztendőt!
Adjon a magyarságnak, bárhol él is, egy jobb jövőt!
Adjon mindannyiunknak az Isten egy jobb esztendőt!
*
(3 soros-zárttükrös)
A pártoskodás, az idegenkedés, a végzetes külön utak… kivesszen!
Magyart a magyar, bárhol lakik és dolgozik a másik testvérként szeressen!
A pártoskodás, az idegenkedés, a végzetes külön utak… kivesszen!
*
Szűnjék meg, már múljon… az ezeréves -már ősi- átok,
Mikor tettünk nektek ellent(!) európai polgárok?
Boruljon ránk az örök az isteni sugaras napfény,
A mai időkben ez lehetne örök letétemény.
*
Van -örök- hármas bérc, négy ismert folyam határán,
Szeressük egymást… szerető szív ne legyen árván.
Ne legyen magyarok gyerekének az sehol, semmiért… soha
És ha mégis akadna, akkor soha ne érezze… mostoha!
*
(anaforás, bokorrímes)
Magyar gyereket a sorsa okán, a kapott mostoha is szeresse,
Magyar gyerek a sorsa okán, a mostohát is anyaként szeresse...
Magyar mostoha, a magyar gyereket, hű-magyar ifjúnak nevelje!
*
(3 soros-zárttükrös)
Szent itt minden rög, a kőhalom és a berek,
Ha lehet, kezeljük így a hazát… emberek…
Szent itt minden rög, a kőhalom és a berek.
*
(3 soros-zárttükrös)
Van nemzedék, mely -hitben- azt hiszi, hogy ők felkent mindentudók!
No, de fiaim! Bölcsesség majd öregen lesz... Ti mindentudók…
Van nemzedék, mely -hitben- azt hiszi, hogy ők felkent mindentudók!
*
(anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Ezer éve már, vér nevelt itt fát, bokrot, mezőket, virágot,
Ezer év alatt ennek híre bejárta már a nagyvilágot…
Ezer éve már, vér nevelt itt fát, bokrot, mezőket, virágot.
*
(Bokorrímes)
Mióta itt a hazánk, mindig Európát védtük, ezért vért hullajtottunk!
Anyák mondják, hogy mi is itt voltunk és emberek... oly' sok-sok bölcsőt ringattunk!
Bánatkönny hullott talán ezerszer is és bút, bánatot... magunkban ringatunk…
*
(idézet)
„Világpolgár és világszabadság
Jelszónak szép, de puszta hazugság…
Átkos eszmék magvát bárhogy hintik,
A magyar csak magyar marad mindig…”
*
(bokorrímes)
Meghalni és pihenni – itt tud csak- a véráztatta ősi földben,
Ki magyar volt... most mégis magyar! Bízok hazám és a Te jövődben!
Vecsés, 2022. február 5. –Kustra Ferenc a József- íródott: Hamvai Sándor {1861 -1925} „Új esztendei ének” c. verse átirataként, alloiostrofikus versformában.
Adjon mindannyiunknak az Isten egy jobb esztendőt!
Adjon a magyarságnak, bárhol él is, egy jobb jövőt!
Adjon mindannyiunknak az Isten egy jobb esztendőt!
*
(3 soros-zárttükrös)
A pártoskodás, az idegenkedés, a végzetes külön utak… kivesszen!
Magyart a magyar, bárhol lakik és dolgozik a másik testvérként szeressen!
A pártoskodás, az idegenkedés, a végzetes külön utak… kivesszen!
*
Szűnjék meg, már múljon… az ezeréves -már ősi- átok,
Mikor tettünk nektek ellent(!) európai polgárok?
Boruljon ránk az örök az isteni sugaras napfény,
A mai időkben ez lehetne örök letétemény.
*
Van -örök- hármas bérc, négy ismert folyam határán,
Szeressük egymást… szerető szív ne legyen árván.
Ne legyen magyarok gyerekének az sehol, semmiért… soha
És ha mégis akadna, akkor soha ne érezze… mostoha!
*
(anaforás, bokorrímes)
Magyar gyereket a sorsa okán, a kapott mostoha is szeresse,
Magyar gyerek a sorsa okán, a mostohát is anyaként szeresse...
Magyar mostoha, a magyar gyereket, hű-magyar ifjúnak nevelje!
*
(3 soros-zárttükrös)
Szent itt minden rög, a kőhalom és a berek,
Ha lehet, kezeljük így a hazát… emberek…
Szent itt minden rög, a kőhalom és a berek.
*
(3 soros-zárttükrös)
Van nemzedék, mely -hitben- azt hiszi, hogy ők felkent mindentudók!
No, de fiaim! Bölcsesség majd öregen lesz... Ti mindentudók…
Van nemzedék, mely -hitben- azt hiszi, hogy ők felkent mindentudók!
*
(anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Ezer éve már, vér nevelt itt fát, bokrot, mezőket, virágot,
Ezer év alatt ennek híre bejárta már a nagyvilágot…
Ezer éve már, vér nevelt itt fát, bokrot, mezőket, virágot.
*
(Bokorrímes)
Mióta itt a hazánk, mindig Európát védtük, ezért vért hullajtottunk!
Anyák mondják, hogy mi is itt voltunk és emberek... oly' sok-sok bölcsőt ringattunk!
Bánatkönny hullott talán ezerszer is és bút, bánatot... magunkban ringatunk…
*
(idézet)
„Világpolgár és világszabadság
Jelszónak szép, de puszta hazugság…
Átkos eszmék magvát bárhogy hintik,
A magyar csak magyar marad mindig…”
*
(bokorrímes)
Meghalni és pihenni – itt tud csak- a véráztatta ősi földben,
Ki magyar volt... most mégis magyar! Bízok hazám és a Te jövődben!
Vecsés, 2022. február 5. –Kustra Ferenc a József- íródott: Hamvai Sándor {1861 -1925} „Új esztendei ének” c. verse átirataként, alloiostrofikus versformában.
Ébredj fel
Súlytalan gondolatokkal száll...
...száll a magasba!
Sírok közt könnyekből...
...folyóvá fakassza.
Erkölcs nélküli sivár világban
napról napra...
Változhat-e bármi?
Felébredünk-e valaha?
Virágot bonthat-e a tudat?
Koporsószöget felfeszítve,
rabláncaidat leszakítva,
tudatodat felszabadítva!
Ébredj fel!
Súlytalan gondolatokkal száll...
...száll a magasba!
Sírok közt könnyekből...
...tengerré fakassza.
Morajlása éltetőnk...
...s csak halkulása...
...a temetőnk!
Bízva bízok magamban...
...kérlek, higgy e szavakban.
De leginkább magadban!
Ébredj fel!
Súlytalan gondolatokkal száll...
...száll a magasba!
Sírok közt könnyekből...
...folyóvá fakassza.
Erkölcs nélküli sivár világban
napról napra...
Változhat-e bármi?
Felébredünk-e valaha?
Virágot bonthat-e a tudat?
Koporsószöget felfeszítve,
rabláncaidat leszakítva,
tudatodat felszabadítva!
Ébredj fel!
Súlytalan gondolatokkal száll...
...száll a magasba!
Sírok közt könnyekből...
...tengerré fakassza.
Morajlása éltetőnk...
...s csak halkulása...
...a temetőnk!
Bízva bízok magamban...
...kérlek, higgy e szavakban.
De leginkább magadban!
Ébredj fel!
Lelkemben a múlt a kincs, de szépség sosem tart örökké,
Ahogy öregszek, több a múltam, út így válik rögössé…
Életünk a múlt, a jelen és a várva várt jövő!
Olykor kínos, javíthatatlan, lehet, ökörködő.
Van bizony, ha ideért, akkor rögvest irgalmatlan,
Máskor meg sokszor oly' felemelő, sőt szakadatlan.
A jövő, az maga a múltat elsöprő,
És van, amikor olyan, mint lélekvesztő!
A jövő, az eljövendők meghozója,
Meg van, amikor a kóma okozója.
Az élet bizony, hihetetlen gyorsan elmúlik,
Mikor fejed felett az időoszlop lehullik…
Merenghetsz az élet csendjében de, összeomlik.
Elmélkedni az élet múlásán, annyi, mint múltba menni,
Idő múlik, rohan a világ, és ez ellen nincs mit tenni.
Ami elmúlt, késő bánat, vissza nem jön, kár keseregni.
A múlt aurája, szinte minden elől védelmez,
De gondolkozz, nem mindegy a lelked miként vélelmez.
*
Érzed, betemet
A múlt, csak rosszabb lehet.
Nem, mert csak jobb lesz.
*
Múlt, húz és taszít.
Maradj Te igaz ember.
Út… csak előre!
Ha merengek, a csend üzenetet is küld nekem,
Tudom, hogy enyém a saját múlt, nyugszik a lelkem.
A múlt-erő körülvesz, mert ez az én életem…
A múltamon, ha elmerengek, közben megszűnik az idő,
Ilyenkor velem van az emlékem és ebben van az erő...
Merengésem is véget ér, bármennyi a reá szánt idő!
Miközben merengek, el is bambulok, de megy az idő,
Marad a csend, nyugalom, szeretet, ez akkor elő jő!
Megnyugszik a lelkem tőle, mert érzem, ebben a jövő!
Repül az időm, a múltam nekem is folyvást csak nő,
Érzem én, egyre többször kell merengésre az idő.
*
Kopott fényképek…
Pótolhatatlan érték.
Személyes emlék.
*
Emlék értékek,
Múlt idő kitöltői.
Ősiség álom.
Vecsés, 2015. szeptember 30. - Kustra Ferenc József - íródott; versben és senrjúban.
Ahogy öregszek, több a múltam, út így válik rögössé…
Életünk a múlt, a jelen és a várva várt jövő!
Olykor kínos, javíthatatlan, lehet, ökörködő.
Van bizony, ha ideért, akkor rögvest irgalmatlan,
Máskor meg sokszor oly' felemelő, sőt szakadatlan.
A jövő, az maga a múltat elsöprő,
És van, amikor olyan, mint lélekvesztő!
A jövő, az eljövendők meghozója,
Meg van, amikor a kóma okozója.
Az élet bizony, hihetetlen gyorsan elmúlik,
Mikor fejed felett az időoszlop lehullik…
Merenghetsz az élet csendjében de, összeomlik.
Elmélkedni az élet múlásán, annyi, mint múltba menni,
Idő múlik, rohan a világ, és ez ellen nincs mit tenni.
Ami elmúlt, késő bánat, vissza nem jön, kár keseregni.
A múlt aurája, szinte minden elől védelmez,
De gondolkozz, nem mindegy a lelked miként vélelmez.
*
Érzed, betemet
A múlt, csak rosszabb lehet.
Nem, mert csak jobb lesz.
*
Múlt, húz és taszít.
Maradj Te igaz ember.
Út… csak előre!
Ha merengek, a csend üzenetet is küld nekem,
Tudom, hogy enyém a saját múlt, nyugszik a lelkem.
A múlt-erő körülvesz, mert ez az én életem…
A múltamon, ha elmerengek, közben megszűnik az idő,
Ilyenkor velem van az emlékem és ebben van az erő...
Merengésem is véget ér, bármennyi a reá szánt idő!
Miközben merengek, el is bambulok, de megy az idő,
Marad a csend, nyugalom, szeretet, ez akkor elő jő!
Megnyugszik a lelkem tőle, mert érzem, ebben a jövő!
Repül az időm, a múltam nekem is folyvást csak nő,
Érzem én, egyre többször kell merengésre az idő.
*
Kopott fényképek…
Pótolhatatlan érték.
Személyes emlék.
*
Emlék értékek,
Múlt idő kitöltői.
Ősiség álom.
Vecsés, 2015. szeptember 30. - Kustra Ferenc József - íródott; versben és senrjúban.
Benne a dac az utas…
Napnak fénye itt bent, nem ér el soha hozzám,
De, igen… néha, ha nem borús egy kis foszlány.
Van úgy, hogy a csend beköltözik, be szívünkbe,
És tűzet hamvasztó napsugár fröcsköl szembe…
Szeretet-csalogány dala, ha elnémul lehet, vége,
Tüzet olt a nagyobb tűz, tinta szárad megsemmisülve.
A dac, az, ami szétmar,
Igyekszik is mihamar,
Lélekfalat csak lemar.
Ha belekerülsz, olyan, mint egy fénytelen alagút,
Mintha benn lenne, hegy gyomrában, körbe-körbe csak fut.
Ott nincsen semmilyen állomás, bár kócolt lelked,
Igyekszik, megállni a semmiben… minek véled?
Kattog a sín alattam, én meg ülök rázós életvagonomba.
A vonatom zakatolva rója utat, látom, sántít rohanva.
Érzem, tudom, hogy az egész élet egy nagy rohanás,
Olyasmi, mint egy szélmalomharc… vajh’ mi a folytatás?
Életről, már tudom, a remény álom maradt,
De mondhatom úgy is, már porszemnyi sem maradt.
Az élet, nem mese történet, kegyetlen és kemény,
Néha még be is csap, mert amit felvillant… az remény.
Hmm… érzem, hogy az életem egy omladozó, beázó viskó,
Már kimerült a harcban, kacskán lépkedve, sínt szétszakító…
Nézek ki az ablakon, látom, az időt nem tudjuk lehagyni,
Csak jön vonatommal, sőt télen sem fog -sorompónál- megfagyni!
Életkínom van, nyögve üvöltök, kaparom a párás ablakot,
Életkínom van, üvöltve nyögök, bár leverhetném üvegpolcot...
A saját életem leteper és blokkolja az agyamat,
A saját életem vehemens és fékezi tudatomat.
Az én életem egy nagy genyó... büntet, mint rossz-ember a sánta kutyát,
Rajtam is tartja a sötétsárgás ködöt, biz’ nem ad fehér papipát.
Azt a mindenit, még ki sem jöttem az egyik alagútból,
Így meg, hogyan kerülök ki a gém nélküli gémeskútból?
Hmm… nekem már a gémeskút is alagút... minek lőcs? Farúdból.
Érzem, hogy hasonló, mint pók szőtte erős fonalak,
A dac elhalmoz, de mit használ? Ebből vannak falak?
Érzem, hogy a dac... bizony, ami szétmar,
Igyekszik is lehetőleg… mihamar.
Bennem dolgozik, lélekfalat lemar.
Van nekem bővében, sok sötét alagút,
És arra megyek, mert arra vezet az út.
Öregen látom: kanyarogva körbefut!
Vecsés, 2017. február l. – Kustra Ferenc József
Napnak fénye itt bent, nem ér el soha hozzám,
De, igen… néha, ha nem borús egy kis foszlány.
Van úgy, hogy a csend beköltözik, be szívünkbe,
És tűzet hamvasztó napsugár fröcsköl szembe…
Szeretet-csalogány dala, ha elnémul lehet, vége,
Tüzet olt a nagyobb tűz, tinta szárad megsemmisülve.
A dac, az, ami szétmar,
Igyekszik is mihamar,
Lélekfalat csak lemar.
Ha belekerülsz, olyan, mint egy fénytelen alagút,
Mintha benn lenne, hegy gyomrában, körbe-körbe csak fut.
Ott nincsen semmilyen állomás, bár kócolt lelked,
Igyekszik, megállni a semmiben… minek véled?
Kattog a sín alattam, én meg ülök rázós életvagonomba.
A vonatom zakatolva rója utat, látom, sántít rohanva.
Érzem, tudom, hogy az egész élet egy nagy rohanás,
Olyasmi, mint egy szélmalomharc… vajh’ mi a folytatás?
Életről, már tudom, a remény álom maradt,
De mondhatom úgy is, már porszemnyi sem maradt.
Az élet, nem mese történet, kegyetlen és kemény,
Néha még be is csap, mert amit felvillant… az remény.
Hmm… érzem, hogy az életem egy omladozó, beázó viskó,
Már kimerült a harcban, kacskán lépkedve, sínt szétszakító…
Nézek ki az ablakon, látom, az időt nem tudjuk lehagyni,
Csak jön vonatommal, sőt télen sem fog -sorompónál- megfagyni!
Életkínom van, nyögve üvöltök, kaparom a párás ablakot,
Életkínom van, üvöltve nyögök, bár leverhetném üvegpolcot...
A saját életem leteper és blokkolja az agyamat,
A saját életem vehemens és fékezi tudatomat.
Az én életem egy nagy genyó... büntet, mint rossz-ember a sánta kutyát,
Rajtam is tartja a sötétsárgás ködöt, biz’ nem ad fehér papipát.
Azt a mindenit, még ki sem jöttem az egyik alagútból,
Így meg, hogyan kerülök ki a gém nélküli gémeskútból?
Hmm… nekem már a gémeskút is alagút... minek lőcs? Farúdból.
Érzem, hogy hasonló, mint pók szőtte erős fonalak,
A dac elhalmoz, de mit használ? Ebből vannak falak?
Érzem, hogy a dac... bizony, ami szétmar,
Igyekszik is lehetőleg… mihamar.
Bennem dolgozik, lélekfalat lemar.
Van nekem bővében, sok sötét alagút,
És arra megyek, mert arra vezet az út.
Öregen látom: kanyarogva körbefut!
Vecsés, 2017. február l. – Kustra Ferenc József
Aki egyszer toll percegtetőnek beáll,
Annak a nyugalma, örökre tovaszáll…
Estéit, gyertya halvány fényénél tölti,
Lúdtollát, elgondolkodva… sercegteti.
Aztán, mire a papirusz tele lesz,
A szálgyertyából, szétfolyt, amorf csonk lesz!
Az agyonkoptatott ceruza csonkját markolva,
Lassan, bénul a kéz, mi a gondolat hiánya…
A ceruza, ha volna hegye, még leírná,
De a lélek, azt, akkor is örökre fájná…
Papiruszba vésett igazságok,
Csak zúgnak a szélben, mint platánok,
És a régmúlt, halott emlékei…
Olyan már nincs, kinek elmeséli…
Kicsit leültem, írás közben elszunnyadoztam...
Mire ébredtem, gyertyám leégett… konstatáltam.
Vecsés, 2015. február 12. – Kustra Ferenc József
Annak a nyugalma, örökre tovaszáll…
Estéit, gyertya halvány fényénél tölti,
Lúdtollát, elgondolkodva… sercegteti.
Aztán, mire a papirusz tele lesz,
A szálgyertyából, szétfolyt, amorf csonk lesz!
Az agyonkoptatott ceruza csonkját markolva,
Lassan, bénul a kéz, mi a gondolat hiánya…
A ceruza, ha volna hegye, még leírná,
De a lélek, azt, akkor is örökre fájná…
Papiruszba vésett igazságok,
Csak zúgnak a szélben, mint platánok,
És a régmúlt, halott emlékei…
Olyan már nincs, kinek elmeséli…
Kicsit leültem, írás közben elszunnyadoztam...
Mire ébredtem, gyertyám leégett… konstatáltam.
Vecsés, 2015. február 12. – Kustra Ferenc József
